Második szereposztás

Petrovics (Petőfi) Sándor közlegényt kurta vasra verték, mert 1840-ben, soproni katonáskodása idején a kaszárnyából engedély nélkül kisurranva jó cimborájának és rokonának, Orlai Petrich Somának a polgári öltözetében hallgatta végig Liszt Ferenc zongorajátékát. A nagy európai magyar kétszázadik születésnapjának előkészítésére  gyűlnek össze Budapesten december első napjaiban a kutatók, a külföldi Liszt-társaságok képviselői. Talán 2011-ben mi is törleszthetjük adósságunkat a „hű rokonnal” szemben.

Lőcsei Gabriella
2007. 12. 10. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Széchenyi István sem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a szülőföldjére hazalátogató „hírhedett zenész” hangversenyét meghallgassa. Társaságát is kereste szüntelenül. A két férfiú ugyanis „felettébb rokonszenvezett” egymással. A grófot, naplójegyzeteinek tanúsága szerint, az Esterházy hercegi birtokon alkalmazott gazdasági tisztviselőnek, Liszt Ádámnak, valamint Anna Maria Lagernak, egy osztrák iparoscsalád sarjának a gyermeke nemegyszer segítette át válságos napjain. Magánéleti megrázkódtatásain is („elolvastam Liszt levelét – ha megházasodik az ember, ha nem, mindenképpen megbánja” – írta 1840 januárjában Széchenyi), de akkor is, amikor a „csúnyácska haza” felemeléséért folytatott küzdelmekbe belefáradt nagyúr azt gondolta, „az 1825-ös mámor” az életébe kerül.
Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez címzett 1841-es költeményét legelső megjelenése óta számosan a Szózat folytatásának tekintették, tekintik. A nagyvilághoz forduló kiáltásnak. A soproni baka, kiből – a magyarság hivatalos énekesének, Vörösmarty Mihálynak a támogatásával – koszorús költő lett, a nemzetét felrázni akaró főnemes és a magyar irodalom vezéralakja egyaránt az európai magyar ideálját látta Liszt Ferenc személyében, a nemzeti egyenrangúság beteljesedett példájaként ünnepelték. A magyar történelem és kultúrtörténet e három általánosan ismert alakján kívül még hosszan lehetne sorolni azokat a hírességeket, akik az 1838-as dunai árvíz pusztítása után honfitársait ismét megtaláló s minden módon támogató Liszt Ferenc mágikus vonzáskörébe kerültek. És Liszt is boldogan választott magának barátokat a magyarok közül. Nem is csak a zenei világból vagy az olyan, hozzá hasonlóan világhírű európai magyarok közül, mint amilyen Munkácsy Mihály volt. Schwendtner Mihály például, az 1848-as szabadságharc tábori lelkésze szintén Liszt Ferenc egyik legbensőségesebb barátja volt. (Schwendtnert 1849 után első fokon halálra ítélték, végül azonban „csak” hat esztendőt kellett raboskodnia. A fő bűne az volt, hogy katolikus pap létére forradalmi cikkeket írt a Nemzeti Hírlapba.) Ha Liszt Magyarországon tartózkodott, minden pénteken együtt ebédelt Schwendtner apáttal a budai kapucinusoknál. Gyermekei anyjának, Marie de Flavignynak pedig azt írta Pestről 1843-ban, amikor gróf Teleki Sándort megismerte: „Szeretném hinni, hogy végre egy barátra akadtam.” A vágy csakhamar teljesült, és Liszt magával vitte hosszú oroszországi hangversenykörútjára Koltó földesurát. Azt a Telekit, akinek Petőfi Sándor is a barátja volt. (De az ellenségük is közös volt a más-más életpályát végigjáró talentumoknak: Petrichevich Horváth Lázár, társasági titulusa szerint „a Lázi”, az írástudatlan, komisz közíró sok badarságot összehordott Liszt Ferencről és Petőfi Sándorról is.)

Fennmaradt dokumentumok alapján úgy tűnik, mind Liszt Ferencnek, mind hallgatóságának életre szóló élményt és életprogramot adott az 1839–40-es és az 1846-os magyarországi koncertkörút. Az első turné alkalmával a zongora virtuóza a győri, a pozsonyi és a soproni hangverseny után ellátogatott szülőfalujába, Doborjánba is. (A burgenlandi települést ma Raidingnak hívják, Liszt Ferenc szülőházának a bejárata felett elhelyezett márványtábla a Franz Liszt nevű nagy német zeneszerzőre emlékeztet.) 1846-ban Erdélyben is járt Liszt Ferenc, sőt eljutott egészen Bukarestig. Hogy ott-tartózkodását milyen emléktáblák őrzik, nem tudom. De azt igen, hogy a még abban az esztendőben, 1846 őszén befejezett zongoravirtuóz korszakát követő periódusának szinte megszámlálhatatlanul sok alkotása s eseménye – zeneművek, tanulmányok, az itthoni ifjú tehetségek megfelelő intézményes képzését szorgalmazó tevékenysége – tanúsítja, hogy az a szeretet, amely Liszt Ferencet a világhír csúcsán megtalált szülőhazájához kötötte, zeneszerzői s tanári pályáján végig megmutatkozott. Európai polgár módjára kinyilvánított magyarságáról mégis kevés szó esik mostanában. Zeneszerzői nagyságáról is egyre kevesebb. Új időknek új (bulvár) stílusa szerint inkább csak a könnyen megjegyezhető közhelyeket ismételgetik Liszt Ferenccel kapcsolatban. A XIX. század popsztárja – így hirdetik. Vagy így: Liszt Ferenc – félig cigány, félig ferences. Életművének és hagyatékának a kutatói s gondozói szerte a világon abban bizakodnak, hogy születésének kétszázadik évfordulója 2011-ben, ha kellő figyelemmel és szakértelemmel készítik elő, végre egyértelművé teszi, kit kell tisztelnünk Liszt Ferencben. Ennek megtárgyalására gyűlnek össze Budapesten december első napjaiban az életmű kutatói, a külföldi Liszt-társaságok képviselői. Biztató jelnek is vélhetik a „hű rokon” magyarországi tisztelői, hogy a bicentenáriumi teendőkről folytatott legelső műhelytanácskozás helyszíne Budapest: ezúttal talán nem késünk le rossz magyar szokás szerint e számunkra kiváltképpen jelentős évfordulóról.
– A legfőbb cél – mondja a magyarországi Liszt Ferenc Társaság elnöke, Lantos István zongora- és orgonaművész, a Liszt Ferenc Zenetudományi Egyetem tanára –, hogy minden pozitív erő együtt próbálja meg átmenteni Liszt Ferenc örökségét a jövő számára. Minél inkább múlnak az évek fölöttem, annál inkább úgy érzem, hogy Liszt Ferenc pótolhatatlan. És nem is csak a zenetörténet számára. Magyarságtudata s ahogyan európaiságból példát mutatott, ma is eligazíthatna bennünket. Titkos gondolatom, hogy nemcsak a maga korában, de az egész zenetörténetben Johann Sebastian Bach mellett egyedül ő volt az, aki a szellemi világot a maga teljességében képes volt áttekinteni és életműve révén másokkal is megsejtetni.
Alan Walkernek, a magyarul is olvasható legkorszerűbb Liszt Ferenc-monográfia szerzőjének a megfogalmazása szerint: ha a zenetörténetben nem létezne Liszt Ferenc, ki kellene találni. Szerinte Liszt a legfontosabb láncszem Beethoven és Wagner között. Mások e láncszemszerepnél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak a fantasztikus zeneszerzői hagyatéknak, amely önmagában terjedelmesebb, mint Brahms, Schumann, Chopin és Mendelssohn szerzeményei együttvéve. Nagy kérdés, hogy e XX. századi komolyzenei stílusokat is megelőlegező életmű iránt föl lehet-e még kelteni a jelen népeinek érdeklődését. Ha hangversenytermek és zenetörténeti kutatószobák falai közé zárják a „hű rokont” – Vörösmarty Mihály nevezte így Liszt Ferencet –, bizonyosan nem. De címlapsztorit sem szabad kreálni belőle e cél érdekében. Ha viszont a maguk valóságában ismerhetné meg a világ ennek az 1811 és 1886 között élt zseninek a tulajdonságait, a XIX. századi, reformkori nemzedékekhez hasonlatosan a jelen is példaértékűnek tarthatná – nem a szoboralakot, hanem az embert. Nekünk, magyaroknak nagy adósságunk is van vele szemben: nem küzdöttünk azért, hogy magyar földben nyugodjanak Liszt Ferenc hamvai. Pontosabban: a parlamenti vitában fölmerült kérdést, amelyet voltaképpen Liszt Ferenc Cosima nevű lánya, Richard Wagner özvegye vetett fel (a magyar kormány közvetlen és nyilvános megkeresése esetén hajlandó hozzájárulni, hogy apja földi maradványait Budapestre szállítsák, mondta), a miniszterelnöki „zárszó” után („ne méltóztassanak túlfeszíteni a húrt, mert el talál pattanni” – figyelmeztetett Tisza Kálmán) a kérvényi bizottság irattárába helyezték. 2011-ben ezt a súlyos mulasztást is rendezni kellene végre. A „leckét” a jelenlegi Liszt Ferenc-tanácskozásra időzített könyv, a Liszt Ferenc utolsó napjai című kiadvány (Park Kiadó) adta fel. Alan Walkernek, a kanadai McMaster egyetem professzorának a jóvoltából, az ő szerkesztésében és az ő jegyzetanyagával ellátva, különös dokumentum látott napvilágot a nemzetközi tanácskozás előestéjén. Lina Schmalhausennak, Liszt Ferenc kedves tanítványának és árnyékának (a mesterénél ötvenhárom évvel fiatalabb lány mindenüvé követte a rajongva tisztelt Lisztet, így Bayreuthba is 1886 júliusában) a visszaemlékezése. A dokumentum Liszt egyik első életrajzírójának, Lina Ramannak a felkérésére készült a gyász első óráiban. A naplószerűen rögzített anyag azonban több mint négy évtizeden át hevert idegen archívumok mélyén, elfelejtve, és amikor napvilágra került, akkor sem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Aki mégis foglalkozott e siratni való, szomorú szöveggel, nemegyszer azt kereste, hol és hogyan lehet megkérdőjelezni a betegszobából kitiltott, az imádott aggastyán haláltusáját az ablakon át végignéző, tehetetlenségre kárhoztatott lány állításait. A Fejérvári Boldizsár fordításában most megjelent magyar könyvnek azonban – szerencsénkre – van egy olyan, magyarul is olvasható „tanúsítványa”, amely pontról pontra igazolja (vagy pontosítja) a boldogtalan Lina Schmalhausen emlékképeit. Tekervényes utakon ugyanis Magyarországra került, és a Muzsika című komolyzenei folyóiratban közreadták annak a Bernard Schnappaufnak, az olykor sebészként emlegetett bayreuthi fürdőmesternek a visszaemlékezéseit, akit a bayreuthi ünnepi játékokkal és nem apja betegségével foglalatoskodó Cosima felfogadott Liszt Ferenc utolsó óráiban szakápolóként és mindenesként. Schnappauf leírja, hogy Liszt Ferencnek tüdőgyulladása volt, magas (39,4 fokos) lázát a törvényszéki orvos, dr. Karl Landgraf, Wagner háziorvosa, majd pedig az Erlangenből odahívott, komolyabb szaktekintélynek számító Fleischer professzor kámforolaj- és kéninjekciókkal próbálta csökkenteni. A beteg mellkasába – szívtájékára, írta Schmalhausen kisasszony – beadott injekciók után nem sokkal, „küzdelem nélkül beállt a halál”.

A fürdőmester, akit Cosima megbízott a Liszt Ferenc földi maradványai körüli további teendőkkel, sok egyebet is kifecsegett. Például, hogy „a tetem beszentelésére odahívott Korzendorfer egyháztanácsos úr csodálkozásának adott hangot, hogy az elhunyt nem részesült a halotti szentségekben”. (A mélyen hívő, katolikus Liszt Ferenc, aki életének válságos korszakaiban azt fontolgatta, hogy felvételét kéri valamelyik szerzetesi rendbe, s aki öregségére az egyházi hierarchiában a szubdiakónus szintig jutott, a protestáns Bayreuthban – a Wagner kedvéért protestáns hitre tért Cosima akaratából – úgy ment el e világból, mintha meg sem keresztelték volna.) Az álsebész visszaemlékezéséből szerezhet az utókor tudomást arról is, hogy a protestáns egyház nem engedélyezte a temetőkápolnában megtartandó – éjszakai – gyászmisét. A korabeli sajtó – Alan Walker gondosan beszámol róla a Lina Schmalhausen naplójához fűzött jegyzeteiben – Liszt Ferenc temetésének egyéb furcsaságait is közhírré tette. Ezek a dokumentumok, amiként a szemtanúk visszaemlékezései is, főleg azért lehetnek figyelemre méltóak a zeneszerző mai magyar polgártársai számára, hogy tudatára ébredjenek, milyen fontos lett volna az örök álmát a Wagner-kultusz árnyékában alvó Liszt Ferenc földi maradványainak a hazahozatala. S nem is csak azért, mert végrendeletként értelmezhető meghagyásai szerint vélhetően Liszt Ferenc is ezt akarta. Egy korábbi testamentumszerűségben, amelyre hűséges magyar tanítványai oly gyakran hivatkoztak, azt kérte, hogy a ferences rendiek pesti templomának a kriptájában nyugodhasson. (Azon falak között, és ez sem lehet véletlen, ahová a mártírhalált halt első független magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost is temették.) Későbbi levelében viszont azt tudatosította szeretteiben Liszt Ferenc, hogy ott szeretne nyugodni, ahol a halál éri. Mivel azonban ez idő tájt az életét három város, Róma, Budapest és Weimar között osztotta meg (évente három hónapot töltött mind a három városban), legrosszabb álmában sem gondolhatta, hogy a szívének-lelkének nem igazán kedves Bayreuthban fejezi be életét. A végtelenül tapintatos és humánus Liszt Ferenc is tisztában lehetett azzal, hogy a Wagner család bayreuthi vállalkozása első pillanatától fogva erősen, szinte követelően számít az ő szolgálataira. Anyagi segítségére, kapcsolatrendszerére, zeneszerzői rangjára, szellemiségére. 1886 júliusában is azért kellett fáradtan, törődötten Bayreuthba utaznia, hogy gyámolítsa a csődbe jutott ünnepi játékokat. „Bárcsak másutt betegedtem volna meg – panaszolta a fürdőmesternek két köhögési roham közt –, de hogy éppen itt kapjon el, ahol ország-világ egybegyűlt, ez mégiscsak túlságosan buta dolog.” A lánya azonban, aki naplójának tanúsága szerint szinte gyűlölte az apját – az 1983-ban magyarul is megjelent feljegyzésekben bárki utánanézhet, hogyan nevezte a Wagner házaspár „értelmetlenségnek”, „sarjadzó elmebajnak”, „kócos kandúrnak” Liszt Ferenc legnagyszerűbb műveit –, végső soron ebből a „buta dologból” is jó üzletet csinált. Természetesen Wagner dicsőségére. Másodhegedűsnek tette meg az édesapját ott, ahol minden a férjét isteníti.
Ez a méltatlan helyzet azonban megváltozhatott volna, s mi, magyarok is büszkébbek lehetnénk magunkra, ha 1887. január 14-én és február 27-én eszüknél vannak az országgyűlés tagjai. A „magyar írók és művészek társasága és az országos daláregyesület Liszt Ferenc hamvainak hazaszállítása és Budapesten megfelelő helyen való eltemettetése iránti kérelem” ügyében igen okosan és logikusan érveltek többen is. Steinacker Gusztávnak, a Széchenyi István eszméit hirdető német nyelvű magyarnak a fia volt az egyik figyelemre méltó hozzászóló, Ábrányi Kornél, a magyar zenei élet egyik fő szervezője, a Zenészeti Lapok és a magyar kórusmozgalom elindítója, ifjúkorában az 1848-as szabadságharc bátor katonája a másik. „Amit egy nemzetnek sem vér, sem erő meg nem szerezhet, más nemzetek tiszteletét és elismerését a nemzeti cultura és tudomány vívhatja ki” – mondták. „Liszt nem szavakkal, tettel bizonyította hazafiságát. Most ez kevéssé divatos, most hazafias szavak hangoztatásával tudnak sokan előnyöket szerezni” – így folytatták. „Ahogyan visszakéri az örökkévalóság, a nemzeti társadalom is magának vindicálja kiváló szellemi munkásait…” „Liszt Ferenc mindenütt magyarnak vallotta magát, büszke volt rá, hogy magyarnak született…” „Férfikorának delén kifejezte azon óhaját, hogy életének hátralevő részét hazájában akarja eltölteni…” „Olaszország Rossini, Németország Weber hamvait vitte haza…” (Weber újratemetésekor Richard Wagner mondta a gyászbeszédet.) „Háládatlanság volna, ha ez az ország nagy fiának nem adna legalább egy sírt…”

Ezeket végighallgatván, Thaly Kálmán arra emlékeztette a képviselőház tagjait, hogy a „Lisztnél még nagyobb érdemeket szerzett nagy hazafi, Rákóczi Ferenc hazaszállítására sincs a nemzetnek pénze, sőt, úgy látszik, az erkölcsi támogatása is már feledékenységbe megy”. A nagy kuruc felszólalása után persze a pénz lett a főszereplője a vitának, és ez sem Rákóczi, sem Liszt hamvainak a hazahozatalát nem könnyítette meg. Az üzleti vállalkozásaikról, hihetetlenül gyors meggazdagodásukról híres képviselő urak semmitől sem féltek jobban, mint attól, hogy nemes ügyekre pénzt kell áldozniuk. A névtelenség pajzsa mögül hadakozó képviselők között olyan is akadt, aki azt nehezményezte, hogy Liszt Ferenc, ha Magyarországon tartózkodott, penziót – azaz teljes ellátást – élvezett! S nem volt, aki a helyükre küldje a kisszerűeket. Amikor a Zeneakadémia ügyét tárgyalta a Tisztelt (?) Ház, a provinciális bajkeverőket Deák Ferenc utasította rendre. Ám a tíz esztendeje a túlsó partra átköltözött Deák bölcsességét nem volt, aki örökölje, s a Liszt Ferenc hazahozataláról folytatott vita végére az „igazi nagyság nélküli nagy ember”, Tisza Kálmán miniszterelnök tett pontot. Méghozzá „zeneileg”. Liszt Ferencnek a magyarországi cigányok zenéjéről írt 1859-es tanulmányára hivatkozott, amely külföldön is több ellenséget szerzett szegénynek. (Richard Wagnert rettenetesen mulattatta, hogy a dolgozat kritikusai zsidóellenes uszítónak titulálták Liszt Ferencet az írás félreértett passzusai miatt.) Tisza Kálmán, aki valószínűleg nem is olvasta Liszt Ferenc tanulmányát, azt vette ki belőle, hogy „amikor a magyar embernek alig maradt valamije a magyar zenén túl, azt hirdette széles e világon, hogy az nem magyar zene, hanem czigány”.
És Liszt Ferenc földi maradványai Bayreuthban maradtak. Cosima jelentéktelen, csúf kis kápolnát emeltetett a sírhantja fölé, a terveket a tizenhét éves Siegfried Wagner elképzelései szerint alakították. A másodhegedűsnek ez is megteszi, gondolhatták. A második világháborúban megsérült síremléket 1978-ban, harminchárom év múltán állították helyre, addig – tudomásom szerint – egy osztrák kórus végezte a sír gondozását. (Magyar énekkar nem is vállalhatta volna, a rendszerváltozásig nem volt egyszerű megközelíteni Bayreuthot a szocialista blokkból.) Időközben persze Bayreuth is felébredt, múzeumot létesített Liszt Ferenc emlékének. Turisztikai szempontból sem lényegtelen, hogy a fantasztikus Wagner-kultusz mellett egyéb látnivaló is akad a városban: a mi Liszt Ferencünk sírja s bayreuthi tartózkodásainak az emléke. Ez utóbbit alighanem senki sem szeretné elvitatni a bayreuthiaktól. De Liszt Ferenc földi maradványait 2011-re végre haza kellene hozni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.