Talján tónus trombitán

Le sem tagadhatná, hogy olasz vér folyik az ereiben. A világ talán legszőkébb trombitása, a Grammy-díjas amerikai Chris Botti gyerekként Miles Davis-lemezekbe szerelmesedett bele, de aztán megzabolázta hangszerét, és saját zenei világot alkotott magának, amelyben dzsessz és pop, opera és szving olyan könnyed eleganciával olvadnak jellegzetes Botti-ízzé, mint minestrone után a spagetti, aztán egy rozéval öblített gelato. Legutóbb Paul Simonnal járt nálunk, holnap este saját zenekarával érkezik Debrecenbe.

Trombitajátéka a legköltőibb és legvokálisabb a mai trombitások közül, invenciózus játékos és komponista – nyilatkozta róla egyszer Sting, akivel a Brand New Day turnén Chris Botti több évig zenélt együtt.
– Rengeteget köszönhetek neki. Teret adott a zenémnek, általa ismert meg a közönség. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, de mivel a Police visszatérésével Sting egy időre háttérbe szorította a szólókarrierjét, bizonytalan, hogy mikor dolgozhatunk újra közös albumon. Utoljára három hete játszottuk együtt trióban a My Funny Valentine-t Los Angelesben, Herbie Hancockkal kiegészülve – meséli Botti, aki elsősorban barátjának, és csak azután alkotótársának tartja Stinget.
– A lakásom Amerikában van, de a gyökereim Olaszországban. Édesanyám amerikai, édesapám olasz, így olasz származású amerikainak vallom magam, tulajdonképpen nem tartozom sehová, úgy élek, mint a zenélő vándorcigányok, országról országra járva. Talán egy nap végleg tábort verek Olaszországban. Ha tehetem, most is sok időt töltök ott, de nincs ebben semmi egyedi: ki ne esett volna már szerelembe Itáliával? – mondja az egyik legtöbbet utazó amerikai zenésznek tartott trombitás, aki szeptemberben olasz vendégművészek közreműködésével az olasz zene, életstílus és kultúra előtt tisztelgő új albummal jelentkezett.
– Minden olasz zenében van valami megkapóan elegáns egyszerűség, ez ihletett meg. Az olasz stílusjegyek variálhatósága érdekelt. Másképp szól a trombita popzenébe, dzsesszbe ágyazva, és más hatásra képes, ha Puccini Nessun Dormáját játszom, vagy big band kísér. A Dean Martin hangjára rögzített duett talán kilóg a sorból. Apropója az volt, hogy ugyanott vesszük fel a lemezeim anyagát, ahol évtizedekkel ezelőtt ő is dolgozott. A címadó duettre, az Italiára vagyok a legbüszkébb, amelyben Andrea Bocelli énekel – mondja. – Másfél évvel ezelőtt úgy alakult, hogy több olasz operaénekessel, köztük vele is felléphettem. Az opera műfaja más megvilágításba helyezte azt, amit addig a zenéről gondoltam. Aztán egyszer egy hosszú repülőúton fogalmazódott meg az elhatározás, hogy a következő lemezemet annak az újra felfedezett életérzésnek szentelem, amit egy szóval így lehet megragadni: Itália.
Arra a kérdésre, hogy mit tanácsolna egy hozzá hasonló karrierről álmodozó fiatal zenésznek, csak egy szabályt tart fontosnak: ne akarjon sztár lenni. Semmi mással ne törődjön, csak azzal, hogy napról napra jobbá váljon. Aki szenvedélyesen el tud merülni egy skálában, és semmihez nem fogható örömöt jelent neki, ha hibátlanul játssza el, akinek sikerélményt ad, hogy egyetlen napot sem hagy ki a gyakorlásból, más zenészekkel együtt kísérletezik, hogy először csak néhányak, majd egyre többek előtt játszik, az elmondhatja magáról, hogy zenész. – Meggyőződésem, hogy a világ dzsessztehetségeinek kevesebb mint tíz százaléka válik ismertté – vallja Botti, hozzáfűzve, hogy neki is, mint annyi másnak, csupán szerencséje volt. De attól, hogy a csendes többség tízezrek helyett tucatnyi hallgatóság előtt játszik, éppúgy teljes értékű zenész, mint bármelyik rajongott világsztár.
– Zenélni akarj, ne a sikert! Aki a sikerre hajt, hamar tévútra lép – mondja útravalóul.
Vasárnap este élőben is meghallgathatja a közönség a debreceni Kölcsey Központ nagytermében, mit tud valójában a sztár, aki nem akart sztárrá válni.