Szűr-realizmus

A legutóbbi Mindenzenében érintettük az eddig egyetlennek mondott Led Zeppelin-comebackkoncert (december 10., London, húszezer férőhely, hárommillió kíváncsi) kapcsán, hogy véleményünk szerint ha ebből nem lesz turné, akkor semmiből. Nos, azóta annyi történt, hogy Ian Astbury (The Cult), akit szemrebbenés nélkül tekinthetünk Robert Plant méltó örökösének (és persze Jim Morrison reinkarnációjának egyben), így búcsúzott szintén feltámadt zenekarának egyik amerikai koncertjén: jövőre visszajövünk egy olyan együttes előzenekaraként, amelyiknek a nevében van egy nagy L és egy nagy Z. Ő csak tudja.
Addig is jönnek a cédék sorban az aktív korszakból, ezúttal a The Song Remains the Same című legendás film zenéje, amely alapjaiban a Zepp 1973-as, Madison Square Garden-beli koncertjét dokumentálja. Ott az történt, hogy a rock kapott egy üzenetet a jövőből, a dupla lemez első fele is lehengerlő, a második viszont példátlan. Egy röpke huszonhárom perces Page-munkadarabbal, a Dazed and Confuseddal nyit, aztán jön a Stairway to Heaven, majd a Moby Dick Bonzo dallamdobolásával, a sokkot a Heartbreaker oldja, végül pedig minden idők legnagyobb heavyszerzeménye, a Whole Lotta Love, aztán lehetett hazamenni. Hiába no, a dal ugyanaz marad.
Így van ez a magyar népzenében is, ha avatott kezek nyúlnak hozzá, több oldalról is gyönyörű arcát mutatja. Az első remixkirály, Bartók Béla, amikor vagy száz évvel ezelőtt kitalálta a world musicot, A parasztzene hatása az újabb műzenére című tanulmányában leírta, hogy a népzene hatása három szinten érhető tetten: a tradicionális előadásmódhoz való ragaszkodásban, egy népdalutánzat kitalálásában, vagyis az autonóm feldolgozásmódban, illetve a népdal vagy népdalutánzat nélküli eredeti kompozícióban. Bartók így fogalmazott: az utóbbiból is ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor, a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét, és rendelkezik vele oly tökéletes mértékben, amilyen tökéletes mértékben egy költő rendelkezik az anyanyelvével. Ez szépen nyomon követhető a Vetettem gyöngyöt – Világzene Magyarországon, 1972–2006 című négylemezes antológiában is, amelyben a táncházmozgalomtól a „Kolinda-iskolán” és a nemzetiségek zenéin át az etnodzsesszig mindenből kapunk egy lemeznyi válogatást. És az történik már megint a remek szórakozáson túl, hogy ismét rácsodálkozunk, istenem, milyen gazdagok vagyunk, micsoda gyökerek és alapok, mennyi lehetséges verzió, mennyi tehetséges ember. Egy ilyen válogatás ütőereje nyilván a szerkesztői önkényen is múlik, kik kerülnek bele, és miért pont azokkal a dalokkal, miért úgy csoportosítva, ráadásul egyszer minden projektet le kell zárni (így aztán a 2007-es robbantók, Zuboly, Napra és a többiek már egy következő összegzés szereplői valószínűleg). Kiss Ferenc és Marton László Távolodó alapos munkát végeztek, de nem görcsöltek, a belső határok szépen elmosódnak, a megközelítések egymásba simulnak, kerek az egész. A Vetettem gyöngyöt könyvre emlékeztető formátumban vehető kézbe, van is benne egy negyvenoldalas magyar–angol ismertető a magyar világ zenéjéről, a múltról és a jelenről, azokról, akik fenntartanak és továbbvisznek. Identitástudat-fejlesztő, gyógyhatású készítmény.
Ha már Kiss Ferencnél tartunk, megjelent DVD-n a Kodály Zoltán tiszteletére írt Pávaének című színpadi zeneműve, a felvétel a Művészetek Palotájában március 19-én tartott koncerten készült. Kiss Ferenc nem aprózza, arra az egyszerűnek látszó, ám szerteágazó kérdésre keresi a választ, amelyre minden épeszű törzs épeszű gondolkodói, hogy kik is vagyunk mi. A kép, amelyet kapunk tőle, biztató, és ez nagyon ránk fér. Magyar karakter, mitologikus gondolkodás, asztrálmítoszi keresztény világkép bontakozik ki, okkultidióta nejlonsámán áltáltos őrjöngés nélkül, és egyszer csak minden a helyére kerül, kerek lesz a saját világ, mint az erdő. A szerző érezhetően közérthető hangzásra törekedett, kifogástalan arányérzékkel. Az alap nyilván a magyar paraszti zene, ez színesedik aztán még tovább, ha kell, gregorián elemekkel, ha kell, kortárs hangzással. Kórus, vonósnégyes, rezesek, akusztikus billentyűs hangszerek, cimbalom és a három elképesztő énekesnő, Bognár Szilvi, Herczku Ági és Szalóki Ági szólaltatják meg a tételeket, a zene magától értetődő kapcsolatban működik együtt a látvánnyal, Tari János filmje ott pereg végig a muzsikusok mögött, illusztrál, értelmez vagy éppen új dimenzióba helyez. És kiderül, hogy a Felszállott a páva és az ’56-os pesti srácok egymásra találása nem a véletlen műve. Szűr-realizmus.
Egy másik, dupla DVD-re rögzített koncert úgy kezdődik, hogy klottgatyában és csíkos pólóban megjelenik a színpadon Bill Murray, és egy szál gitárral, valamint Van Morrison Gloriájával megmozdítja a közönséget. Ezután érkezik még egy rövidnadrágos ember, Eric Clapton, és ettől kezdve több mint négy órán keresztül elvetemült gitározás hallatszik. A helyszín Chicago, az időpont 2007. július 28., az ok a Crossroads nevű gitárfesztivál, a cél pedig a Crossroads Alapítvány támogatása. A szervezetet még 1998-ban alapította Clapton a drog- és alkoholfüggők bázisának kialakítására, amely azóta is sikeresen működik a karib-tengeri Antigua szigetén. Már hallom a populista bicskák kattanását a zsebekben, de nyugi, ott biztos magasabb a vizitdíj, a heroinról meg ugyanolyan borzalmas lehet lecsúszni, mint Komlón, legfeljebb több a pálmafa. Az idei dzsemborin illusztris társaság jött össze, a teljesség igénye nélkül: Jeff Beck, B. B. King, John McLaughlin, Robbie Robertson, Steve Winwood csapott a húrok közé, a DVD szerzői jogdíjai pedig mennek a gyógyulni vágyóknak.

Led Zeppelin: The Song Remains the Same
(Warner, 2007) l l l l l
Vetettem gyöngyöt – Világzene Magyarországon, 1972–2006 (Etnofon Records, 2007) l l l l l
Kiss Ferenc: Pávaének
(Etnofon Records, 2007) l l l l l
Eric Clapton: Crossroads Guitar Festival 2007
(Warner, 2007) l l l l l


Rövidre vágva

Pilates: A test és a lélek tornája – relax zenei CD-melléklet (A&B Professio Kft., 2007) l l l l l
A Joseph Pilates által kitalált módszerről majd később, Solymosi Antal instruktor kiadványában azonban van egy relax CD is, na ezen Müller Ilona zongoraművész úgy játszik Couperint, Handelt, Scarlattit és Bachot, hogy az említett szerzők azonnal rájönnének, ők találták fel az ambientet és a chill outot. Lazulás felsőfokon.

Puskás Ferenc-emlékalbum: A nevem csak ennyi volt: Öcsi (Magneoton, 2007) l l l l l
Az év ötlete, alighanem előléptetést von maga után, tuti aranylemez, ha nem platina. Öcsi bácsi kedvenc nótáit énekli, interjú Grosiccsal, Buzánszkyval, Bözsi nénivel, ezt ki kell adni Madridban és Athénban is, ezért az ötletért meg én fáradnék a kasszához.