S–100

December 21-én nulla órától jogerős az Európai Parlament döntése: Magyarország – nyolc másik uniós tagállammal együtt – csatlakozik a schengeni övezethez, így megszűnik a határellenőrzés a magyar–szlovák, a magyar–osztrák és a magyar–szlovén határon. Utánajártunk, a határzónában lakók mit várnak az új rendszertől, és hogyan emlékeznek a vasfüggönyre.

Hideg van, néha havas eső esik, ahogy Bucsu felé közeledünk az autóval. Ideális idő szökésre – fordul meg a fejemben a vasfüggönyön innen felnőtt ember gondolata –, hiszen a határőr is ember, ilyenkor járőrözés helyett minden bizonnyal az őrs melegét választja.
Megérkezünk az egykori elektromos jelzőrendszer, az S–100-as vonalára. Régen idáig el sem jutott a kíváncsiskodó, most építkeznek a korábban szigorúan védett övezetben. Az egykori határőrség épülete romos, udvarát benőtte a gaz. A legtöbben itt, Bucsunál akartak búcsút venni az országtól, mondja kísérőm, talán azért, mert ezt a települést minden térkép határfaluként jelölte, és a név tetszett a menekülőknek.
Visszamegyünk a faluba, és bekopogunk Máté Imréhez beszélgetni. Húsz évvel ezelőtt csak speciális engedélyek birtokában tehettem volna ezt, ugyanis már a falu előtt állt egy őrbódé, és a katona az ide jövő buszokról leszállította azt, aki nem tudta igazolni, hogy nyomós oka van az ide látogatásra. Imre bácsi biztos abban, hogy a schengeni határnyitás után rosszabb lesz, mert a mélységi ellenőrzésre hivatkozva ezentúl bárhol megállíthatják a rendőrök.
– Ez lényegesen macerásabb lesz, mint a jelenlegi eljárás, hiszen most csak felmutatja az ember a személyit a határon, és már mehet is – mondja. A rendőrök különben örülnek a változásnak, mert megkapják a határőrség csúcstechnikáját a terepjáróktól az éjjellátó kamerákon át a mozgásérzékelőkig.
Különben a faluban az aknák felszedése idején hallottak sok robbanást – az nem volt jellemző, hogy az átszökni akarók felrobbantak. Az itt lakók tudták, merre kell menni, arra is volt példa, hogy valaki éjjel részegen átment Ausztriába, és másnap kijózanodva visszaszökött. Ha már az aknazárnál tartunk, a helyeik elmondása szerint az 1956-os karbantartás idején ingajáratban közlekedtek a mentők a határ és a kórház között, pedig arra a századra bízták a munkát, amelyik annak idején az első aknákat telepítette.
Három szakaszra bontható a vasfüggöny története: 1948 márciusában rohammunkában húzták fel a faoszlopokra erősített rozsdás szögesdrótot. A háború utáni hiányban nem jutott elég drót a 365 kilométer hosszú osztrák–magyar határra sem, ezért a sok vízszintes szálat néha átlóssal helyettesítették. Az aknákon viszont nem spóroltak, igaz – ma már talán meghökkentő –, ezeket keményfából és öntöttvasból készítették. A robbanófej negyven kilogramm fölött lépett működésbe, így elvben megkímélte a gyerekek és a kisebb állatok életét. Négyzetméterenként egy akna várta a határsértőket, és hogy nehezebb legyen a menekülők dolga, botlódrótokat feszítettek ki.
A fusimunkának gyorsan meglett a nem kívánt következménye: a faaknák gyakran besültek, az oszlopok rohadni kezdtek, a rozsdás drót szétmállott, ezért 1956 tavaszán a teljes csere mellett döntöttek. A faaknákat ugyanazokkal szedették fel, akikkel annak idején lerakatták. A munkával hamar végeztek: 1956 őszére, a forradalom kitörésére a teljes határszakasz aknamentessé vált. A sors kegye ez, sok magyar ennek az adminisztratív döntésnek köszönheti, hogy élve átjutott Ausztriába. A következő évben ez már jóval nehezebb lett volna, ugyanis ötvenhétben modern bakelitaknák kerültek a földbe öt méter széles sávban, szintén a trianoni határvonal mentén.
E korszak végét egy áradás jelentette: a Pinka-patak átmosta az aknákat Ausztriába, ahol többen megsérültek, és egy kislány meghalt. Az osztrák kormány nemzetközi szervezeteknél tiltakozott, aminek következtében a Szovjet Kommunista Párt úgy döntött, hogy a gyilkos eszközök helyett a szovjet–pakisztáni határon már bevált S–100-as elektronikus jelzőrendszert telepítik a magyar–osztrák határra. Megtörtént a csere, ám a 24 voltos árammal működő drótot jóval beljebb húzták ki, hogy a riasztás után a járőrök még magyar területen tudják elfogni a határsértőket. A rendszer ugyanis pontosan kimutatta, hol történt a próbálkozás, így a kutyás járőrök biztosra mentek. Aki nem állt meg a felszólításra, és a kutya sem tudta megállítani, azt lelőtték.
Egyébként a határzár csak az utolsó – igaz, a legnagyobb – megpróbáltatás volt, hiszen a határ közeli településekre érkezőket már a vonaton vagy buszon vizsgáló szemek fogadták, civil ruhás, önkéntes „szimatok”, a határőrségnek jelentő kalauzok és buszvezetők fürkészték, majd egyenruhás katonák várták. A határ menti településeken lakóknak megkülönböztető jel (egy időben egy nagy kettes) volt a személyijükben, később pedig külön engedélyt adtak a tiltott zónába való belépésre.
Nem szívesen beszélnek azokról az időkről a térségben lakó idős férfiak, akik közül többen a határon töltötték a szokásosnál hosszabb, csaknem hároméves (!) sorkatonai szolgálatukat. Aki megszólal, az is fél teljes névvel vállalni a beszélgetést, mert annak idején titoktartásra esküdtek, és „ma sem lehet tudni, lehet-e bajunk belőle”.
A majd hetvenesztendős Tóni bácsit egy északi megyéből hozták a Szombathely melletti határra, aztán itt ragadt, mert a közelben fekvő faluban talált magának feleséget. Lovas határőrként szolgált, és amint mondja, parancsnokaik elvárták, hogy gyűlöljék is a határsértőket. Aki átmászott az Y alakú magas drótkerítésen, azt várta a katonák számára kialakított gyalogösvény, az elboronált nyomsáv és a gazzal benőtt négy–hat soros aknazár. Utóbbi olyan széles volt, hogy átugrani nem lehetett, így mindenképpen kockáztatnia kellett annak, aki át akart jutni. A járőrök a hajnali nyomsávellenőrzéskor gyakran találtak síró őzet az aknazáron: a robbanás szétroncsolta a kerítésmentes osztrák oldal felől érkező állat hátsó lábait, de nem ölte meg, így még órákig szenvedett. A járőrök botra szerelt kampóval húzták ki az állatot vagy a tetemet a veszélyes zónából, hiszen ők sem tudták, hova lehet lépni. Az aknák különben nem öltek meg mindenkit – amint az áldozat lelépett róla, a légnyomás a lábát, hátát tette tönkre, és szerencsés esetben halál helyett „csak” életre szóló rokkantságot okozott. A határon különben nem volt nagy forgalom – évente körülbelül harminc elfogás volt, de ez még mindig tízszer akkora szám, mint amekkora a hegyi szakaszokon belekerült a jelentésekbe.
A vasfüggöny ma már történelem, de aki kíváncsi rá, megnézheti mindhárom szakaszát egy felsőcsatári magánmúzeumban. Goják Sándor nyáron előzetes bejelentkezésre kinyitó vashegyi vasfüggönymúzeumában azt is kipróbálhatjuk, sikerült volna-e nekünk az átjutás az aknazáron. Hátborzongató érzés rálépni az imitált aknamezőre, és nagyon keveseknek sikerül úgy továbbhaladniuk (ezerből négy-öt embernek), hogy nem szólalnak meg a szirénák, és nem gyúl ki az „Ön aknára lépett. Felrobbant!” felirat.
Negyvenegy év – 1948-tól 1989-ig – „határtörténetét” a rekonstruált határsáv mellett sok fotóból, eredeti relikviákból és a háromszoros kiváló határőr személyes emlékeiből is megismerhetjük. A látogatók zöme nosztalgiázó nyugdíjas vagy kihelyezett történelemórás diák. A múzeum által nehezen megszerzett osztrák–magyar határkőt annak idején sokan a haláluk előtti utolsó pillanatokban láthatták.