Nyelvhelyességi magyar manga

Nyelvhelyességi műsor indult az m2-n vasárnap Szarvashiba címmel. A csatorna beharangozója nagy dobásról duruzsol, mi meg azt kérdezzük az első adás láttán: valóban a magyar mangafogyasztók érdeklődnek leginkább az ikes igék ragozása, az e szócska használata és hasonló problémák iránt? (A manga sajátos, japán animációs film, amely az elmúlt években jött divatba, hatalmas szemeket meresztő figurái többnyire statikusak, de beszélnek, a film alatt pedig ijesztő különleges effektek hallhatók. Mangákat egyébként főleg gyerekek és huszonévesek néznek. Olyan generációkról van szó, amelyeknek jelentős hányada az iskolában sem tanul meg tisztességesen írni-olvasni, persze beszélni sem, de nem is a nyelv, és nem is a magyar nyelv az, amit a fő kifejezési formának tekint. Erre bizonyíték, hogy a magyar kezdő zenekarok hetven százaléka angol nyelven énekel. Ezekből a dalokból azután az angol anyanyelvűek többnyire egy szót sem értenek.)
De térjünk vissza a magyar nyelvhelyességi mangához, amelynek főszereplőit a legismertebb magyar mítoszból válogatták. Elöl szalad a Csodaszarvas árkon-bokron át, agancsa időnként fennakad a nyelvhelyességi szarvashibákon. Nyomában Hunor és Magor. Egyikük frizuráját bármelyik melegszépségverseny résztvevői megirigyelhetnék, a másik még nem döntötte el, hogy jakuzaivadék inkább vagy felkontyolt raszta. Letanítós stílusban feleselnek egymással különféle nyelvi kérdésekről, hogy bármelyik ószövetségi farizeus megirigyelhetné. Persze, ha nem beszélnének szlengben meg valami elképesztően idegen intonációval. De sárkány is van, egyfejű – ez egy másik mese –, a szájában egy félig megrágott és egy még élő harcossal, utóbbi bőszen tapossa az e szócskát rendre helytelenül használó sárkány kilógó nyelvét. A pörgő-villogó képek alatt drámai elektronikus effektek csapkodnak, s folyik a nyelvhelyességi okítás, ki tudja, kinek.
A magyar nyelv legfontosabb jellemzője – a fogalmi nyelvekével szemben – a képiség. Egy-egy kép, amely számtalan szavunk mint közös szótő – az analógiás gondolkodás logikájával – kifejez, s ehhez jönnek a toldalékok. A kép és a szó – a hangsor – egymással tökéletes egységet alkot. Egy magyar nyelvi műsornak – ha ragaszkodunk a vizuális megjelenítéshez – ezeket a belső képeket vagy e képek megteremtését indukáló képsorokat kellene megjelenítenie, s aztán lehet toldalékolni, hangsort, lekopott, elfeledett szóvéget miegymás egyeztetni. Ezek a képek ott élnek tudattalanunkban, így felidézésükkel mindenféle csinnadratta nélkül is hatnak ránk, érzelmekkel, élményekkel gazdagon megjelennek a hallgató-néző belső monitorján, megvilágítva a nyelvi és egyéb öszszefüggéseket, megkönnyítve a bevésést.
A nyelvi lényegtől független, „érdekes”, divatos, villódzó képek inkább azt sugallják, hogy a nyelv nem olyan fontos tényező, nem is biztos, hogy egy sokrétegű rendszer, inkább csak olyasmi, amit illik helyesen használni, mint a halkést vagy a szalvétát, ha nem akarjuk, hogy kinézzenek minket a jobb társaságból. Vessük össze ezt a látásmódot Teller Ede nyilatkozatával, aki azt mondta, ha nem Ady nyelvén tanul meg beszélni, aligha lesz belőle nemzetközi jelentőségű természettudós.
(Szarvashiba, m2, december 9., 18.15.)