Mikor véget ért az a véres esemény
És a bányát
Vasgyűrűbe fogták,
Szent Borbála
A kezében tartott kardra nézett,
És sajnálta, hogy nő,
És sajnálta, hogy szent…
Kazimierz Winkor
Tarnogródban 1981. december 20-án eltemetik a huszonnégy éves Józef Krzysztof Gizát, akinek az életét négy nappal azelőtt rendőrgolyók oltották ki a Wujek bányaüzem udvarán. A tarnogródi sírkertben állított kereszt, amelyen az volt olvasható, hogy „megölték a ZOMO-sok”, a temetést követő éjszaka eltűnt. (A ZOMO gépesített rendőri erő, a hírhedt kommunista rohamrendőrség nevének rövidítése, amely szimbólumává vált az 1981-ben, a Szolidaritás elnyomásakor bevezetett szükségállapotnak; a rendszerváltozás egyik első intézkedéseként feloszlatták.) Másnap nyoma veszett annak a táblának is, amely azt adta hírül, hogy „megölték a Wujek bányában”. Az „odaveszett a Wujek bányában” feliratot békén hagyták.
A katowicei Wujek bánya, ha nem is volt oly kegyetlen tömegmészárlás színhelye, mint a testvérbányászváros, Salgótarján 1956. december 8-án, a vérengzés célja a végrehajtás huszonöt évnyi különbsége ellenére is ugyanaz: a megfélemlítés, annak bizonyítása, hogy a hatalom a legbrutálisabb fellépésre is kész, ha létében fenyegetve érzi magát. A salgótarjáni gaztett elválaszthatatlan Kádár János személyétől, a katowiceit Wojciech Jaruzelski tábornok fekete szemüvege teszi láthatóvá mindenki számára. Ő volt az, aki az 1981. december 13-án reggel hat órakor bejelentett szükségállapot minden következményéért magára vállalta a felelősséget.
Amikor az 1980 júliusában Lengyelország legkülönbözőbb szegleteiben kirobbant helyi sztrájkok a tengerparti városokra, így Gdanskra s ott többek között a Lenin hajógyárra is átterjedtek, a belügyminiszter augusztus 16-án a közrend és közbiztonság megőrzésére Nyár – 80 elnevezéssel létrehozott egy „műveleti törzset”. Miután a sziléziai bányászok és kohászok csatlakozásának eredményeként létrejött a Szolidaritás Független és Önigazgató Szakszervezet, s annak bírósági bejegyzését sem sikerült megakadályozni, a belügyminisztériumi törzs egyik fontos feladata lett, hogy információkat gyűjtsön a sztrájkokról, a sztrájkszervezőkről, a Szolidaritás helyi vezetőiről és befolyásos személyiségeiről, s elsősorban vidéken összetűzéseket provokáljon meg félelmet keltsen, valamint ügynökeit beépítse a rövidesen 10 milliós taglétszámú szakszervezetbe.
Élessé vált a helyzet 1981 novemberében, az illetékes belügyi és katonai vezetők minden pillanatban készen álltak az egy év óta tervezett hadiállapot bevezetésére. (A döntés elhúzódásában szerepet játszhatott a szovjet vezetők Jaruzelskiék számára kétséges magatartása. Az 1956 őszén Budapesten nagykövetként oly határozottan beavatkozáspárti Jurij Andropov a KGB vezetőjeként 1981. október 29-én az SZKP politikai bizottságának ülésén kijelentette: „A lengyel vezetők a testvéri országok katonai segítségéről beszélnek. A leghatározottabban le kell azonban szögeznünk – mi nem küldünk csapatokat Lengyelországba.” E tartózkodó álláspont kialakításában nyilván az is szerepet játszott, hogy az afganisztáni beavatkozás nem úgy alakult, ahogy Brezsnyevék 1979 végén remélték.) A vajdaságok rendőri és katonai parancsnokságai nemcsak a letartóztatandó Szolidaritás-vezetők névsorával rendelkeztek, hanem azt is kidolgozták, hogy kit melyik börtönbe szállítsanak majd.
A Szolidaritás legerősebb bázisa a munkások tízezreit foglalkoztató bányáiról és kohóüzemeiről ismert Katowicei vajdaság számított. Nem véletlen, hogy 1981. december 12-én 15 óra 48 perckor e közigazgatási terület rendőrparancsnoka, Jerzy Gruba ezredes kapta meg Varsóból a „Szinkronizáció” jelszót, amely azt jelentette, hogy órákon belül megkezdődik a hadiállapot bevezetését célzó művelet.
Még mielőtt a hadiállapot beálltát bejelentették volna, azaz december 12-én éjfél előtt alig egy órával csákánnyal és szekercével felszerelt ZOMO-sok egy csoportja a bejárati ajtót pillanatok alatt szétzúzva elhurcolta katowicei lakásából Jan Ludwiczakot, a Szolidaritás Wujek bányai üzemi bizottságának elnökét. A feleségnek az utolsó percben telefonon sikerült riadóztatnia az üzemet, de a Ludwiczak segítségére a lépcsőházba érkező bányászokat a rendőrök minden teketória nélkül leütötték. A munkáshatalom legfőbb támaszai ezzel is érzékeltették, hogy a munkásokat a már 1956-ban, 1970-ben és 1976-ban bevetett eszközökkel fogják jobb belátásra bírni. (Hogy azokat soha többé nem fogják alkalmazni, arra 1956 októberében Gomulka, 1970 decemberében Gierek, 1980 decemberében és 1981 júniusában Kania és Jaruzelski tett ünnepélyes fogadalmat.)
Ludwiczak elhurcolása formailag még Jaruzelskiék alkotmányosságra hivatkozó, nehezen követhető logikája szerint is törvénytelen volt, hiszen a „Jodla” fedőnevű művelet csak a hadiállapot bejelentésével kezdődhetett volna el. A „Jodlában” rögzített „ütemterv” szerint december 13-án 16 óráig a Katowicei vajdaság területén 474 személyt kellett volna letartóztatni az elfogásra kijelölt 648 Szolidaritás-vezető s „más ellenséges propagandát folytató személyek közül”. December 19-ig az internáltak száma valóságosan 846-ra, az új év első napjáig 1041 főre növekedett. A Katowicei vajdaság börtöneiben 2000 személy fogadására készültek fel. Legrosszabb híre a székhely Pentagon nevű börtönének lett, ahol a behurcoltakat azonnal meztelenre vetkőztették és összeverték.
December 13-án, vasárnap az üzemek, gyárak nagy többsége természetesen szünnapot tartott, a bányákban azonban folyamatosan dolgoztak. A hadiállapot bevezetésével úgy-ahogy számoló Szolidaritás általános irányelve az volt, hogy országos általános sztrájkkal kell válaszolni rá. Ennek megfelelően a bányák többségében már vasárnap meghirdették a határozatlan idejű munkabeszüntetést, noha az a legszigorúbb megtorlást vonhatta maga után, mivel a hadiállapot rendelkezései megtiltották a sztrájkot és a tüntetést. Hogy az idevágó pontoknak még inkább nyomatékot adjanak, a nagyobb üzemeket és a bányákat katonai igazgatás alá helyezték, így a sztrájk automatikusan parancsmegtagadásnak számított, s a benne részt vevőket a háborúban szokásos megtorlás – akár halálbüntetés is – fenyegette.
A katonai és rendőri erők bevetésére 14-én került sor. Először a katowicei Wieczorek bányát rohanta meg 700 rendőr három vízágyú támogatásával, s három órán belül ura lett a helyzetnek. A mintegy 4–5000 kohász által megszállt Katowicei Kohóművek elfoglalása nehezebben ment. A délután három órakor bevetett 790 rendőr, 170 ZOMO-s, a Lengyel Néphadsereg négy gyalogosszázada, négy páncélosszázada és két felderítőszázada aznap még nem tudta „helyreállítani a rendet”. Hétfőn este egyébként még tizenöt bánya és több nagyüzem sztrájkolt.
Első ízben a 15-én folytatott „pacifikáló hadművelet” során a Manifest Lipcowy bányában lőttek a sztrájkolók közé. Itt a kétezer bányász ellen 1700 rendőrt és katonát, 30 tankot, 15 páncélozott csapatszállító járművet és négy vízágyút vetettek be. Ebben az akcióban jelent meg először egy Rak–63 mintájú géppisztolyokkal felfegyverzett különleges szakasz is, amely a 11 órakor kezdődő támadásban azzal hozott a munkásokat meghátrálásra késztető fordulatot, hogy féltérdelős testhelyzetben tüzet nyitott rájuk. Nem lábra céloztak, amit az is bizonyít, hogy a súlyosan sebesültek közül többen has-, tüdő- és nyaklövést kaptak.
A véres akció híre a Wujek bányába is eljutott, ahol egyébként az igazgatóság már 13-án reggel bejelentette, hogy a szénüzemet katonai igazgatás alá vonták, s ennek a ténynek minden várható következményéről tájékoztatta a munkásokat. Ők azonban nem rettentek meg, s másnap háromtagú küldöttségük közölte a Szénipari Egyesülés katonai biztosával, hogy csak abban az esetben veszik fel a munkát, ha szakszervezeti vezetőjük ismét velük lesz, a hadiállapotot megszüntetik, s a hatalom betartja a Szolidaritással az előző év augusztusában és szeptemberében kötött megállapodásokat. A katonatiszt csak arra tett ígéretet, hogy megtudakolja Jan Ludwiczak „tartózkodási helyét”, s igyekszik elintézni szabadlábra helyezését. A bányászokat ez nem elégítette ki, feltételeiket azzal is megtoldották, hogy minden internáltat engedjenek szabadon. Ezzel egyidejűleg okkupációs sztrájkot hirdettek, amelyhez a bányászok mindhárom váltása csatlakozott.
A Wujek bánya tényleges pacifikálásához a katonaság és a rendőrség december 14-én és 15-én még nem látott hozzá. Ez azzal magyarázható, hogy az egy munkáslakótelep tőszomszédságában feküdt, szinte karnyújtásnyira a szélső épülettömböktől, amelyek emeleti ablakaiból a bányaüzem hatalmas udvarára lehetett látni. E lakótelep közössége látta el élelemmel a sztrájkot vállaló több ezer bányászt.
A rendőrségi-katonai akció december 15-én délután még csak „lélektani hadviselésre” korlátozódott: a közeli utcákban tankok és páncélozott csapatszállító járművek csörömpöltek ide-oda. A bányászokat azonban ez az erődemonstráció nem ijesztette meg. Annyira eltökéltek voltak, hogy este kérték a közeli Szent Mihály arkangyal templom plébánosát, Henryk Bolczyk atyát, aki egyébként a Wujek bányászainak is lelki gondozója volt, hogy közösségi feloldozásban részesítse őket. Mivel ilyet a plébános még sohasem tett, csak latinul jutott eszébe a megfelelő szöveg.
Aznap 22 órakor döntöttek a Katowicei vajdaság rendőrparancsnokságán arról, hogy többek között a Wujek bánya ellen milyen erőket vessenek be. Az üzem megrohanására 1471 rendőrt, 760 katonát, 22 tankot és 44 páncélozott csapatszállító járművet jelöltek ki. A katonákat egyenként géppisztolyba való hatvan éles- és hatvan vaktölténnyel látták el. Fele-fele arányú volt a géppuskahevederek lőszere is. A katonáknak meghagyták, hogy csak közvetlen életveszély esetén lőhetnek élestölténnyel. A haditerv látszattámadást írt elő a főkapu ellen, s azt, hogy a tankoknak több helyen rést kell törniük a kőkerítés távolabbi pontjain. Az udvaron belüli torlaszok leküzdése szintén a tankok feladata lett volna.
Az akció megkezdése végül két órát késett. Reggel kilenckor ugyanis a bányaüzembe érkezett Maciej Zaremba igazgató, a katowicei katonai vezérkar helyettes főnöke, Piotr Gabka ezredes és Czeslaw Piekraski ezredes, valamint a város helyettes polgármestere, Jerzy Cyran. Azt közölték a sztrájkbizottsággal, hogy közvetlenül akarnak találkozni az üzem közösségével. Ennek megtörténtekor bejelentették, hogy a Wujek az utolsó bánya, amely még sztrájkol, így a munkabeszüntetésnek végképp nincs értelme. (Ez nem volt igaz, mert a Ziemowit bánya munkásai december 23-án hagyták abba a sztrájkot, a Piast bányászai pedig 28-án jöttek föl a tárnákból.) Válaszul a bányászok elénekelték a lengyel himnuszt, mire a törzstisztek vigyázzba vágták magukat, és tisztelegtek. A sztrájkolók minden érvükre hazafias dalokkal válaszoltak, így a küldöttség végül felháborodottan távozott azzal az utasítással, hogy a nők azonnal hagyják el a bánya területét.
Tizenegy órakor megindult a rendőrség és a katonaság támadása, amelyet a lakótelep fiataljai igyekeztek kívülről megzavarni. A bányászok hosszú rudakkal szerelkeztek fel, hogy ne engedjék testközelbe a 75 centiméteres gumibotjukkal (népi nevén: a tömör marxizmussal) hadonászó rendőröket. Közben az üzemépületek tetejéről kőzáport zúdítottak a pajzsokkal, rostélyos sisakokkal védekező ZOMO-sokra. A 15 fokos hidegben a kővel eltalált műanyag pajzsok elpattantak, és használhatatlanná váltak. Így a bánya területére behatoló rendőröket többször sikerült kiszorítani, de a nyomukba szegődött bányászok arra ügyeltek, hogy ők maguk ne kerüljenek a kerítésen túlra.
Fél egy után egy perccel az akciót közvetlenül irányító Kazimierz Wilczynski ezredes éleslőszer használatára kért engedélyt feletteseitől. Az A. Górski százados által vezetett vezérkari napló szerint felettesének, Jerzy Gruba ezredesnek a válasza így hangzott: „Ne várj parancsra!” Ezt egy vessző hozzáadásával úgy is értelmezni lehetett, hogy „Ne, várj parancsra!” Mindenesetre a bánya területén tartózkodó ügynök egészen rövid idő múlva már azt jelentette, hogy sebesült bányászokat cipelnek. 12 óra 55 perckor Gruba ezredes, miután parancsot adott a rendőrosztagoknak, hogy húzódjanak viszsza kiinduló állásaikba, arról tájékoztatta Wilczynski ezredest, hogy voltaképpen nincs felsőbb engedély fegyverhasználatra. Az elkövetkező negyedórában már Wilczynski volt az, aki az alegységeknek ismételten utasítást adott a tüzelés beszüntetésére.
Az ügynök ekkor már arról tájékoztathatta őt, hogy a tűzparancsnak hét halottja és több mint húsz súlyos sebesültje van. Az utóbbiak közül két fejlövésesben alig pislákolt az élet. Jerzy Stasiak doktor ezzel kapcsolatban a következőkről számolt be: „Közvetlenül a Wujek bányában történt lövöldözés után egy sebesültet én operáltam meg, s részt vettem másik két műtét utolsó szakaszában is. Az általam operált bányász esetében a golyó végigszántotta a koponyatetőt, és részben megsértette az agykérget. Ennek a bányásznak szerencséje volt. Sikerült túlélnie. A másik két esetben – sajnos – tragikus végkifejlet tanúja voltam. Közülük az egyik bányásznál a fül mellett hatolt be a golyó, és szétroncsolta a nyúltagyat. A másik bányászt halántékon lőtték… Mindketten meghaltak. Összegezve mindazt, amit láttam és tapasztaltam, egyetlen következtetésre jutottam. Közvetlen közelről lőttek… És azért, hogy öljenek.”
Valóban azért lőttek, hogy öljenek. A legidősebb áldozatot, a negyvennyolc éves Józef Czekalskit az első golyó szíven találta, a második elzuhantában a hasába hatolt, a harmadik már fekvő helyzetben a talpán fúródott át.
A sebesülteket csak nehézségek árán tudták kórházba szállítani. A mentőket lépten-nyomon megállították a rendőrök, mivel meg voltak győződve róla, hogy a munkásokat akarják kimenteni. Emiatt az esetek többségében a sofőrt, az ápolót és a mentőorvost is összeverték, a hordágyon fekvőről lerántották a pokrócot, és biztos, ami biztos alapon a sebesültre is ráhúztak néhányat a gumibottal. A tiltakozás hatására délután negyed négykor maga Gruba ezredes volt kénytelen kiadni arra vonatkozó parancsot, hogy a mentőkocsik ellenőrzésekor ne bántsák a személyzetet.
A rendőrség mentőkkel szembeni eljárása annyira felháborította a Tornowskie Góry Bányászati Rehabilitációs Központ három orvosát, hogy két nappal később tiltakozó levelet írtak Jaruzelski tábornoknak: „Mélységesen fel vagyunk háborodva azon, ahogyan orvoskollégáinkkal, az ápolónőkkel s a mentősökkel bántak, akik a rendőrségnek és a Lengyel Néphadseregnek a katowicei Wujek bányában és más helyeken történt brutális beavatkozása után kötelességüket teljesítették. A rászorultakat elsősegélyben részesítő személyek ütlegelése, ordináré szavakkal való szidalmazása, a sebesültek kirángatása a mentőkocsiból, a nyomókötések leszaggatása, az infúziós csövek kitépése a tüdőlövést kapott sebesültekből az emberi méltóságot lábbal tipró vadállati tett.” Erre az volt a válasz, hogy az események ismertetése során Kazimierz Tomczak ezredes, a katonai főügyészség ügyésze megállapította, hogy a Wujek bányánál a fegyverhasználat kapcsán lefolytatott vizsgálat felderített olyan eseteket, amelyek a ZOMO-sok „helytelen”, de nem brutális viselkedéséről árulkodnak.
A géppisztoly-kelepelés után síri csend támadt. Fél kettőkor Piotr Gabka ezredes ismét megjelent az üzem területén, hogy a bányászokkal tárgyaljon, akiket felszólított, hogy azonnal ürítsék ki a bányát, s ez esetben garantálja biztonságukat. A bányászok az ezredest és a társaságában lévő tiszteket, valamint Zaremba igazgatót odavezették a bányamentő-állomásra, amelynek előcsarnokában az agyonlőtt bányászok feküdtek. A jelen lévő Adam Skwira, a sztrájk egyik vezetője így ír e látogatás első perceiről: „Én is velük tartottam, hogy lássam győzelmüket. E győzelem akként festett, hogy hét társunk feküdt egymás mellett kiterítve holtan. Megdöbbentem azon, hogy a legcsekélyebb megrendülést se mutatták… Arcuk csupa gőg volt…” (A Stasiak doktor által is operált két fejlövéses bányász januárban halt meg. Rajtuk kívül huszonkét súlyos sebesült volt.)
Megrendítő tudni, hogy a bányászok még mindig nem akartak kapitulálni. Azt követelték az igazgatótól, hogy a katonaság és a rendőrség azonnal hagyja el a bánya területét, tegyék közhírré, hogy halottaik és sebesültjeik vannak, s hozzák nyilvánosságra a hadműveletért felelős tisztek nevét. Zaremba igazgató csak annyit tudott ígérni, hogy a gyár buszaival biztonságosan hazaszállíttatja a bányászokat. (Vagyis a bányászoknak nem „a szocializmus fényes ösvényén”, azaz ütlegelő rendőrök sorfala között kell elhagyniuk az üzemet.) Hogy a sztrájk végül valóban véget érjen, ahhoz Adam Skwira rábeszélőképességére volt szükség. (1982. február 3-án ezt enyhítő körülményként figyelembe véve a Sziléziai Katonai Körzeti Bíróságon a katonai ügyész csak 12 évi börtön kiszabását kérte Skwirára.)
A kőkerítés tank által tört hasadékában már aznap, december 16-án állt a meggyilkolt bányászok emlékműve: fából ácsolt hatalmas kereszt, karján örökmécsesként hét bányászlámpa. Negyven nap elteltével már kilenc lámpa függött a kereszten. Ismeretlen tettesek ezt döntötték le és becstelenítették meg 1982. január 27-ről 28-ra virradó éjszaka. Olyan felháborodás tört ki, hogy maga a bánya katonai biztosa rendelte el új kereszt felállítását.
A fegyverhasználat ügyében lefolytatott vizsgálat 1982-ben senkit sem talált felelősnek. Sőt a bánya pacifikálásában részt vett rendőrök és katonák jutalmul eggyel följebb léptek a ranglétrán. Katowice főpolgármesterét azonban visszatartotta a jó ízlése és politikai érzéke attól, hogy a vérengzésért felelős parancsnokoknak bármilyen kitüntetést is átnyújtson a város lakóinak nevében.
Amikor Lech Walesa köztársasági elnökként 1991. december 15-én Katowicében felavatta a mártír bányászok emlékére állított hatalmas keresztet, kijelentette, hogy a „ki nem tisztított seb nem hegedhet be. A vétkesek el kell hogy nyerjék büntetésüket. De a kezet kell büntetni, nem pedig a kardot. A társadalomnak meg kell tudnia, kik a döntéshozók, kik a felelősök.” A lengyel társadalom ezt hivatalos úton mind a mai napig nem tudta meg. Sem a kezet, sem a kardot nem tudták felelősségre vonni. Az 1992-től eltelt másfél évtizedben ugyan újra és újra bíróság elé állították a gyanúsítottakat, vagyis a különleges szakasz rendőreit, de ők egytől egyig azt vallották, csak a levegőbe lőttek. Való igaz, hogy voltak olyanok, akik ezt tették, mert egyébként akár annyi áldozata is lehetett volna bevetésüknek, mint a salgótarjáni sortűznek, azaz csaknem félszáz, amelyért a felelősségre vonás egyébként szintén elmaradt.
Amit Walesa köztársasági elnökként tenni tudott, az annyi volt, hogy a kommunista diktatúra megdöntéséért hozott áldozatukért post mortem a Lengyelország Újjászületése Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki a néphatalom nevében meggyilkolt bányászokat. A hozzátartozók számára ennél is erőt adóbb vigasz lehet annak tudata, hogy Lengyelországban nemcsak a költő nem felejt, hanem a nép is emlékezik mártírjaira.
ingatlan
Gulyás Gergely: Nagyot léphet előre a fiatalok otthonteremtése
