A legfőbb bűne az volt Antall Józsefnek, hogy merészelt magabiztosan, jól kormányozni – bár ezt mostanság sokan relativizálják. Nem tette meg továbbá azt a szívességet, hogy a posztkommunista koreográfiának megfelelően megbukik. A bűnlajstromot dagasztotta az is, hogy – szemben az utólag keltett legendákkal – nem volt hajlandó a bukott MSZMP-nómenklatúra funkcionáriusaira támaszkodni a kormányzás legfontosabb posztjain.
Az MSZP nem vette föl a szabad demokraták minden mozgó célpontra tüzelő stratégiáját, a posztkommunista párt jobb módszert választott: állandóan értékelte az Antall-kabinet teljesítményét. Mindezt magas lóról, kioktatóan, mintegy a „szakmaiság” fellegvárából, hogy ezzel is azt a benyomást keltse: ők az igazán kormányképes alternatíva, s csak kis baleset volt az utódpárt törpévé zsugorodása az 1990-es választásokon.
A legtöbb esetben nem direktben Antall Józsefet támadták, hanem kormányát szapulták. A magyar parlamentáris demokrácia viszont a kancellári modellt vette át, így mindenért a miniszterelnök a felelős, a kormánytagokért is. A másik állandó támadási front a kormánypártokon belüli problémák, illetve az állandóan felfedezni vélt szélsőségességek voltak. Ha a posztkommunisták úgy ítélték meg, hogy valamely jobboldali politikus megnyilatkozása kimeríti a „szélsőséges” jelzőt, menetrendszerűen megindultak a sejtetések: a kormányfő jóváhagyásával történik, hangzik el mindez. És már akkor is szélsőségesnek minősült minden, amit a Kádár-rezsim diktatórikus történelemszemlélete is annak talált. A különbség annyi volt csupán, hogy immár a magát liberálisnak tituláló oldal is ugyanazt mondta, mint a szovjetbarát rendszer. Hatalmas ellenoffenzívával kellett így megküzdenie Antall Józsefnek, amiért Mindszenty József azóta boldoggá avatott hercegprímás újratemetését támogatta, majd Horthy Miklós kormányzó hamvainak hazai földbe helyezését is lehetővé tette. A hisztérikus vészharangkongatások már azután megindultak, hogy 1992 januárjában a miniszterelnök a Don-kanyarbeli tragédia évfordulóján beszédében nem ítélte el az akkori magyar kormányt, hanem történészként említést tett a világpolitikai kényszerhelyzetről, mely máshol sem engedte meg a nácikkal való nyílt szembefordulást.
Sunyi, alantas sejtetések
Kész volt tehát a verdikt: „Antall doktor” a Horthy-korszakot, a keresztény kurzust akarja visszahozni. Hogy a társadalom nemtetszését kiváltsák, szükség volt arra is, hogy a nyilaskereszteseket börtönbe záró Horthy kormányzóságát összemossák a náci Németország által fegyverrel hatalomra segített, pár hónapig tartó Szálasi-rémuralommal.
Ha a nyílt sértegetéseket keressük Antall Józseffel kapcsolatban, viszonylag keveset találunk a korabeli sajtóban vagy a politikusi megnyilatkozások közt tallózva. Annál többet a sunyi, alantas sejtetésekből, sugallásokból, amelyekből mindenki játszi könnyedséggel – mint egyfajta politikai puzzle-t – összerakhatta egy fennhéjázó diktátor árnyképét. Azért a nyílt és durva vádaskodásokban sem szenvedett hiányt az első szabadon választott miniszterelnök. Olyannyira nem, hogy nem csak életében írtak róla megdöbbentően ízléstelen cikkeket. A leghírhedtebb iromány éppen halálának másnapján, 1993. december 13-án jelent meg Lengyel László tollából a Magyar Hírlapban. A még jobb érzésű baloldali liberális gondolkodású embereket is megbotránkoztató, egész oldalas tanulmány szélsőséges stílusban jellemezte az előző nap elhunyt kormányfő politikai pályafutását. A Pénzügykutató Rt. vezetője még a politikusi erényeket is megtagadta Antalltól. Lényegében a Kádár-rendszer opportunista túlélőjeként mutatta be, aki nem tudta és nem is akarta levetkőzni „osztálykorlátait”, s régimódi, feudális kasztrendszerben gondolkodott. A példa nélküli botrányt nem követte semmilyen bocsánatkérés Lengyel részéről. A máskor mindent ezerszer felhánytorgató média is rögtön napirendre tért a kegyeletsértő és undorító támadás fölött. A közgazdász erkölcsi renoméja parányi csorbát sem szenvedett a civilizált világban elképzelhetetlen, kreóni cselekedetért. (Az újság publicisztikai rovatának azóta elhunyt vezetőjét végül az akkori svájci tulajdonos eltávolíttatta a szerkesztőségből.)
Nem a parlamentáris ellenvélemények apasztották a betegséggel küzdő Antall József erejét, hanem a háta mögötti, alantas támadások. Az MSZMP-időkből jól ismert suttogó propaganda már akkor is a pótbaloldal eszköztárának integráns része volt. A kormányfő betegségével kapcsolatban szinte alkalmi koalíció köttetett az MDF-en belüli ellenfelek és a mind szorosabb, testvéri viszonyba kerülő SZDSZ és MSZP között. Időről időre híresztelések keltek szárnyra Antall állapotának súlyosbodásáról. A bulvársajtó volt a legnagyobb felvevőpiac – leplezetlen kárörömmel tálalták az orvosi álinformációkat.
Nem volt türelmi idő
Ha valaki belelapoz az akkori újságokba, tudathasadásos helyzetben érezheti magát, olyannyira rímel az utódpárti, illetve álliberális erők argumentációja a jelenlegi retorikára. Antall Józsefet is permanens elhatárolódásra akarták rábírni mindennel kapcsolatban, ami negatív esemény bekövetkezett az országban. Olyan benyomása kerekedhetett bárki külső szemlélőnek, hogy a magyar államot menten fasiszta hordák lepik el, ha a kormányfő személyesen nem emeli fel a szavát minden pillanatban. Sokaknak eszükbe juthatott Rákosi Mátyás mondása, miszerint tízmillió fasisztával volt kénytelen szocializmust építeni. Mintha a formálódó MSZP–SZDSZ-összefogás is több millió nácitól féltette volna a demokráciát. Sokan nem is emlékeznek rá, milyen hullámokat vetett már 1990 őszén az úgynevezett hordóügy. Mint utóbb egyértelműen kiderült, műbalhé volt az egész felhajtás, mivel nem „Hordót a zsidóknak!” felkiáltásra ragadtatta magát az egyik honatya az ülésteremben. Mindössze az hangzott el a hangfelvételek tanúsága szerint: Hordót a szónoknak! Az alaphangot tehát szinte a választás után közvetlenül megadták, s a taxisblokád után különösen világossá vált: nincs türelmi idő, sem pardon – sem a kormány, sem annak feje számára.
A különböző publicisztikák a későbbiek hangneméhez képest ekkor még csupán „kóstolgatták” Antall Józsefet, inkább fogást kerestek rajta. Amit nagy erőfeszítéssel meg is találtak. Figyelemre méltó, hogy minden később sulykolt jelző leíratott és elhangzott vele kapcsolatban, amit rogyásig ismételtek a jellemzésére. Így a gőgös, nagyképű, fennhéjázó és más titulusokat szinte kötelezően voltak kénytelenek leírni, hangoztatni a baloldalon, ha nem akartak kilógni a sorból. A mesterségesen előállított végeredmény: az emberek eleve irányítottan, szinte előre beprogramozva ismerhették meg, vagy inkább félre. Talán nem is kell többet elmondanunk a szinte engesztelhetetlen, eleve ellenséges légkörről, mint hogy a megalakult kormány esküjét egy futballmeccsre való hivatkozással nem közvetítette a közszolgálati televízió. A másik beszédes abszurditás: a Magyar Televízió – Antall József javaslatára kinevezett! – vezetése nem volt hajlandó sugározni azt a beszédet, amelyben a miniszterelnök 1990 őszén feltárta az ország valós, a pártállamtól örökölt nehéz helyzetét. Aki később – már a miniszterelnök halála után – megtekintette a sokáig eltüntetni próbált felvételt, képet alkothatott arról, hogy van-e alapja az Antall tekintélyelvűségéről terjesztett vádnak. A helyzetértékelés letiltásával szabad utat engedtek az ellenzék imamalomszerűen elismételt demagógiájának, miszerint a kormányfő nem ismertette Magyarország valós pénzügyi-gazdasági állapotát.
A javarészt a pártállami időkből megörökölt összetételű sajtógárda elementáris dühvel támadt arra a politikusra, aki láthatóan kormányképes alternatívát képviselt a nómenklatúrával szemben. Ez a kérlelhetetlen gyűlölködés még azokat is meglepte, akiknek nem voltak illúzióik az MSZMP és az általa működtetett állambiztonsági szolgálatok agitációs és propagandamódszereit ismerve. Antall nagy bűne az volt, hogy stabilitást teremtett, jóllehet a hatalmas államadósság és a nem pártállami klientúra gyakorlatlanságának következtében elvileg biztosan visszatérhettek volna a hatalomba az utódpárti erők, társutasaikkal együtt. Kódolva volt ugyanis, hogy az első szabadon választott kormány egy-két év után csúfosan megbukik.
Fanyalgás a taxisblokád után
A számukra sikertelen taxisblokád után kezdetben csak fanyalogtak az utódpárti lapok publicistái, s vezércikkek kaptak nyomdafestéket annak kitárgyalására, hogy államférfi vagy csupán politikus Antall József. Máris megindult a kormányzati vákuum emlegetése s az állampárti „elődeihez” való hasonlítgatás. A kormányfőt legtöbbször csak mint „Antall urat” vagy „Antall doktort” aposztrofálták. Aztán 1991 elején gyorsult be igazán a gépezet. A Népszava „Milyen ember Antall József?” címmel közölt folytatásokban olvasói leveleket. Kulcsszerepet kapott a legtöbb írásműben az emberek ébredező félelme. „Újabb pártállam lesz, csak most nem MSZMP-nek, hanem MDF-nek fogják hívni?” „Hova lesz a bejövő rengeteg külföldi tőke?” „Kell-e a sok külföldi utazás, a különrepülőgép stb.?” – írták aggodalmaikat egymást túllicitálva a „nép hangjai”. Máris nehezményezték, hogy szerintük Antall „elsősorban jó barátait, sőt rokonait helyezi magas beosztásokba”. S láss csodát, nemcsak a baloldali zsurnaliszták, hanem az „olvasók” is azon lamentáltak, hogy „miért teszik süllyesztőbe azokat az elődöket, akik kikaparták a gesztenyét Antall úrék számára”. Egyre többeknek akadt halaszthatatlan félnivalójuk, s az 1991 elején kirobbant Kalasnyikov-ügy végre ismét lehetőséget nyújtott a magas szintű politikai aggodalmakra. Bár a horvát területvédelmi erőknek küldött kézifegyver-szállítmány legális volt, a baloldali sajtó fejeket követelt és azt, hogy déli szomszédainkat kövesse meg a kormányfő. Nyíltan vetették fel az előre hozott választás lehetőségét. Mint írták egy Népszava-vezércikkben: „Bízunk benne, hogy Antall József miniszterelnökként éri meg a következő választást és az országnak nem kell az urna elé (sic!) járulnia.”
Fölényes kioktatás a baloldaltól
Bombasztikus címmel jelentek meg az újságok. „Antall József: Veszélyben a politikai demokrácia”. Később „Összeomolhat a demokrácia”, majd „Az alvilág logikája” – adja hírül a Népszabadság időről időre, hogy mindenki rettegjen, ahogy csak bír. Igaz, ha valaki el is olvasta a cikkeket, kiderült, hogy Antall József nem mondott ilyesmit, és még Kis János, az SZDSZ volt elnöke sem vizionálta a demokrácia végét. Általában jellemző volt az Antall-korabeli domináns sajtóra, hogy mindenki hallatlanul fölényesen, magas erkölcsi piedesztálról oktatta ki a miniszterelnököt a vaskos pártállami múltú főszerkesztőtől az egyszerű pártmunkás újságíróig. Kopírozták az MSZP-vezetők taktikáját, akik hasonló stílusban intették rendre a kormányt és fejét. Az volt az üzenet: lehet, hogy ti vagytok még egy darabig kormányon, de a hatalom úgyis a miénk. Sokat elárul az a levél, amelyet Nagy Sándor címzett Antallnak 1991. november végén. Bizony más idők voltak azok, mint a maiak, hiszen az MSZOSZ elnöke nem felkérte, hanem főnöki tónusban szinte utasította a végrehajtó hatalom fejét a tárgyalások megkezdésére. De utasítgatott a – szavakban legalábbis – liberálissá átvedlett sajtó is. Hol az volt a gond, hogy miért nem jár Moszkvába Antall, hol pedig azzal a gyanúsítással kellett megküzdenie a konzervatív politikusnak, hogy határokat akarna igazítani. Hol azzal vádolták – például Konrád György –, hogy „nagy revánssal fenyeget”, hol pedig azzal, hogy túlzottan jó kapcsolatokat ápol a pártállami vezetőkkel. 1992-ben egész kötetnyi újságcikk jelent meg arról a levélről, amelyet Grósz Károly akkori miniszterelnök-pártfőtitkárnak a hírhedt fehérterroros beszéd után írt Antall. Ebben a múzeumigazgató igen bátran helyre teszi 1988. december elején az MSZMP első emberét. Az ügyet természetesen addig cincálták, míg ki nem derítették, hogy Antall végső soron gazsulált Grósznak. Jellemző a kicsinyességre, hogy amikor Antall József parlamenti dolgozószobájának páncélszekrényéből ellopták az óráját, a bulvársajtó leplezetlen kárörömmel műbalhénak minősítette a miniszterelnök által alig említett esetet. Holott, ahol órát lopnak a kormányfőtől, ott nemzetbiztonsági fontosságú iratok kerülhetnek veszélybe.
A Demokratikus Charta mint csodafegyver
Az 1990-es taxisblokád után a következő év őszétől a Demokratikus Charta volt a csodafegyver az immár testvéri közösségbe kovácsolódó balliberális oldal számára. A mából nézve felfoghatatlan, hogy a diktatúrától való páni félelem azért tört ki egyeseken, mert a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője, Kónya Imre egy kiszivárgott dolgozatában a jobboldal választási eredményének megfelelő reprezentációt tartott volna ideálisnak bizonyos pozíciókban. Azokon a posztokon pedig legtöbbször még mindig a régi nómenklatúra kompromittálódott emberei üldögéltek. Demokráciatörténeti kuriózum az is, hogy az igazi botrány akkor tört ki, amikor Surányi György addigi jegybankelnököt nem jelölte az új törvénynek megfelelő vezető posztra a kormányfő. A charta náciveszélyt falra festő rendezvényei Antall egész miniszterelnökségét végigkísérték. Ehhez társult az állandó huzavona Göncz Árpáddal, mivel az államfő a közszolgálati rádió és televízió tekintetében semmiféle előterjesztést nem volt hajlandó aláírni – az Alkotmánybíróság egyértelmű határozata ellenére sem. Emlékezetes, a köztársasági elnököt 1992. október 23-án gyér füttyszó fogadta a Kossuth téren, ezért az ehhez nem szokott Göncz visszalépett a beszédtől. (Megjegyzendő, a miniszterelnökbe augusztusban egy nyilvános rendezvényen már belefojtották a szót – a Magyar Nemzet híradása szerint fizetett emberekkel fütyültették ki. Az esetet nagy ováció fogadta a baloldalon.) Már addig is Antall Józsefet tették felelőssé minden jobboldali megnyilatkozásért, ekkortól azonban igazán elszabadultak vele szemben az indulatok. Vitányi Iván MSZP-képviselő egy cikkben még Antall Józsefnek az esetet elítélő nyilatkozatát is kiforgatta, s zavarosan arról értekezett, hogy az antiszemita megnyilvánulások miatt egyeseket jeges félelem fog el.
Posztkommunista kegyetlenség
Az 1993-as év a koalíción belüli hatalmi harc jegyében telt. A hegemonisztikus sajtó meg nem szűnt felhánytorgatni a kormányfő totális felelősségét az úgynevezett szélsőségek miatt. A többfrontos küzdelmet a betegséggel is élethalálharcot vívó Antall József szervezete sokáig nem győzhette. Az év őszén a kiújuló médiaháború miatt kölni gyógykezeléséről a tervezettnél előbb kellett hazatérnie. Az archívumok őrzik azokat a kirohanásokat, amelyekkel ismét hadakoznia kellett. A posztkommunista sajtó kegyetlenségét demonstrálja a Népszava egyik publicisztikája. „Miniszterelnökünk kölni gyógykezelésének híre sem rázta meg alapjaiban az ország lakosságát. Beteg, hát gyógyítsák meg. Ha nem jó neki a magyar kórház, menjen külföldre. (…) Csak semmi pánik! Igaz, Antall úr legelső kórházi kezelése idején taxisblokád tört ki. Repült is utána az őt helyettesítő belügyminiszter.”
Antall József ezután alig tíz hetet élt.
Sulyok Tamás
Sulyok Tamás és Peter Pellegrini a közép-európai együttműködésről egyeztetett
