Mélyszántás

A Csótó család immáron harmadik generációja küszködik, hogy megéljen a földből, a két keze munkájából. A háború előtt negyvenhat holdjuk még a kiszámítható, biztos jövőt jelentette, ám Túrkevén, ahol az ország első téesze alakult, „beverték” a dédpapát a közösbe. A rendszerváltozás után visszakaptak húsz hektárt, ám ma már más világ van. Ami megmaradt a visszavágyott régi időkből, csupán a föld szeretete és a szakadatlan munka.

Úgy feketéllenek a fagyos őszi fényben a Szajol környéki felszántott földek, mint az antracit. Dús televény. A Tisza menti táj bőséget és gazdagságot ígér, az itt élők mégis az ország szegényebbjei közé tartoznak. Ahogy befordulunk Csótóék portájához, a templom mögé, első pillantásra látszik, hogy a lakóknak nem az a legnagyobb gondjuk, vajon milyen terepjárót vegyenek. Az udvaron egy mókás kinézetű kiskutya fogad, mint később a házigazdák szavaiból kiderül, német meztelen puli. Hogy puli vér tényleg lehet benne, arról ébersége tanúskodik. Az udvaron tarka tollú néma kacsák, az ólban pedig elégedetten hempergő mangalicák: hatalmas jószágok. A nyolc tehén kinn van a nyári szálláson, a folyóparton.
Az idősebb Csótó Mihály éppen onnan érkezik, már 75 éves, de fürgén pattan le a kerékpárról. Beinvitál, házi tejjel és édes túrós lepénnyel kínál.
– Egyék nyugodtan, ez bio – mondja. – A mi állataink azt eszik, amit megtermelünk – magyarázza. Ám a mosolyok elülnek, amikor arról érdeklődünk, hogy miként megy a soruk, meg lehet-e élni manapság a földből. Az idős gazda csak annyit mond: ez a föld az éhenhaláshoz sok, a tisztességes megélhetéshez viszont kevés. – De még mindig jobb, mint az önkormányzatnál kuncsorogni segélyért. Azt a világot nem szeretném megérni – válaszolja a sokat megélt emberek tapasztalatával.
A Csótó család Túrkevéről került el. A két világháború közötti reményteli jólétet a kommunista diktatúra megaláztatásai követték. Majd a harmadik generációnak a rendszerváltozás után megadatott, hogy visszatérjen a gyökerekhez: a kárpótlás során földhöz jutottak az egykor államosított területük fejében. Idősebb és ifjabb Csótó Mihály, amint lehetőség nyílt rá – 1992 táján –, nekifogott az önálló gazdálkodásnak.
– Az az igazság, nem erre számítottunk – összegzi az elmúlt évtized tapasztalatát az idősebb Csótó Mihály. – Más világ volt annak idején – mondja. És arról mesél, a háború előtt megbecsült, nem gazdag, de jómódú gazdának számított az édesapja. Aztán jöttek Rákosiék, a kolhozosítás. A család 1951-re már teljesen talpra állt, ám gyorsan ki is húzták alóluk a földet. Túrkeve lett a „mintafalu”, a példa, ahol először alapították meg a téeszt. Be kellett lépni, ha nem akarta az ember, hogy agyonverjék vagy internálják. 1953 után, amikor Nagy Imre miniszterelnöksége alatt elérkezett az enyhülés, és törvény tette lehetővé, hogy aki akar, kiléphet a szövetkezetből, az ő édesapja az első volt, aki beadta a kérvényét.
– Egyszer aztán kapott egy levelet a szolnoki ügyészségtől, hogy jelenjen meg. Azon melegibe ott is fogták, letartóztatták lázításért, merthogy ki akart lépni. Hat hétig azt se tudtuk, hogy hol van, mi lett vele. Három hónap múlva tartottak nyilvános tárgyalást, nagy felhajtással, és mit ad isten: megengedték, hogy mentő tanúkat hozzon. Egy ’19-es kommunista fia kiállt mellette. Felmentették – meséli édesapja történetét a férfi, aki ekkor katonaidejét töltötte.
Ahogy nevetve mondja, 1956-ban aztán, a forradalom idején apja elhozta a saját lovait, marháit, amelyeket a téeszbe be kellett adni annak idején. Miután leverték a forradalmat, persze visszavették az állatokat.
– Ravaszok voltak: megvárták, amíg kiteleltetjük őket. Csak februárban jelentkeztek értük. A tehenet a pártiroda tornácához kötöttem, a lovat meg a kapufélfához…
Ekkor már a ménes mellett dolgozott, s azért, hogy visszakerülhessen a régi túrkevei tanyaházba, gyerekkori otthonába – ezt ígérték neki –, belépett a téeszbe.
Közben Csótó Mihály megnősült, fia született, és 1966-ban – ahogy mondja – megérezte, hogy „kitelt az ideje”. A kulákbélyeg rajta maradt, a párttitkárral nem kedvelték egymást. Egy jóakarója révén felajánlották neki Tiszasason a gátőri állást, és elfogadta. Fia akkor már kisiskolás volt, és úgy emlékezik, élete legszebb négy évét töltötte ott. Négy kilométerre laktak a település határától, ha sár volt, lóháton járt az iskolába. Persze szép háztáji gazdaságot is műveltek a gátőrház körül, az ifjabb Csótó Mihály belenőtt a gazdálkodásba. De már kiskorától érdekelték a gépek:
– Igazi tanyasi gyerek voltam. Nem akadt olyan traktor, amelyiket ne tudtam volna elvezetni. Azzal szórakoztunk a barátaimmal, hogy éjszakánként kiszöktünk otthonról, a földeken pihenőre otthagyott traktorokat „elloptuk”, és többet felszántottunk a sötétben, mint a felnőtt munkások nappal. Azok meg csak csodálkoztak reggel – emlékezik. A múltról, a kulákságról, ötvenhatról, a régi világról senki sem beszélt, sem a családban, sem máshol. A gyerekek csak néha-néha kaptak el egy-egy foszlányt a felnőttek beszélgetéseiből.
– Nem akartuk, hogy bajuk legyen – veti közbe idősebb Csótó Mihály magyarázatképpen. A fia azonban Tiszasason összebarátkozott egy gyermektelen házaspárral, akik, ha nehezen is, de beszéltek a múltról. Hogy miféle emberek éltek arrafelé, arról az idősebb Csótó Mihály mesél egy történetet. Egy tanyaszomszéd éppen akkor vett egy csizmát, amikor „beverték” a téeszbe. Azt mondogatta: abban a csizmában fog kilépni is. A hetvenes évek elején már a harmadik párat koptatta…
Az ifjabb Csótó hasonló történeteken nőtt fel:
– Vissza-visszakérdeztem. És amit megtudtam, meghatározta az életemet, a világnézetemet – magyarázza, hozzátéve, hogy abban a közegben az emberek kilencven százaléka afféle nyakas paraszt volt, olyanok, akiket igazából nem tudtak megtörni, csak elnyomni. S éppen ezért, mivel nem lehetett megtörni őket, a fiaik generációját próbálták meg elszakítani a földtől és a hagyományoktól. „Beterelték, becsalogatták” őket a városokba, a tősgyökeres parasztgyerekekből munkást faragtak. A generációs láncot széttépték, ami sok tragédiával járt. Ifjabb Csótó Mihály is karosszérialakatosnak tanult. A család akkor már Szajolra költözött, mivel a tiszasasi gátőrséget bezárták a soha fel nem épült csongrádi vízlépcső munkálataira hivatkozva. Karosszérialakatosként dolgozott, de a föld szeretete nem halt ki belőle. Később kamionsofőrként járta a világot, megnősült, és neki is fia született. A rendszerváltozás után egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy mindent feladva folytassa-e a gazdálkodást. Fia is mezőgazdasággal kapcsolatos pályát választott, környezetgazdász agrármérnök lett. Most írja a doktoriját a debreceni egyetemen. S hogy mi a helyzet jelenleg? Valóra váltak-e a remények? Csak egy legyintés a válasz.
– A földjeinken hagyományos módon búzát és kukoricát termesztünk. Gyakorlatilag biogazdálkodást folytatunk, csak papírunk nincs róla. Annyi terem, amennyi az állatok – a tehenek – tartásához szükséges. Ami termény ezen felül megmarad – ha az időjárás kegyes hozzánk, amire már három év óta nincs példa –, abból tudunk egy kis pluszpénzhez jutni. A megélhetést a tejtermékek kereskedése és a szaporulat hozná, de minden egyre nehezebb – mondja a gazda. Szavaiból kiderül: a legnagyobb problémájuk most az, hogy a nyári szállásról nem hozhatják be az állatokat a benti portára. Ez azért van, mert az önkormányzat zónákra osztotta a települést, és ők abba a részbe kerültek, ahol az állattartás tilos. Viszont istállót építeni nincs pénzük.
– Ez a körzetbesorolás is megérne egy misét – mondja ifjabb Csótó Mihály. – Itt még csirke sem lehetne, nemhogy tehén. Egy alföldi faluban! Úgy vagyok vele, csukjanak be, ha akarnak. Az első büntetésnél a biciklitárolóhoz kötök egy-két tehenet, aztán helyezzék el, ahova tudják – fogadkozik. A növendékekkel együtt most kilenc marhája van a Csótó családnak.
Mikor megkérdezzük, hogy miért nem pályáznak az istálló építésére, hiszen Gyurcsány Ferenc miniszterelnök uniós „aranyesővel” kampányolt a legutóbbi vidéki körútján is, csak annyit válaszol: ne vicceljek. Olyanok a pályázati feltételek, hogy ekkora állatszámmal, területtel pályázni felér egy öngyilkossággal.
– El sem fogadják. Már eleve úgy van megalkotva a rendszer, hogy a kisebb gazdálkodó emberek ne is férjenek hozzá a támogatásokhoz. Környezetgazdálkodó agrármérnök a fiam, aki igen jó pályázatíró, ismeri a lehetőségeket. Azt mondta, hogy ahhoz neki legalább egymilliót kellene letennie, hogy pályázni tudjon – magyarázza. Pedig ha kerülne valahonnan egy-két millió forint támogatás, nem kellene több, nemcsak istállót építhetnének, de ki lehetne alakítani a feltételeit, hogy feldolgozott tejterméket, sajtot, túrót, tejfölt is legálisan árusíthassanak. Mert most csak a tejet adhatják el, noha kereslet volna, hiszen tejhiány van, a tejtermékek pedig egyre drágulnak a boltokban. Háztól olcsóbban és jobbat lehet vásárolni, és ezt egyre többen látják be. Kölcsönt azonban nem akarnak felvenni.
– Nyugodt lelkiismerettel nem tudom megtenni. Majd építünk akkor, amikor a saját erőnkből eljutunk odáig. Mert ha most megcsináljuk, még a házunk is rámehet. Ki tudja ebben a bizonytalan világban, hogy holnap mit találnak ki, milyen új szabályokat hoznak. Nem lehet előre tervezni. Ha lehetne, más lenne.
Ahogy magyarázza, elég csak megnézni az elmúlt évek folyamatait. Régebben ha elvitték a növendék marhát a vásárra, a külföldi felvásárlóval közvetlenül alkudtak meg. Most már nem tárgyalnak a tenyésztőkkel a kereskedők, hanem közvetítő cégeket bíznak meg a felvásárlással. Azok képviselői az erőfölényükkel visszaélve megszabják – vagyis lenyomják – az árakat, mert ők is keresni akarnak. És nem számít, hogy milyen jó a portéka…
– Két évvel ezelőtt egy hat hónapos bikát elvittem, százhúszezerért verekedtek érte a kapuban, egymást lökdösték. Most jó, ha nyolcvanezerért ott tudjuk hagyni, örülünk, hogy nem jön haza – mondja.
Ettől függetlenül apa és fia is azon a véleményen van: amíg bírják erővel, nem adják fel. A legifjabb Csótó is besegít, nemcsak szakmai tanácsokkal, hanem betakarításkor munkával is.
– Majd csak jobb lesz. Rákosit is túléltük – mondja a legidősebb. – A rendszerváltozás után sokszor lehetett hallani, hogy milyen kár volt szétverni a téeszeket. Erre én mindig csak azt mondtam: vegye mindenki tudomásul, a téesz annak idején „össze lett verve”, aztán pedig szét lett lopva… Ez az igazság. És azután is felálltunk. A föld nem csak a megélhetésről szól. Ha csak arról szólna, rég nem művelné senki – teszi hozzá.
De hogy mit is jelent a számára, már nem akarja elmondani. Menni kell az állatokhoz a nyári szállásra. Hetvenöt évesen is fürgén pattan a kerékpárra. Mosolyogva integet, távolodó alakját eltakarják az ártér ősfái. Fia tejet tölt pillepalackokba. Útravalónak szánja.