A legvidámabb Barack

Szimbolikus eredménnyel vette kezdetét az amerikai elnökválasztási folyamat Iowában, ebben a hárommilliós, az Egyesült Államok etnikai, vallási és politikai viszonyait nem jellemzően tükröző tagállamban. Bárhogy fordul is a jelöltaspiránsok szerencséje ezután, Barack Obama magabiztos csütörtöki győzelme a 2008-ban összességében esélyesebbnek tűnő demokraták színeiben jelzés arra nézve, hogy az amerikai választók változást akarnak. Ő ugyanis kilóg a sorból: fekete, csak félig amerikai (fogékony a világ problémáira is), őszintén, egyenesen beszél, és nem tagja a bevett politikai „klubnak” – egyedüliként az iraki háború ellen szavazott.
Bármennyire is a médiumok manipulációja áldozatának és a kényszeres fogyasztás béklyói között vergődőnek festik le sokszor, az Egyesült Államok társadalma a maga módján nagyon is jól érzékeli, hogy az előző nyolc évben lendületet nyert folyamatok ezúttal ténylegesen veszélyeztetik létformáját. És nem feltétlenül azért, mert nagyhatalmi, geopolitikai riválisok vannak felemelkedőben, vagy mert pusztító nukleáris terrortámadások várnak rájuk a közeljövőben. Sokkal inkább azért, mert a történelmileg sikeres társadalmi-gazdasági-politikai modell vészes torzulásnak indult. Az egyik oldalon az igazi amerikai demokrácia áll, a iowaihoz hasonló, informális – a szó szoros értelmében polgári – politikai mikroközösségek, a másik oldalon pedig az arctalan és arcátlan gazdasági és egyéb lobbicsoportok bűvkörébe vont, folyvást belterjesedő politikai elit. Önámítás lenne azt mondani, hogy a demokratikus rendszer valaha is tökéletesen működött volna az Egyesült Államokban, de a megkérdőjelezhetetlen XIX–XX. századi felvirágzás mögött tagadhatatlanul ott állt a rendszer folytonos egyensúlyi állapotra törekvése és önkorrekciós képessége. A hidegháború megnyerésével ekvivalens nagyhatalom nélkül maradt országban azonban mintha visszaszorultak volna ezek a vívmányok, miközben a globalizáció közepette telhetetlenné váló és magukat önállósító nagyvállalatok, illetve érdekkörök aránytalan befolyásra tettek szert Washingtonban.
Amikor egyre több olyan stratégiai döntés születik, amely csak roppant nehezen vagy egyáltalán nem azonosítható az Egyesült Államok érdekeivel és értékeivel, amikor az olyan amerikai alapvetések, mint az olcsó üzemanyag vagy éppen a világelső haderő legyőzhetetlensége kérdőjeleződik meg, akkor valóban baj van. Elemzők nem osztják a „régebben is kilábaltunk már” örök optimista gondolkodását sem az olajárral, sem a dollár gyengeségével vagy az ingatlanpiaci összeomlással kapcsolatban. Lehet legyinteni, hogy a nagyhatalmak és birodalmak történelmi leckéi nem érvényesek az Egyesült Államokra, de bizonyosak csak abban lehetünk, hogy eddig. Azt, hogy a jelenlegi folyamatok hova vezetnek, senki nem tudhatja, még a bennfentesek sem.
Lehet, hogy az amerikai politikai életbe üstökösként berobbanó Barack Obama reményei rövidesen odalesznek a soron következő előválasztási szerepléssel, és fölébe kerekedik Hillary Clinton tapasztalata, régóta gyűjtögetett pénze és profibbnál profibb tanácsadói csapata. Ha az idén 47 éves illinoisi szenátornak mégis sikerül előretörnie – a politikai marketing is szereti az új arcokat –, úgy talán egy olyan jelölt szállhat harcba a Bush-éra örökségével megterhelt republikánus riválissal, akinek az életét nem szőtte át a politikai konspiráció, akiben talán tisztábban maradtak azok az alapelvek, amelyek révén az Egyesült Államok példaképként állhatott sokak előtt a legutóbbi időkig.