Gyuricza József római aranyérme hatalmas megdöbbenést keltett a legyőzhetetlennek hitt franciák és olaszok körében. A D’Oriola elleni csörtét így örökítette meg a korabeli tudósítás: „Gyuricza másfél perc alatt két egyenes támadással és egy védés-visszaszúrással 3:0-ra elhúzott. A közönség most az ő pártján állott. Pengefogás támadással 4:0. D’Oriola annyira ideges volt, hogy a fegyverpróbánál nem tudta eltalálni Gyuricza tőrének kosarát… 5:1 után hatalmas taps tört ki.” Az aranyéremért azonban újra kellett vívni, mert mindketten egy-egy vereséggel zártak. „Nem lehet leírni, ami 5:2 után következett. Az olasz közönség, amely már egészen jól megtanulta a magyar fiú nevét, kórusban üdvözölte őt.”
– Nem hittem volna, hogy enyém lesz az aranyérem – mondja ma Gyuricza, annyi viszontagság után. Harminckét évesen tüdőrákot kapott, amiből teljesen kigyógyult, de a fél tüdejét kivették. Hatvanévesen átélt egy agyvérzést… – Már az is nagy dolog volt, hogy a döntőbe jutottam. D’Oriola koronájára senki sem pályázhatott.
– D’Oriola meghalt – mondom. Hitetlenkedve fogadja, és hozzáteszi, hogy nem tájékoztatta a hírről a Franciaországban élő fia.
– Alzheimer-kórban szenvedett – folytatja Kamuti Jenő –, az utóbbi években már nem nagyon ment emberek közé. Zseniális bal keze volt, igazi gascogne-i. Amikor Jóska mögött Rómában második lett, felhívta az apját Párizsban, és beszámolt az eredményről. Akkor már négyszeres egyéni világbajnok volt (1947-ben 18 évesen nyert először Lisszabonban) és olimpiai bajnok is Helsinkiben. „Miért telefonáltál?” – kérdezte a papa. „Azért, mert második lettem.” „Olyankor telefonálj, ha nyertél!” – hangzott a kemény válasz, és bumm, lecsapta a hallgatót.
– Én voltam az első magyar, aki világbajnokságon megverte D’Oriolát – mondja Gyuricza. – De előtte piszkosul csaltak neki. Villanytőr nélkül – a zsűri miatt – talán sohasem sikerült volna.
Más kérdés, hogy D’Oriola később megtanult villanytőrrel is vívni, és a melbourne-i olimpián viszszavágott. Egy további év múlva azonban újabb magyar csodagyereket kapott a nyakába, Fülöp Mihályt, aki aztán végleg elvette a kedvét a vívástól.
– Mivel robbant be Jóska az élvonalba? – kérdezem Kamuti Jenőt.
– A francia stílus játékos volt, puha, rafinált, nem a fizikumra épülő, nem túl gyors. Szellemi játék. Ezzel szemben az olasz iskola képviselői dinamikusak voltak, gyorsak, atlétikusabbak, mint a franciák, stabilan álltak a lábukon, és bekötötték a tőrüket a kezükhöz. Szabó Laci bácsi és Bay Béla a kettőből ötvözött egy harmadikat, aminek Jóska lett a megtestesítője. Vibráló, állandóan robbanásra kész egyénisége kötélidegzettel párosult.
És rettentően gyors volt.
– Kitörésből flesseltem tovább – így Gyuricza. Ez, valamint gyorsasága, reflexe annyira meglepte a világot, hogy nem találták az ellenszerét.
– Gyarmati Mihály szerkesztett egy gépet – mondja az ’55-ös világbajnok –, amely a reflex gyorsaságát mérte. Az első lámpa felgyulladásakor kellett indítani, a lámpasor a fal elérésekor blokkolt. A többség esetében az ötödik-hatodik-hetedik lámpa is felgyulladt, Jóska szúrásakor csak a harmadik!
– A Nemzetközi Vívószövetség hivatalos lapja Gyuricza győzelme után azt írta, nyolc-tíz évig nem lehet megverni a magyarokat. Mi az oka mégis, hogy a sikersorozat elmaradt? – kérdezem.
– Egyéni tragédiák. Mi is azt hittük, hogy egy évtizedig nem tudnak legyőzni bennünket. Aztán kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy magánélet is van a világon, és az ember sorsát, sporteredményeit sok minden befolyásolja – így Kamuti.
– Én még egyszer, 1958-ban, Philadelphiában is nyerhettem volna – jegyzi meg Gyuricza Jóska. – Megborotválkoztam, ezért elkéstem a versenyről, és nem tudtam rendesen bemelegíteni. Rögtön vívni kellett, és az első asszóban a döntő másik magyar résztvevője, a későbbi második Czvikovszky megvert. A kinti magyarok – jó szándékkal – egy kenőcsöt is adtak, hogy az majd segít a bemelegítés helyett, de nagyon csípte a lábam, és ez is zavart. Végül negyedik lettem. Melbourne-ben is biztos voltam a győzelemben, aztán…
Az emlék, amelyet a két utóbbi verseny kapcsán elmond, égetni fog, amíg él, mégis ő kér meg rá: hagyjam, nem akar bántani senkit. Annyi év után felesleges is. Érzékeny volt mindig. S ahogy ez már lenni szokott, volt is rá oka sokszor, meg nem is. Azt mondták rá: csapatember volt. Ahogy ő tudott küzdeni, csúszni, mászni, szenvedni, irányítani, haldokolni és feltámadni – ez a képesség csak keveseknek adatik meg. Aki ott volt 1966-ban a moszkvai vb-n, élete nagy élményét köszönhette neki: Kamuti Jenő fájdalomcsillapító injekciós tűi után úgy verte meg a kétszeres világbajnok Magnant, hogy az majdnem sírva fakadt. Hét év után először győzött a franciák ellen a magyar csapat, és bejutott a döntőbe. S ez elsősorban Gyuricza érdeme volt.
– Magyar férfi tőrvívás gyakorlatilag 1980 óta nincs – állítja szomorúan Kamuti doktor – és újfent a régi emlékeket idézi. – A Giovanni Kupán, Bolognában, húsvétkor, egy kis szállodában sokáig ment a zsuga. Mígnem aztán szobaparancsnokként alvást nem vezényeltem. Eloltottuk a lámpát, de éjfél felé megszólalt a város összes harangja, és alvásról szó sem lehetett. Jóska felkiáltott: „Feltámadás!” És újrakezdték a zsugát…
– Istenem, szép világ volt! – mondja Gyuricza, aki mesterként sem volt akárki. Imádták a tanítványai. Arról nem beszélve, hogy a kezében benne volt Belovai Péter, Szabó László és Bay Béla keze. Ezt adta tovább, amíg tehette. Búcsúzóul Kamuti még D’Oriolát idézi:
– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt történt. Az Egyesült Államokban volt a verseny, és D’Oriola velem együtt a Directoire Technique tagjaként a pódiumon foglalt helyet. Éppen július 14-e volt, a franciák nemzeti ünnepe. Gratuláltam neki, és ajánlottam, ezen az ünnepen igyunk meg egy pohár pezsgőt. „Miről beszélsz? – kérdezte. – Akkor fejezték le a rokonaimat…” A sokszoros olimpiai és világbajnok ugyanis grófi család leszármazottja volt.
Portugália
Egy tragédiára emlékezett Diogo Jota, mielőtt gólt szerzett Magyarországon
