Szellemi tőke

P I N C E J Á R Á STokaji és aszú – ez a két szó ritkán jár külön utakon, elvétve említik egyiket a másik nélkül. Lehet, hogy helytelen, de talán gyakorlatias lenne összetett szóként használni, így: tokajiaszú. De a tokaji borvidék nem azonos az aszútermeléssel, ha nem így lenne, az aszúból nem lett volna aranyat érő árucikk. Fiatal borászokat bemutató sorozatunkban a harmincegy éves Balassa István sem aszút tesz asztalunkra.

Mikor II. Rákóczi Ferenc jóvoltából elindult a világhír felé, Tokaj-Hegyalja borainak századrészét sem tette ki az aszú. A nagyságos fejedelem viszont kiváló diplomáciai kapcsolatokkal bírt lengyel, német, orosz területeken, és aszúajándékozási szokásai az édes ritkaság szerelmeseivé tették a cári, királyi, hercegi barátokat.
Hegyalja megszakítás nélküli sikertörténete – oly sok máshoz hasonlóan – a huszadik század elejéig tartott. A két háború, Trianon, később a szocialista rendszer csaknem egy évszázados megalkuvásra ítélte a borvidéket, megfosztotta lehetőségeitől, rangjától. A következmények máig hatnak, hisz a dicsőséges második ötéves terv szőlőtelepítési rohama javarészt alkalmatlan területekre irányult. Ma akad olyan hegyaljai borász, aki szerint a szőlők fele rossz helyen van, akár ki is lehetne vágni őket, ha helyettük betelepíthetők lennének a jó termőterületek.
De nem betelepíthetők.
Hibánkat állítólag a görögök is elkövették borügyben uniós csatlakozási tárgyalásaik során. A kilencvenes évektől persze Tokaj-Hegyalján is elkezdődött a helyrehozás, ma újra képes világklasszis különlegességeket felmutatni, és ez jó. Még akkor is, ha tudjuk: a tokaji borvidék jelentékeny része külföldi érdekeltséggé lett, és Szepsyhez hasonló sikeres aszúzsenik sem teremnek minden bokorban. Tán itt is érdemes bíznunk a feltörekvő ifjú borásztehetségekben, nagy gonddal mívelt kézműves borászatokban. Rovatunk soron következő fejezetében sem teszünk másképp, amikor útnak indulunk a harmincegy éves Balassa Istvánhoz.
Kicsit túlsiettük magunkat az M3-as autópályán, főleg, mert a térkép szerint is jónak tűnt, ha Tiszalök felé térünk le Tokajnak tartva. Tévedtünk. A sztráda után olyan hirtelen kerültünk a kátyús mellékutakra, mintha valami időgép köpött volna ki bennünket a harminc évvel korábbi uráli iparvidéken. A megbeszélthez képest nagy késéssel közeledünk, míg végre felbukkan egy Tokaj felé irányító közlekedési tábla. Állítólag Miskolc felől célszerűbb lett volna jönni, ott jól ki van táblázva az út. Úgy fest, hogy déli irányból nem nagyon számítanak vendégseregre, a környékbeliek meg biztosan nem szorulnak útbaigazításra.
A késő őszi délután gyér forgalommal mutatja Tokajt. Sőt annyira gyér a forgalom, hogy szinte egy teremtett lelket sem látni. A városka gyönyörű. Minden arra vall, hogy errefelé idejében megkezdődött az adventi készülődés, az utcai fénydíszek már a helyükön, a kirakatok is karácsonyváróra szépítve.
Balassa Istvánnal menyasszonya, Czeglédi Ildikó munkahelyén, egy kis kóstolópanzióban ülünk le beszélgetni. Hamar kiderül, kapcsolatuk közös borászkodást is jelent, a leendő asszonyka – férjjelöltjével egyetemben – még sokáig művelheti hozományát, a Czeglédi-féle két hektár szőlőt, István majd egy hektárján felül.
– Ha komolyra fordult a kapcsolatuk, miért nem házasodnak össze?
– A rokonságon kívül néhány barátunkat is szeretnénk meghívni az esküvőre, ám erre most nem futja. Illetve annyi még talán lenne, amennyire feltétlenül szükség volna, de azt a pénzt inkább a borászatra költjük. Hat éve vagyunk együtt, mindketten ugyanazt akarjuk – különlegesen szép tokaji borokat –, nem veszítjük el egymást attól, ha egyelőre minden fillért a közös jövőnkbe fektetünk.
– Hajszál híján három hektárból meg lehet élni?
– Ezenfelül bérelek még területet, ahol a saját, nagyon szigorú művelési szabályaim érvényesülnek. Venni egyelőre nem tudok, de nem is akarok. Sokan nyilvánítanak véleményt: itt a legjobb vagy ott a legjobb, de igazából talán senki nem tudná megmondani, hol az igazság, ezért próbálkozom, tesztelgetem a különféle területek, dűlők kínálta lehetőségeket. Tokaj-Hegyalján három- és tízmillió forint között van egy hektár szőlő, vagyis nagyon meg kell fontolni, hol fektet be az ember. Ha lesz rá pénzünk, megtaláljuk a nekünk leginkább tetsző termőhelyet, és ráadásul eladó lesz a terület, akkor majd veszünk – de ez a jövő zenéje.
– Munkából jött. Pincéből, szőlőből?
– Nem éppen, bár még tart nálunk a szüret. Szóval a borászkodásból nem tudnánk megélni. Nekem is van munkahelyem, Ildi pedig itt van állásban, ennek a panziónak az alkalmazottja, eredetileg kertészmérnök. Én biológia–kémia szakos tanár lennék, de a főiskola után nem találtam a végzettségemnek megfelelő állást. Szerencsére kaptam egy jónak tűnő állásajánlatot az egyik nagynevű mádi borászatban, nyolc évig dolgoztam ott, így kerültem kapcsolatba a tokaji borral.
– Eszerint nem a családi hagyományok folytatója.
– Volt ugyan egy kis szőlőnk, de azt túlzás lenne borászatnak hívni. Mádon – ahol a minőségbiztosítás, illetve -ellenőrzés volt a reszortom – vált szerelemmé a borászkodás, ahol szerencsére mind a technológia, mind pedig a szőlőművelés területén akadt feladatom. A nyolcadik év után határozott elképzeléssel vágtam neki az önállóságnak. Na, kóstoljunk valamit!
Öt-hat palack szellőzik a szomszédos asztalon. Új hordós érlelésű furmintok, hárslevelűk, az egy zéta kivételével mind száraz bor.
– Az ember azt várná, különféle aszúkkal rukkol elő egy hegyaljai borász.
– Három évvel ezelőtt, 2004-ben volt először borom, aszúm ebből az évből nincs, az évjárat nem adott megfelelő minőségű aszúszemeket, a 2005-ös, 2006-os pedig hordóban van. Ki kell várni az idejüket. Ez minimum három, de inkább öt év. Mellesleg a száraz bor az igazi tudomány! Ez mutatja meg, mit tud a borász. A száraz bor esetében nap mint nap döntéseket kell hozni, természetesen már a szőlőben. Folyamatosan kóstolgatni kell a szemeket, a fürt napsütötte, illetve árnyékos oldalát, átlagolni, mi lesz belőle, tippelni a cukor, a savak arányát és a legmegfelelőbb pillanatban szüretelni. Ezt követően, ha nem szúrunk el valamit a technológiával, már nehéz lenne elrontani a dolgot. De a szőlőben, ott nagyon észnél kell lenni, és jó érzékkel sejteni a jövőt. Nem könnyű.
– A palackokon az áll: Gádor-pince. Honnan a név?
– Egyszerű a magyarázat. A pince boltozott lejáratát hívjuk gádornak. Megtetszett mint név.
Szüret lévén illik a borászt idejében hazaengedni, hogy nyugovóra térhessen, alkalom kínálkozik tehát egy kis esti tokaji kóborlásra. A kóborlást szó szerint kell vennünk, mert minden zárva. Pedig nincs még olyan késő, hogy a világörökség részének elismert városkában szombat este magányosan kelljen ténferegnie az embernek. Végre találunk egy aprócska, sörözőszerű helyet, ahonnan zene szűrődik ki. Odabenn zömmel fiatalok, vidámak, hangosak, a hely mégsem kelti rossz értelemben vett kocsma benyomását. Gyorsan lehet barátkozni.
– Errefelé ne is keressen mást nyitva! – mondja Beke Nándor, aki félállásban amolyan hangulatfelelős, lemezlovas Tokajban, egyébként debreceni egyetemista. – Hétköznap viszont millió kamionnal találkozhat a világörökség kellős közepén, röhej… – teszi hozzá.
A fiatalember természetvédelmi mérnöknek tanul, így érthető, hogy különösen érzékeny az amúgy is turizmuspusztító kamionforgalomra, de elmondása szerint akad más baj is.
– Az embernek olyan érzése van, mintha a város, illetve a városvezetés képtelen lenne felzárkózni a hegyaljai borok kínálta lehetőségekhez. Ebben az esztendőben volt egy szüreti fesztivál meg egy motorostalálkozó Rakamaznál, és slussz. A borászok, bár nagyon összetartanak, úgy néz ki, csekély érdekérvényesítő erővel bírnak. Ők világraszólóan elvégzik a maguk dolgát, arról viszont nem tehetnek, hogy jóformán nem akad vendéglátóhely, ahol az ember élményszámba menően találkozhatna a boraikkal. Az kevés, hogy a történelmi főutcán ötméterenként ki van írva: aszú kapható. Édesapám, Beke István a Hortobágyi Nemzeti Park őrkerület-vezetője, így tudom, hogy náluk sokkal profibban mennek a dolgok. Olyan bemutatókat láthat az ember, hogy leesik az álla! Ott megtalálták a prosperáló idegenforgalomhoz szükséges szakembereket. Itt meg hamarosan erőmű épül Szerencsnél.
Verőfényes vasárnap reggel találkozunk ismét borászunkkal, Balassa Istvánnal. Ezúttal a Mézes Mály dűlő felé vesszük az irányt, ahol legbecsesebb szőlői találhatók.
– A húsz–negyven éves tőkék tudnak igazán! – mutatja a festői területet. – A szőlőben rejlik minden, különleges titkok nincsenek, ezért aztán szívesen segítenek egymásnak a borászok. Szerencsére, mert mi Ildivel pusztán a szellemi tőkénket tudjuk forintosítani, ha minden összejön. Azért annak is van előnye, ha az ember örökség híján erős elhatározással bír, és ezt a szakmai környezet is segíti.
– Nemrég még igencsak veszekedős volt a hangulat Hegyalján: új avagy régi stílusú legyen-e az aszú?
– Igen, de ez az idő elmúlt. Igazából talán nem is kellett volna ebből vitának kerekednie. A magam részéről a kettő között látom az igazságot. Új stílusúnak tartják a reduktív úton, kevés hordós érleléssel, magas kénszinttel előállított aszút, amely inkább a friss gyümölcsösségre koncentrál, régi stílusúnak pedig a hosszan ászkolt, oxidatív eljárással készült bort. Nekem meggyőződésem: ebben a vitában a szőlő, az évjárat mondja ki a szentenciát. Mindkét irányzat kínál használható elemeket, ahhoz kell folyamodni, amit a termés megkíván. A hordós érlelés is fontos, de az új stílus szigorú, tökéletes technológiai kontrollja is nélkülözhetetlen. Szóval én nem vitatkozom. Így azt sem mondhatják rám, hogy biztosan nincs igazam.