A magyar nacionalizmus története

Gyurgyák János vonzódik a nagy feladatokhoz, és szívós munkával el is éri a számára fontos kihívások megválaszolását. A zsidókérdés Magyarországon című – sok szempontból alapműnek számító – alkotása megjelenése után most a magyar nemzettudat történetének szentelt egy sok száz oldalas könyvet. Ahogyan az előzővel is sokaknak bajuk volt, úgy valószínűleg – már színesebb palettán – nem kevesen fogják ezt a könyvet is kritizálni, támadni.
Pedig mind az előző, mind a mostani műnek nem Gyurgyák János világnézeti-gondolati beállítottsága, ítéletei adják meg a jelentőségét, hanem az abban foglalt történeti anyag és információ. Ezek ugyanis megnehezítik a nálunk immár évtizedek óta divatos és jól kifizetődő tevékenységet, azt, hogy a múlttól és a bonyolult valóságtól függetlenül lehessen megmondóembernek lenni, sőt „szakvéleményeket” hangoztatni. Jelen sorok szerzője nem kevés részletkérdés megítélésében nem ért egyet Gyurgyák Jánossal, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy álláspontjait a legszélesebb körű olvasottság és ismeretek birtokában fogalmazta meg. S ez ma nem kevés.
A magyar nemzettudat kérdése – ahogyan szerintem bármely európai nemzettudaté – a jövő kulcskérdése lesz. Egyszerűen csak azért, mert az emberek mint társas lények értelmesen és lelkileg egészségesen nem tudnak élni értékelvű integráció(k) nélkül. Már most láthatók a totális üzletiesség atomizáló hatásainak tragikus következményei s az, hogy a pusztán gyorsan változó érdekekre épülő világban olyan anómiás tömegek keletkeznek, amelyek a mindenki harca mindenki ellen típusú helyzethez vezetnek.
Gyurgyák János mai helyzetre vonatkozó pesszimizmusát én túlzásnak tartom, de azt igenis reálisnak érzem, hogy a régen is sokféle ellentmondással és közösségen belüli ellentéttel terhelt magyar nemzettudat illúziók nélküli (ön)vizsgálatra szorul. A szerző – nem terméketlen szempont ugyan ez sem – azonban túlzásba viszi a kritikai szempontokat, s véleményem szerint alábecsüli a régi „spontán” történelmi magyar nemzettudat integrálni képes erejét. A XX. század totalitárius tendenciájú eszméi és gyakorlatuk ugyan sokat romboltak ezen a mindig életerősen befogadásra és integrációra képes nemzettudaton, de szétverni nem tudták, legfeljebb meggyengíteni.
A gyengülés alapját is inkább az adta, hogy – főleg az I. világháború után – nagyon nehéz helyzetbe került a magyar nemzeti közösség. A válsághelyzetek következménye a sokféle, sokszor egyoldalú és megalapozatlan kiútkeresések zűrzavara, amely – természetes módon – a régi eszmékkel, gyakorlattal és identitással szemben fogalmazódik meg. S látszólag elsodor mindent. Az alapvetően nemesi, rendi gondolati alapozáson polgárosult magyar nemzettudat különböző bal- és jobboldali – nagyrészt radikális – kritikái azonban sokféle (rész)igazságaik ellenére sem voltak képesek új nemzettudat kiépítésére. Ez tulajdonképpen szükségszerű, hiszen a közösség valós történelmével szemben ezek tisztán ideologikus kísérletek voltak, és gyökérzetükben nem volt mély a múlt sem.
Gyurgyák könyvének éppen az a legtiszteletreméltóbb vonása, hogy az „alternatív” nemzettudatot építő szerzőket és tevékenységeket helyükre teszi, vagyis ezeket nem tartja sokra (polgári radikális, szocialista-kommunista, faji radikalizmus), s legtöbbre azt értékeli, amely irányzat a spontán történelmi „képződmény” legszervesebb korrektívumát akarja csupán (népi mozgalom). Vagyis hát ő is tudja és érzi, hogy az egyébként óriási terjedelemben tárgyalt Szekfű Gyula is a semmibe futott akkor, amikor a kemény korábbi kritikai részigazságok után moszkvai nagykövet lett. Csak valószínűsíthetem azt, hogy Gyurgyák János azért pesszimista a magyar nemzettudattal kapcsolatban, mert annak mai szerves folytatását a kommunizmus megakasztotta. Emigrációba szorult képviselői pedig – szükségszerűen – megakadtak. S egy nagymértékben múlt és öntudatvesztett anyaországi magyar társadalom 1990 utáni helyzetében látszólag sokadrangú probléma az emlékezetnélküliség s az identitásválság.
A jól tagolt, irányzatok és kiemelkedő képviselők szerinti tárgyalásmód, valamint a legfontosabb bibliográfiai adatok nagyon értékes összefoglalása jól követhetővé teszi a munkát. Bizonyos terhelt (régi) fogalomhasználat ugyan alkalmanként előfordul, de ez – sajnos – általánosnak nevezhető, baloldali dominanciából származó közbeszédbeli és tudományos teher.
Végezetül még egy fontos körülményre kell a tisztelt olvasókat figyelmeztetni. Mi, magyarok ismét előre szaladtunk ezzel a művel is, például szomszédainkhoz képest. Gyurgyák János tisztességesen, értelmiségi reflexióval írott könyve szomszédos és nem szomszédos ellenségeinknek fog muníciót adni, miközben nekik eszükbe sem jut önmaguk ilyen területen való kritikai reflexiója. De ugyanide tartozik az is, hogy e sorok írója már régen nem tartja mértékadónak a nyugati normákat, hiszen azok csak a saját érdekek szolgálatában érvényesek (lásd Seton-Watsont vagy a naiv nyugati sajtót). Gyurgyák János műve a fenti kritikai megjegyzésekkel együtt a „jó úton” járó magyar értelmiségi munka példája.
(Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. Osiris, Bp. 2007., 660. oldal, 4980 Ft)