Négy évtized a páston

V Í V Á S Sportos kifejezéssel élve meglepetésgyőzelemnek mondhatjuk, hogy az elhunyt atlétalegenda, Zsivótzky Gyula után Sági Györgyné Rejtő Ildikó lépett a nemzet sportolói körébe. Az öt olimpián részt vevő, azokon két arany-, három ezüst- és két bronzérmet, valamint összesen tizenöt vb-medált szerző egykori tőrvívóklasszis érdemei elvitathatatlanok, ám a labdarúgó Aranycsapatból Grosics Gyula vagy a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Kárpáti György esélyesebbnek tűnt.

Számított az elismerésre, vagy önmaga is meglepetésként fogadta a hírt? – fordultunk az idén májusban hetvenedik születésnapját ünnepelő Rejtő Ildikóhoz.
– Amikor beadtam a pályázatot, majd láttam a listát, azt gondoltam, a vívásnál népszerűbb sportágak képviselői, például Grosics Gyula az Aranycsapatból, esélyesebbek nálam. Vagy inkább úgy fogalmaznék, nem esélyesebbek, hanem ismertebbek, mert csapatsportokat űztek. Így könnyebben felkapták őket, a fiatalok is jobban emlékeznek rájuk. Abban az időben, amikor a sikereimet arattam, engem is felismertek. Az áruházban, ahol vásárolni akartam, rendre vastaps fogadott meg egy csokor virág.
– Aktív pályafutása diadalai közül melyiket tartja hasonlóan váratlannak?
– Amikor 1956-ban Luxemburgban ifjúsági vb-t nyertem, aztán ezt egy év múlva megismételtem. A válogatottba is bekerültem, s 1958-ban Philadelphiában már a felnőttek között nyertem vb-bronzot. A döntőben az első asszómat volt testnevelő tanárnőmmel, Nyári Magdával vívtam. Nem mertem legyőzni… Végül ötödik lett, s már nem kellett Magda néninek szólítanom, hanem Magdinak, jó barátnők lettünk.
– Miért és hogyan kezdett vívni?
– A Vajda Péter utcai iskolába jártam, s ott éppen Nyári Magda javasolta ezt a sportágat a szüleimnek, amikor kiderült, hogy hátgerincferdülésem van. Megtetszett a vívás, s hamar berobbantam az élvonalba.
– Melyik volt a legnehezebb győzelme a sok közül?
– 1963-ban Gdanskban három magyar, Dömölky Lídia, Juhász Katalin és én szétvívással döntöttünk az érmekről, s csak a harmadik kört követően nyertem. Ehhez képest a tokiói egyéni olimpiai aranyérem tényleg könnyebb volt, a végén 4-0-ra vertem német ellenfelemet.
– Akkoriban a magyar tőrvívó hölgyek mindegyike a világ élvonalába tartozott. Nem jelentett ez személyes ellentétet a csapaton belül?
– Egyáltalán nem, azóta is mindenkivel baráti a kapcsolatom, rendszeresen találkozunk. Marosi Paula volt az első, aki telefonon gratulált még tegnap (kedden – a szerk.) este, amikor látta a tévében, hogy én vagyok a jelölt a Nemzet Sportolója címre. Ez egykori csapattársaim érdeme is, nélkülük nem juthattam volna idáig.
– Mi a véleménye napjaink vívásáról?
– A maiaknak nehezebb a dolguk az állandó bizonyítási kényszer miatt, az olimpiára kvótát kell szerezni még Nagy Tímeának is, hiába nyert két egyéni aranyat. Maga a sportág nem különösebben változott, már nálunk is elektromos találatjelzés volt, azóta a vívás fokozottabban támaszkodik a fizikumra, az erőre.
– Hetvenévesen lett a Nemzet Sportolója. Mit jelent ez önnek?
– Óriási elismerést. Negyven éven át vívtam, még a veteránok között is indultam, s nyertem Európa- és világbajnokságot. Mindent erre a sportágra tettem fel, ez az életem. Az az életművem, amit a vívásban elértem. Most ezt értékelték.