Mi a magyar?

Az időben, mikoron Krisztus úrfiú születésének utána írának ezerkétszáztíz avagy közel hozzá esztendőben, adaték ez szent mennyei magzat magyarországbeli András királnak az ő jámborságának érdemes voltáért. Kinek anyja vala Gertrudis, morvai herceg leánya. Es mikoron ez leányzó ötesztendős volna, es esze kezdett nevekedni, oly nagy szent malasztot ada őneki Úristen, hogy mindenek csodálkoznak rajta. Mert látják vala, miképpen gyorsan fut-siet az szentegyházhoz, mely áhítatosan hall misét, mely nagy gondot visel az szegénekről, mely nagy tisztességgel üli az szent ünnepeket minden hivalkodás és játék nélkül. Ha mikoron leánytársitól történt táncba vitetni avagy játékba, mindhamarább végét szakasztotta Úristenért, es szentegyházba avagy kápolnába futott be, ő mennyei Atyjának házába, es ott avagy imádságra adta magát, avagy könyvet ragadott kezébe, es tettette magát, hamint írást olvasna, hogy csak kivonhatná magát ez világi hivalkodásból.
Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy mint senki ne látná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elébe az szegéneknek. Es íme, elől találá az ő atyja, csodálkozván rajta, ennenmaga mit járna es hova sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzsébet, hova mégy, mit visz? Az nemes királ leánya, mert felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát, és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Ím, rózsát viszek. Az ő atyja kedég, mint eszes ember, meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá, és meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az asszú, apró portéka. Ó, nagy ártatlanság, ó, szeplőtlenségnek halhatatlan malasztja! Íme, az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgálóleánya beszédét hamisságban, hogy szemérmet ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné. Azt látván az ő atyja, elcsodálkozék rajta. Ez leányzó, ha élhetend vala, mi naggyá leszen! Annak okáért nem akará mívelkedetiben megbántani, látván, hogy mind lelki ájtatosságában, mind jó mívelkedetiben Krisztus Jézusnak áhítatos szolgálóleánya volna.
Mely nagy isteni félelemmel és áhítatossággal hallott légyen misét, megismertetik, mert úgy olvastatik róla, hogy mikoron az szent evangéliomot hallotta, avagy az oltáriszentséget felmutatták, azonnal mind karjairól, fejéről mind szépséget, ékességet lehányott-vetett, hogy mivel nagyobban magát megalázhatná Krisztus Jézus királának színe előtt. Asszonunk Szíz Máriát kedég és Szent János evangélistát ő szízességének oltalmazatjára választotta vala, es oly nagy szeretettel szolgál vala őnekik, hogy soha senkit, az ő nevöket említvén, hiában es üresen el nem bocsátott. Mikoron mind ilyen szentséges lelki jóságokban gyarapodnék ez nemes királi gyenge magzat, felette igen kedves vala az kegyelmes Úristennek előtte. Viszonellen dicsőséges szíz Szent Erzsébet asszon is igen felgerjesztette vala szívét-lelkét Krisztus Jézusnak szent szeretetiben, úgyhogy ha szabad akaratján járhatott volna, soha házasságnak terhét fel nem vette volna.
Mikoron azért Szent Erzsébet asszon adatott volna házasságra türingiai hercegnek, es szerzetét szízességről házasságra változtatta volna Úristennek akaratjából, nem változtatá el ő szívének-lelkének áhítatosságát. De míg tovább-tovább, addig nagyobban megbővíti vala ő jóságos téteményének érdemes voltát ugyannyira, hogy csodálkozék az ő ura olyan gyenge asszonállatnak gyorsaságos erénségén. Es meg akarván kímélni, kéri vala őtet, hogy ne törné meg olyan igen magát. De ez nagy malasztos asszonállat nem tehet vala jó szokásának ellene. Mindennek azért jó példa vala, es bizon tanulsága az üdvösségre mindennemű téteménye. Gyorsan felkel vala reggel, hogy mindennek előtte mehetne misére, prédikációra, ott sem áll vala a fő helyen, de az szegének között es alábbvaló öltözetben, hogynem mint tisztessége adta volna. Semmit nem gondol vala ez világi kívül való tisztelettel az nagy alázatosságnak méltóságáért. Amely ruhában az szentegyházba ment – mint hazajött –, azt ottan valamely szegén asszonállatnak adta Úristennek kedvéért.
(Dicsőséges Szent Erzsébet asszonnak ünnepéről, ki vala magyari Endre királnak leánya, 1526)