Zuschlag János: hallgatni arany

Nem jó olyan országban élni, ahol soha semmi nem derül ki. Ahol mindig csak valamennyit tudunk meg a tények tömegéből, de sosem annyit, hogy összeállhasson belőle az igazság. Nem jó olyan országban élni, ahol börtönre ítélt maffiózók szaladgálnak orvosi igazolással arról, hogy nem bírják a bezártságot. Nem jó olyan országban élni, ahol hosszú ideig kórházban bújhat meg egy büntetését megúszni akaró másik zsivány. Ahol közszereplők gyűjthetnek aláírásokat bandavezérek mellett. Ahol nem válik botránynyá, ha egy sósavval locsolkodó bűnöző arról nyilatkozik, hogy amennyiben ajánlatot kapna, elvállalná a belügyminiszterséget (!). Nem jó olyan országban élni, ahol egy börtöntöltelék azzal dicsekedhet, megagitálta a rabokat, hogy az MSZP-re szavazzanak. (A feledékenyebb olvasó kedvéért: egy Tasnádi Péterrel készült, 2002-es riportról van szó.) Mindezt azért elevenítem föl, hogy tisztán lássuk: a romlás nem Gyurcsánnyal kezdődött. Volt mit folytatnia. Ne hagyjuk magunkat becsapni azzal, hogy vele a Medgyessy-kormányhoz képest valami radikálisan új kezdődött volna.
Pompásan beleillik ebbe a képbe az egész Zuschlag-történet. Korrupciós ügye valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, de legalább látható. Zuschlag Jánost úgy ismertük meg a tévé képernyőjéről, mint akinek dől a szájából a politikai demagógia, és nem is ügyetlenül forgatta a szót. Íme egy újabb ifjonc, akitől majd tartani lehet – akkoriban nem voltam egyedül ezzel a véleménnyel. A politikai baloldal fiatal felfedezettje jó képességűnek tűnt, hozzá megfelelően gátlástalannak, és bár vonásai szabályosak voltak, arcára volt írva a kíméletlen céltudatosság. Egyre gyakoribb szereplései csak megerősítették első benyomásaimat. Zuschlag korát meghazudtolóan rutinos volt, emiatt kitűnt ifjabb párttársai közül. Meg talán azért is figyeltünk fel rá, mert a baloldal mindig is híres volt arról, hogy fiatalítás ürügyén garmadával gyűjtötte össze a resten fogalmazó, tehetségtelennél tehetségtelenebb embereket. Talán kísértette őket a múlt: a Kádár-rendszer sokat próbált párttagjai nem azért választottak a KISZ élére elvtelen karrieristákat, mert meg akarták magukat buktatni, hanem mert féltek a riválisok kinevelésétől. Tehetséges utódokat csak az lát szívesen, aki nem pozíciójához, hanem az általa képviselt értékek érvényre juttatásához ragaszkodik. Értékválság idején azonban mindez megfordul, és marad a pozícióharc. Egy közösség politikai vezetője a tehetséges fiatalban a munkatársat veszi észre. Egy bandavezér csak a vetélytársat.
Lassú méreg szivárgott közéletünkbe, amikor 2004-ben a deportált zsidókon élcelődő Zuschlag Jánost nem tanácsolták el a politikából párttársai. Mi ugyanis olyan országban élünk, ahol tanárképző főiskolásokat lehet vegzálni, hogy titkos rasszizmusukat kimutassák, és az egész nemzet szégyenére meglobogtassák. De ez az ifjú MSZP-s képviselő csak mandátumáról volt kénytelen lemondani – mint tudjuk, visszatérését tervezte a parlamentbe! –, amúgy hagyták kibontakozni. „Nem bűnt követtem el, hanem hibát” – mondta három éve a Terror Háza Múzeum előtti megjegyzéseit kommentálva. Ehelyett mondhatta volna azt is: sajnos túl hangosan beszéltem. Vagy: ki az ördög látta, hogy ott vannak a Hír TV-sek? Zuschlag tehát úgy érezte, inkább ügyetlen volt, mint vétkes. Hibázott, de bűntelen. (Ma is ártatlannak vallja magát a nyolcvanmillió elsíbolásában.) Némelyeknek már az is furcsa volt, hogy Zuschlag a bűn szót használta, amelyet, mint tudjuk, a baloldali ideológiák erkölcsileg nemigen, inkább csak politikai értelemben ismernek. Működését tehát a parlamenten kívül, de folytathatta: az MSZP Bács-Kiskun megyei területi szövetségének ügyvezető elnöke lehetett, a megyei közgyűlés tagja, Kiskunhalason önkormányzati képviselő, a szocialista párt kiskunhalasi szervezetének elnöke. Párttársai ugyan nehezményezték, hogy Szentendrén él, de Zuschlagot ez nem zavarta a politizálásban, amely alatt leginkább a közpénzek levadászását kell értenünk.
Az MSZP ifjú politikusának tehát nem kellett félnie, hogy pályájának vége van. Megtűrték. Jó volt nekik. Cinizmusa fel se tűnt. Nem tessékelték ki a közéletből. Mintha azt közölték volna: mi vagyunk hatalmon, nekünk ezt is szabad. Zuschlag János – Gyurcsány ifjúsági és sportminisztersége idején – társaival közpénzeket tüntethetett el, ma pedig megteheti, hogy nem tesz vallomást, holott megalapozott gyanúval, bizonyítékok terhe alatt vádolják nyolcvanmillió eltüntetésével. (Nevetséges összeg? Attól függ, kinek. Tíz-tizenkét kisnyugdíjas tízévi teljes nyugdíjának összege ez a nyolcvanmillió: amit a postás egy kisebb faluba kivisz a kisöregeknek tíz éven át. Most tessék hahotázni.)
Eddig úgy tudtuk, a vallomástétel minden bűncselekménynél enyhítő körülménynek számít. Ha Zuschlag jobbnak látja, ha hallgat, az utal valamire. Valószínűleg nem arra, hogy a fogdában túl sok Wittgensteint olvasott, és nagyon belevésődött, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Bizonyára felvilágosították a jogairól – és a kötelességeiről is… Mindenesetre azt tanácsolták neki, hogy hallgasson. Ami másnál enyhítő körülmény, az nála súlyosbító mozzanat lehet. Hallgatni arany. „Hát nem jobb, ha beismerem bűneimet?” – kérdezné Zuschlag János akkor, ha egy tizenkilencedik századi realista regény főszereplője lenne. De nem az. Zuschlag János egy huszonegyedik századi maffiafilm kulcsszereplője, csak még nem készült el a forgatókönyv. Most írják. Modern darab, nem lesz benne happy end. És ahogy Csintalan megveretésénél, úgy a Zuschlag-ügynél se tessék gyanakodni! Ami nem kérdés, hogy keletről jön a fény, úgy nem lehet kérdés az sem, hogy Zuschlag felettese, az akkori sportminiszter teljesen ártatlan az ügyben. A miniszterelnök kezéhez nem tapad semmi. Ha a konyhában szalámiszeletelés közben elvágja az ujját, még a ragtapasz sem marad meg rajta. Tehát ki az, akit vádolni kell? Természetesen az ellenzéket. Ujhelyi István, az MSZP másik ifjú felfedezettje szerint a Fidesz boszorkánykonyháján írták Topolánszky Ákos volt helyettes államtitkárnak a Zuschlag-ügyben tett vallomását. Topolánszky Ákos ugyanis azt állította, hogy nem az ifjúsági és sportminisztérium volt az egyetlen, ahol a politikai vezetők nyomást gyakoroltak a pályázati pénzek elbírálására. Rejtély, hogy miért akadt fenn ezen Ujhelyi István. Vajon miért lett egyszerre ennyire kényes a jó hírére az MSZP? Talán már nem is emlékszik arra, hogy Veres János pénzügyminiszter kampányában arra biztatta a választókat, hogy majd a támogatásnál megnézhetik magukat, ha nem oda szavaznak, ahova kell? Vagy Lamperth Mónika talán nem arra buzdította híveit a Fidesz által megnyert önkormányzati választások után, hogy csak bízzanak benne, meg fogja találni a módját, hogy a pénzek „jó helyre” (értsd: hozzájuk, akik kudarcot vallottak az önkormányzati választásokon) kerüljenek? Nos, mi is akkor a helyzet? Hogyan is áll akkor a renoméjára oly finnyás MSZP a politikai nyomásgyakorlással?
Várj, míg sötét lesz – énekelték a hajdani slágerben. Zuschlagnak is várnia kell. Vagy a teljes sötétségre, vagy arra, hogy csak világosodik (lassacskán az elménk). Egyelőre most ő nem beszél(het). Az a furcsa, hogy ezt nem is hiányolja senki. Nem ostromolják riporterek. Nem utazik le hozzá egy interjúra Győrffy Miklós vagy Baló György, már messziről meglengetve karját: Szólás! Szabadság! Valahogy nem faggatják őt. Őrizze csak a titkokat magában a hűvösön. Úgy látszik, az ügyészen meg talán Lendvai Ildikón kívül senki nem kíváncsi rá.
Amikor arról hallottam, hogy Zuschlagnak hamarosan gyereke születik, különös érzés fogott el. Ha a tehenek Mozart-zenére jobban tejelnek, akkor miért is ne lenne lehetséges, hogy az ifjú MSZP-s gyereke megszületésénél más dimenzióban látja meg a világot? Annyi minden történhet egy emberrel!
Egész közéletünk poshadt. Akinek nincs saját értékrendje, annak nehezen is fog kialakulni ebben a mai korban. A romlás burjánzó virága éppen az, hogy itt soha senki nem bűnös, inkább csak hibázott. Lent vagyunk a mélyben, és látjuk, hogy fent mindent szabad. Soha nincsen kimondva: ez az ember lopott, ettől pedig loptak. Ez az ember hazudott, ennek pedig hazudtak. Ez az ember ütött, ezt pedig ütötték. Ilyen mondatok manapság nem születnek. Tenyeremre tett gyöngyként vigasztalásul szeretnék átnyújtani az olvasónak egy Hamvas Béla-mondatot a Patmoszból, amely zavaros ügyeink lényegéről, a háttérben szinte mindig ott tornyosuló korrupciókról a legfontosabbat fogalmazza meg: „A korrupció azt az életet rontja meg, amit mindenki közösen él, amiben mindenki részesedik, amelynek tisztaságára mindenkinek elemi igénye van, és amit mindenkinek, aki a tisztaságra érzékeny, féltenie kell.”