Teljes hangzás a Szépművészetiben

L Á T - H A T Á S A klasszikus modern képzőművészet legjelentősebb alkotóit és irányzatait mutatja be a Szépművészeti Múzeum október végén megnyílt, január 27-ig nyitva tartó kiállítása. Grenoble és Bern után Budapest a harmadik város, ahol a csaknem száz alkotást bemutató tárlatot megrendezték. Méltán kapta a Picasso, Klee, Kandinszkij címet – a három alkotótól összesen negyvenegy mű látható a kiállításon.

Sorolhatjuk tovább a nagy neveket Braque-tól Léger-ig, Juan Gris-től André Massonig – ma már mindegyik alkotóról hosszú fejezeteket írnak a modern művészet történetét tárgyaló öszszefoglalók, alkotásaikat olykor aranyárban veszik meg aukciókon, neves műkereskedésekben, galériákban. Mégsem elsősorban ezért izgalmas, aktuális a berni Hermann und Margrit Rupf- Stiftung gyűjteményét bemutató kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Hanem inkább azért, mert ahogyan Vaszilij Kandinszkij egyik munkájának a címe mondja, A teljes hangzás jellemzi a kollekciót. Azaz olyan összhang, harmónia, amely még a legnagyobb gyűjteményekre sem gyakran jellemző. Természetesen fontos szerepet játszik az összhang, a gyűjtemény kvalitásának kialakulásánál a pénz, az egyes művek művészettörténeti értéke is, a Rupf-gyűjtemény sajátos értékét azonban sok más tényező határozza meg.
Például a barátság, amely a fiatal berni kereskedő és az ugyancsak fiatal német Daniel-Henry Kahnweiler, a XX. század egyik legjelentősebb kortárs művészettel foglalkozó párizsi galériása között kialakult, s tartott egészen a gyűjtő 1962-es haláláig. Rupf volt az első, aki képet vásárolt a galériában, amely a kor legfrissebb törekvéseinek képviselőivel foglalkozott, így történhetett, hogy Braque, Picasso, Gris művei, vagy a fauves jelentős alkotásai szinte megszületésük pillanatában kerültek a kollekcióba. A szakmai háttér azonban korántsem jelentette azt, hogy Rupf nem a saját ízlése szerint válogatott. Paul Klee esetében éppen ő volt a közvetítő a német művészeti szcéna és a párizsi művészvilág között, s miután a művész a nácik elől menekülve Bernben telepedett le, szoros barátságba került a Rupf házaspárral. Aligha lehetne ma olyan gazdag a berni Klee-alapítvány gyűjteménye áldozatos támogatásuk nélkül.
A Picasso, Klee, Kandinszkij című kiállítás két előző helyszínén kissé más válogatásban mutatták be az anyagot, mint Budapesten, ahol Geskó Judit kurátor válogatta, gondozta az anyagot. Talán több rajz, nyomat, kisplasztika került így a közönség elé, ami kifejezetten erénye a válogatásnak, hiszen a hangsúly áthelyezése felhívja a figyelmet a papírmunkák fontosságára, arra a tényre, hogy nem a hordozóanyag, hanem a művészi invenció adja meg egy-egy mű értékét. Klee és Kandinszkij mellett tekintélyes rajzanyag képviseli Picassót is, például Kahnweiler portréja. Szerepel ez a rajz a galériás Festőim, galériáim című könyvében is, amely megidézi a századforduló világát, s a gyűjtő és a galériás barátságának kezdetét is, és amelyet Kahnweiler „Kedves Maném”-nak ajánlott 1961-ben. A katalógusban közölt fényképek azt is érzékeltetik, hogy a festményeket hol, hogyan helyezte el otthonában a gyűjtőpár, e fotók azt is magyarázzák, hogy miért szerepelnek a gyűjteményben a kisebb méretű művek nagy számban: a gyűjtőpár nem múzeumot épített, hanem a polgári élet szerves részének tekintette az alkotásokat – éppen a teljes hangzás jegyében.
Apropó, polgári lét… A kiállítás igényes katalógusa számos új adalékkal gazdagítja ismereteinket arról, hogyan alakult a polgárság és a kortárs művészet kapcsolata a XX. század első felében. Különösen a függelék izgalmas e tekintetben: a fiatal szakember, Orosz Márton A láthatatlan gyűjtemény címmel írt tanulmányt az 1907–1939 közötti magyarországi és kelet-közép-európai avantgárd műgyűjtésről.