Moszkofóbia

k ö n y v e s h á z

Rémregény! – figyelmeztet a mű elején az író. S valóban! Érzi az ember, ahogy a recsegő-ropogó birodalomból menekülő, ukrán öntudatára ébredő fiatal értelmiségi meg-megborzong a történelem viharában. „Annak idején azt tanultad, hogy a Római Birodalom a rabszolgák és kolónusok csapásai alatt omlott össze. Ez a birodalom a részegek csapásai alatt fog összeomlani. Egy szép napon kivonulnak a Vörös térre, és sört követelve megrohamozzák a Kremlt. Elsöpörnek mindent. Ebből is látszik, hogy a birodalomnak idejekorán gondoskodnia kellett volna a részegeseiről. Ahelyett, hogy a liberalizmus meg a nacionalizmus szélmalmaival harcolt, a vallásosság boszorkányára meg az emberi jogok védelmének kísértetére vadászott, elég lett volna gondoskodnia hű részegeseiről. Hogy mindig legyen mivel berúgniuk. Hogy szeressék rémséges feleségeiket. Hogy magukhoz hasonló gyerekeket csináljanak. És kész. De a birodalom elárulta a részegeseit. És ezzel törvényszerűen elindult a bomlás útján” – fest nem túl bonyolult, mégis találó történelmi freskót Jurij Andruhovics.
S aki ismeri a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének szovjet-orosz valóságát, elismerően csettint. Megelevenedik a kollégiumok világa, ahol „az illatok is megbonthatatlan dialektikus egységet alkotnak a hangokkal. A szemétledobó, a megemésztett alkohol és a sperma keveréke ez.” Az orosz nagyságot megérző csillogó szemű ifjaknak, a magukat a zuhanyzóban odaadó harmadik világbelieknek és a zavarosban jövőjüket megalapozó kaukázusiaknak furcsa elegye ez. No és a szovjet sörözők semmihez nem hasonlítható világa, ahol egymás mellett egyensúlyoz a ki-kilötyögő korsóval professzor, diák és szesztől megaszalódott alkoholista. „Itt az egész társadalom. Viszket a mellük, ég a torkuk, könnyezik a szemük! Micsoda hangok töltik be a teret, a műanyag boltozatról visszaverődve, nem csituló, monoton zsongással! Olyan az egész, mint valami gregorián korál a kárhozott lelkekért. Az utolsó nap oratóriuma.” Andruhovics biztos kézzel festi le, ahogy egy-egy mámor erejéig megvalósul a kommunizmus. Minden színen, villanáson érződik, hogy ismeri ezt a világot.
A sörök, vodkák, pezsgők mámorában biztosan jár a kéz, a kavargó történelem azonban hamar megszédíti az embert. Főképp, ha ukránként éli meg mindezt a birodalom fővárosában. S hát ilyenkor a kor hű képeként ki kell röhögni az orosz lélek minden megnyilvánulását, rúgni egyet a térden öklendező óriásba, ukrán nevén emlegetni Anna Ahmatovát, s a hatás kedvéért erőltetett módon kideríteni, hogy lényegében mindenki KGB-s. Nem is az a baj, hogy mindez hazugság lenne! Legfeljebb csak annyira, amennyire egy éledező ukrán lélek ezt kívánja. A fő probléma inkább az, hogy jó indítás után olcsó kiszólásoktól törik meg az ív, hogy aztán a regény egy részleteiben hiteles, összességében mégis fóbiás, ráadásul ellaposodó titkosszolgálati őrületbe bonyolódjon Moszkva titkos föld alatti zugaiban. Az utolsó harmadban így inkább csak Andruhovics remek stílusa, az ezt mesterien visszaadó fordítás menti meg a regényt, amely túlzásaival együtt is szerethető korlenyomat volt megjelenése idején. Azóta azonban tizennégy év telt el, s valójában Moszkva elképesztő száguldása, hatalmas változása teszi kényelmetlen zárójelbe a mára meghaladott korrajzot. Felmerül hát a kérdés: mi a célja e késői magyar kiadásnak? A mai kor divatja szerint ütni egyet a felemelkedő Oroszországon, avagy hozzánk szokás szerint ismét csak fáziskéséssel érkezett el egy, a maga korában hatásos olvasmány?
(Jurij Andruhovics: Moszkoviáda. Ford.: Körner Gábor. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 2190 forint)