„Szegény Emíliám”

Csiffáry Gabriella azt írja előszavában, hogy könyve „a látszat ellenére nem az elmúlásról, hanem az életről szól”. Mi, emberi halandók tudjuk, hogy élet és halál kéz a kézben jár. Tudjuk, hogy örök élet nem létezik, és reméljük, hogy örök halál sem. Azt is tudjuk, hogy az életet szeretnünk, a halált elfogadnunk kellene. És mindkettőt tanulnunk. Olyan okosakat mondunk évszázadok óta! „Úgy éld az életed, mintha minden perc az utolsó perced volna!” De vajon valóban odafigyelünk életre és halálra?
„Nem tudok élni és meghalni sem.” Ez Széchenyi István utolsó naplóbejegyzéseinek egyike. Eszembe jut, hogy milyen másképpen sóhajtja ugyanezt Lisieux-i (kis) Szent Teréz. „Ez már a haláltusa? – kérdezi tanácstalanul. – Hogyan fogjak hozzá a halálhoz? Nem tudok én semmit! Nem fogok tudni még meghalni sem.” Seneca arra int: „Nem az élet jó – figyelmeztet –, hanem a jó élet.” A córdobai születésű őscinikus másik gondolatát idézi is a szerkesztő bevezetőjében: „Az élet utolsó napja minden elmúlt év felett ítélkezik.”
Nézzünk néhányat az utolsó szavakból, gondolatokból. Mit árulnak el az életről?
Nándorfehérvári diadala után a pestisben haldokló Hunyadi János kedvesen megdorgálja az őt végrendeletírásra ösztökélő Kapisztrán Jánost, hogy őt „olyan vigyázatlannak és gondatlannak” tartja, hogy testamentumáról már régen ne gondoskodott volna. Halálos ágya mellett szomorkodó két fiát (Mátyás még csak tizenhárom esztendős kamasz) így vigasztalja: „Tűrjétek nyugodtan, hogy kilépjek ez élet nyomorúságos szolgálatából; itt minden állhatatlan és esendő; nincs semmi, amiben a jó árnyékánál több volna. Ha nem csal meg benneteket a mulandó dolgok iránti ostoba vágyakozás, belátjátok, sorsom inkább irigylésre, mint sajnálatra méltó.” Azért utolsó földi rendelkezése egyértelmű: „Ha képesek vagytok rá, folytassátok és fejezzétek be a török háborút, amiben a halál engem megakadályoz. Szerezzetek hírnevet azzal, ami nekem nem adatott meg, a törökség eltörlésével.” II. Rákóczi Ferenc utolsó fohászából valók az alábbi sorok: „Milyen gyöngeség, amit egészségnek neveznek! Milyen sötétség, amit világosságnak vélnek! Milyen halandóság, amit életnek hínak!” Az aradi vértanú, Damjanich János a hazára és a feleségére gondol. „Szegény Emíliám!” – dörmögi sajnálkozva, midőn a vesztőhelyen a bitóhoz kísérik. Utolsó kiáltása: „Éljen a haza!” Bajcsy-Zsilinszky Endre – mielőtt a pribék megkötözné a kezét – szintén a hazától és a feleségétől búcsúzik. De nem ő lenne ő – a férfi, aki fegyverrel fogadja a német megszállás napján az elfogására küldött hat gestapós tisztet –, ha utolsó mondatával nem a hóhérát, Németh Mihály tizedest fenyegetné meg: „Az Isten szeme mindent lát!”
A búcsúszavakat olvasva sok minden eszünkbe juthat. Fájó emlékek is. Hogy talán jó volna azokat a búcsúszavakat is megismernünk, amelyeket nem lehet, mert kimondatlanok maradtak. Vagy azokat, amelyeket hiába mondtak ki, amelyeket senki nem hallott, senki nem értett. Csiffáry Gabriella igaz hívünk, szellemi főpohárnokunk, akiben megbízhatunk, mert jó ízléssel és arányérzékkel, biztos kézzel válogat. Számos hasonló tematikájú, remek könyve közül is talán ez a mostani, az Athenaeum által gondozott a legszebb és a legizgalmasabb.
(Talán eltűnök hirtelen… Magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavai. Összeállította: Csiffáry Gabriella. Athenaeum Kiadó, 2007. Ára: 2990 forint)