Légüres térben önmagát keresi a visszaszoruló ellenzék

Visszataszítónak, a Szovjetunió összeomlása után legkevésbé demokratikusnak nevezte a tegnap lezárult választási kampányt lapunknak Leonyid Gozman, a szociálliberális Jobboldali Erők Szövetségének (SZPSZ) alelnöke, befolyásos ideológusa, aki egy hete az ellenzék engedély nélküli szentpétervári tüntetésének szétzavarása után vezetőtársaival együtt néhány órát töltött egy rendőrségi őrszobán.

Pártépítés tekintetében az ellenzék sincs jobb helyzetben a hatalomhoz közel álló pártoknál. Az elmúlt jó másfél évtizedben ezt az oldalt sem az épülés jellemzi, ráadásul minden értelemben fogy körülötte a levegő. Mindez egyrészt még a Jelcin-korszak öröksége, de nem segíti a kibontakozást az sem, hogy a Kreml kemény kézzel gyakorolja az ellenőrzést a televíziók felett. S akkor még nem említettük Putyin népszerűségét, az életszínvonal olajdollárokból eredő emelkedését, az összefogás hiányát, valamint azt, hogy a hatalom sikeresen integrálta a piacbarát liberálisokat is. Gozman nem cáfolja e helyzetértékelést, mint fogalmaz, „Oroszországban ma lényegében nincs ellenzék, természetesen a Jobboldali Erők Szövetségén kívül”. A politikus visszautasítja azonban, hogy az ellenzék keresné önmagát. Kiemeli, az SZPSZ kiválóan látja a problémákat, a televíziók kisajátítását, az épülő egypártrendszert és a szovjet múlt visszatérését, s ezekben a kérdésekben hajlíthatatlan a párt álláspontja.
A Jobboldali Erők Szövetsége egészen a közelmúltig konstruktívan viszonyult a Kremlhez, korábban támogatta Putyin megválasztását, az utóbbi hetekben azonban jól érezhetően radikalizálódott az álláspontja. Gozman mindezt azzal magyarázza, hogy közben nem pártja, hanem a hatalom változott. Méghozzá jelentősen. Az SZPSZ – hangsúlyozza a politikus – nem forradalmi módon áll a hatalomhoz, mérlegel, s adott esetben kész elfogadni is egy-egy javaslatot, ha az jó. A Kreml utóbbi hónapokban észlelt autoriter fordulata azonban a párt számára elfogadhatatlan.
Az SZPSZ sokáig határozottan elzárkózott a Garri Kaszparov és Eduard Limonov fémjelezte Másik Oroszország mozgalomtól, míg legutóbb vezető politikusai megjelentek a radikálisok megmozdulásain. Gozman hangsúlyozza, hogy pártja továbbra sem vállal ideológiai, politikai közösséget ezzel az erővel, ám legyen bárkiről szó, fellép a rendőri erőszak, a hatalom aránytalan megnyilvánulása ellen.
Leonyid Gozman mítosznak nevezi a gazdasági fellendülésről szóló híreket, szerinte ugyanis a lakosságnak egy része ugyan jobban él, a nagy többsége azonban rosszabbul, s folyamatosan nyílik az olló a gazdagok és a szegények között. Úgy látja, az ország előtt álló legfontosabb belpolitikai kihívás az önkényuralmi tendenciák visszaszorítása, a demokrácia erősítése, külpolitikában pedig az elszigetelődés, a hidegháborúhoz való visszatérés megakadályozása, az egész keresztény civilizációt fenyegető radikális iszlám fundamentalizmus jelentette veszély leküzdése.
Az eltelt nyolc évről a politikus megjegyzi, másképpen értékelhetők annak különböző periódusai, így az első években több a pozitívum, a második ciklusban azonban látványosan lassult a reformok üteme, s sorvadt a civil társadalom is. A diákok például jellemző módon azért szavaznak az Egységes Oroszországra – teszi hozzá –, hogy ne érje őket kellemetlenség az egyetemen. Vlagyimir Putyin további sorsával, a politikai berendezkedés alakulásával kapcsolatban Gozman szkeptikus, s tart egyfajta szovjet típusú visszarendeződéstől. S mint megjegyzi, e szempontból teljesen mindegy, hogy az ország első embere ma nem az SZKP főtitkára.