A falu bolondja

Kilencszázhetvenvalahány, az évben nem vagyok biztos, de május eleje volt, ragyogó vasárnap. Akkor érkeztünk meg Kurjantóra vonattal. (Még volt vonat.) A szél lekapja a magyar zászlót a rúdról, a vöröset nem. Láncdohányos barátom, Laja, akinek kalapja, haja, szakálla, szeme, ruhája fekete – csak a válltáskája barna –, köhög. Hátba vágom, mintha ez segítene. Egy láncdohányos meg egy részeges. A hátam közepéig érő hajjal ballagok mellette, farmerdzsekiben és -nadrágban, piros amerikai hátizsákkal, amelyben Laja szerint csőre töltött vodkásüveg és magnó tartózkodik. Laja kicsit irigy, mert ebben a bort és pálinkát termelő kiskun faluban, ahol iszszák is, amit ád a föld, nehezen juthat értesüléshez az, akinek gyomorbaja miatt tartózkodnia kell az italtól. Laja – bár könyve még nem jelent meg – bejárta a fél Magyarország művelődési házait (akkor még voltak ilyenek) mint pesti író. Itt még nem volt.
Az út az állomástól a kocsmáig vezet, amelyet valaha Sándorunk apja, Petrovics István bérelt volt három évig. De kevés lehetett a bora, mert a szomszéd faluból futnia kellett Petőfinek az 1848-as választásokkor. A költészet és a korcsma – megtaláltunk egy állandót egy képletben. A fröccs édeskés kissé. Öt perc múlva mindenki tudja a faluban, hogy möggyüttek a pesti írók. Laja másik hátránya: nem tud őzni. Elválunk. Mindketten a szállásunkra megyünk. A szakmunkásképző intézet (traktorosegyetem – hol van már ez is?) tanári lakásainak udvarán hármas számú versenyhintaló fogad. A csapvíz szinte ihatatlanul édeskés – eszembe jut a kocsmai fröccs. Errefelé az emberek isteni képességekkel bírnak a víznek borrá változtatását illetően. A budin olvasgatom a megyei hírharsonát. Amikor három hét múlva elmegyek innen, huszonegyszer kettő, azaz negyvenkettő lengyel vodkásüveg landol majd benne, lehetetlenné téve a következő szippantást.
Hogyan bírtam én annyit inni? Az árát így is, úgy is meg kell fizetni. (Amúgy harmincöt forint volt egy üveggel. Vodka Wyborowa.) Egy matróztrikót viselő, barna bőrű, vadmacskatestű, szédítően mély illatú, ágyba való tizenhat éves lány is az ára. A végére már csak a vágy maradt meg: reggelig csak birkóztunk – mindhiába.
A hidroglóbusz és a templomtorony között, közelebb az előbbihez, faoszlopos tornácon üldögél egy kortalan férfi, gyalogszéken. Ősz haja errefelé szokatlanul hosszú, tán a kiskun ősöké lehetett ilyen. Mellette kismotor, mosott ruha. Odébb, mint egy szürrealista festményen, plüss borbélyszék.
Nincs egy cigarettája? Kesernyés, de kicsit nőies hangja van. Sötétszürke szeme engem vizslat, amikor kivesz két cigarettát a dobozból. Én vagyok a kunok bolondja, mondja. Rágyújt, megsimogatja vastag, őszes borostáját. Már nyolcszáz éve, hogy itt kurjongatunk mi, kiskunok. A falu lakóinak száma kétezer-ötszáz, mínusz egy bolond, jelentem. A környéken van Kaskantyú, Akasztó, Izsák, Apostag, Harta, Állampuszta (a börtön) és Kiskőrös.
Tisztára olyan, mint egy idegenvezető, semmi jelét nem látom benne a bolondnak. Talán az időnként elvékonyodó hang… de az lehet művi is.
Kiskőrösön már jártam, mondom neki. A keresztapám volt ott körorvos. Mindennap tíz-tizenkét pár csirkét kapott a parasztoktól. A demizson borokat nekem kellett megvizsgálnom. A többség a csap lefolyójában végezte.
Kár. Jó volna, ha itt lenne egy is közülük, mondja. Én állatbarát vagyok, a csirkéket is szeretem. Sütve. A keze fejével megtörli az orrát, a kezét meg a rongyos nadrágszárába törli. Fiatal csavargóból lesz az otthon ülő vándor. Én már csak fejben járok, meg helyben.
Elköszönök, mert nem bolondokat, hanem fiatal falusiakat kell gyűjtenem, a falukutatói megállapodás szerint. A művelődési házban Marci, a népművelő. Két műveletlennel a népből. Söröznek. Marci elmondja, hogy majd ősztől lesz irodalmi színpad, népdalkör, hímzőasszonyok köre, népi díszítőművész szakkör, citerazenekar. Májustól nincs semmi, csak munka a határban. Néha bulik vannak. A nagyteremben mennyezetemelő hangerővel játszik egy kecskeméti banda.
Miután meggyőzöm Gézát, a lapáttenyerű, vastag nyakú, szilaj legényt, aki pont olyan, amilyennek az Isten a kunokat megálmodta, hogy nem mi, azaz az „írók” tettük föl a fa ágára a motorjaikat, megenyhül.
A fölvégiek löhettek, mondja. Nem t’om, minek ugrá’nak. Mi, alvégiek negyvenhárman vagyunk, űk mög csak huszonkilencen. De mögkapják a magukét. Hogy hun a határ? Hát a kövesút ahun van. Hogy mit csiná’tunk épp? Hát beű’tünk a kocsmába négyen. Mer’ mi négyen vagyunk haverok. Lékezelünk, léülünk éggy üres asztalhon. Esetleg odakü’dünk éggy kört, ők visszakü’denek. És akkó e’telik az este. Mi is iszogatunk, ők is iszogatnak… Ez így mögy, na. Ez minálunk így mögy!
Fölemeljük a sörösüveget, az asztalhoz koccantjuk a fenekét. Eben a boros-pálinkás faluban a sörnek van a legnagyobb becsülete.
Hanem a koszorút, azt mesé’dd e’, mondja a kisebbik kiskun, a Jani.
Hát én vótam a bálba’ a csőszlegény. Aki a koronára, a koszorúra vigyáz. Szüreti bál, persze. Tudod, ez a koszorú föl van függesztve a mönnyezetre, van abba’ sű’tt, konyak, mindön. Éjfélig köll azt őrizni. Ha addig nem tudják e’lopni, kisorsojják. Hát én ott á’ttam népviseletbe’, kalapba’, éggy kampós juhászbottal a koszorú alatt. A Dönti Peti bandájába’ sosé vót létszámhiány, ahogy az öregök mesélik.
A múlt században, vakkant közbe Marci, aki szintén gyüttmönt.
Szóva’ van gazembör ölég errefelé, folytatja Géza. Aki túl köze’ merészködött, annak rákoppintottam a botta’ a lábára. Vót mán ojjan, hogy éggy srác kiugrott a koszorúva’ a csukott ablakon. A lábát e’kapták, de ki tudta dobni a haverjainak, azok mög e’szaladtak vele. Ezök a Pestre származott csirkefogók mindön évbe’ hazagyünnek, és mögpróbálik ellopni a koszorút. De idegönök is akadnak… Na, akkó’ valaki kikapcsó’ta a villanyt. Azé’ sé lopjátok e’, gondútam. Fogtam a botot, és e’kezdtem körbeforgatni. Néha akkorát akadt, hogy na! De én jó erősen fogtam.
Évek úta elősző’ maradt itthon a koszorú, mondja Jani a vezérnek hízelkedve.
Mönjünk mán ki a buliba, mondja Géza.
A nők hetvenhét, a férfiak huszonhét százaléka végezte el a nyolc általánost, mondja búcsúzásképp Marci. A kapáláshoz nem kell diploma.
Laja házigazdája már nem tartozik a célcsoportomba. Volt az idegenlégióban, magyar börtönben is. Levizsgáztat egy francia mondókával. „Je ne suis pas curieux / Mais je voudrais savoir / Que le cul de votre femme / Pourquoi blanc et pas noir.” Figyel az egész kocsma. Mondom a fordítást: Nem vagyok kíváncsiskodó / Éppen csak tudni szeretném / A maga feleségének a segge / Miért nem fekete, miért fehér?
Megvan a respekt. Jön is, fröccsök formájában. Laja tejbegyűjtő és csirkekeltető házigazdáját csak az ivás és a (helyi szlengben) horgász csajoknak nevezett lányok érdeklik, akik a csatornapartra járnak dugni.
Van egy srác, akinek csárdája van, és előre közölte, hogy semmiféle interjút, beszélgetést nem tűr. Valami Ders nevű egyén, aki büszke a konyhájára, de erről se hajlandó nyilatkozni. Egyszer csak azt mondja (hol, hát hol?) a hátam mögött: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek.”
Szerinted mik ezek a szögek?, kérdem keményen a szemébe nézve.
Mi, mondja a pohara fölött. Hátat fordít.
Van itt persze másmilyen lélek is. Ha ugyan őket még idevalósinak lehet nevezni. Amíg még megvan az itthoni zenekar, addig lehet. Az állomásra kísérik ki a zenekar szólóénekesét a zenészek. Dühödt vita közepébe csöppenek.
Béla, a basszgitáros Herbie Hancock igaz híve:
De hát miért kell azt mondani, hogy szar porfészek? Ha egyszer te is itt éltél?
Gyuri, az énekes: Hát nem az?
B.: De az. De mit csináljunk?
Gy.: Örülök, hogy elszabadultam innen. Nem azért, hogy nagyvárosi fiú akarok lenni, vagy valami. De hogy hét végén felvegyem az ünneplőruhámat, és berúgjak a kocsmában, az nem szempont, öreg. Már anynyira levittétek a műveltségi színvonalat, hogy nektek az is jó. Elég, hogy emberek között vagytok, bármilyenek is azok.
B.: Te mit csinálsz? Te mondtad, hogy háromra érsz haza, hozod haza a gyereket, semmire sincs időd… Hát akkor mennyivel vagy te több, mint mi?
Gy.: Azért nincs időm, mert Kispesten lakok, és Újpesten melózok. De nem vagyok bunkók közt, aszdmeg. Nézd, én is közönségesen beszélek, aszdmeg, de az nem jelenti azt, hogy nincsenek irodalmi gondolataim, aszdmeg…
Beérünk az állomásiba, a presszóba, ami átmenet egy vállalati büfé és egy resti között. Gy. rám mutat:
Ez kém. Ez ipari kém. Leleplezni, és börtönbe vele!
A zenekarhoz tartozó csaj, Kurjantó legjobb céllövője rácsap a háromgyerekes Aladár kezére:
Ne fogdosd a combomat, jó?
Aztán hozzám fordul:
Ne mossam meg a hajadat?
Még ne, mondom.
Kokó, szintén kétlaki, rumos poharat nyom a kezembe:
Igyál, öreg. Itten, hogy ha mindenki berugik, akkor mindenki haver. Te, hogy ha itt nem iszik valaki, akkor nem jó. Én is már dögre vagyok. Nézd meg őket, mindegyik piás. És ha nem lennének azok, akkor nem szálltak volna le itt, hanem mentek volna tovább Pestre.
Bejön a vonat, mindenki kizúdul az ajtón.
Hazafelé menet a sötétben a kerítés mellől megszólal az emberem:
Anti bá vagyok. Ne ijedj meg. Nincs nálad egy kis pia?
De van, mondom, de máskor ne hozza rám a frászt.
Átnyújtom a vodkásüveget, hármat kortyol belőle.
Ha jó egészségben akarsz élni, soha ne dolgozz. Hogy mit gondolnak rólad, nem számít. Az számít, te mit gondolsz magadról. Amikor azt mondtam magamról, hogy bohóc leszek, csak nevettek rajtam. Most nézd meg őket. Van cigid?
Hát persze, hogy kettőt vesz. Persze gyújtó is kell.
Most én vagyok a falu bolondja, és ez jó állás. Nem hiszek Istenben. De nem mondom meg, hogy a katolikusban vagy a reformátusban nem. Ezért békén hagynak. Megöregedni kötelező, de felnőni nem. Adsz még egy nyeletet?
Mennék már, de nagyon.
Tudod, úgy akarok meghalni, mint az apám. Részegen, a bakon elszenderedve, és nem sikítozva, mint az utasai, az utolsó fa előtt…
Csönd. Elindulok haza.
Te író vagy?, szól utánam az öreg. Addig nem, míg az anyám nem hallott rólad.
Folytatjuk