A varázslónő újra életre kel

Amint az Ulpius-ház kiadta Joanne Harris legújabb regényét, a Csokoládécipőt, azonnal kértem egy példányt, az év végi pihenés alatt rávetettem magam, és felfaltam, mint egy doboz bonbont a mohó kisgyerek. Egy autonóm nőről szól, aki megbonthatatlan egységben él kislányával. Vianne apró varázslásokkal igazodik el a világban, és ugyanígy igazítja magához a világot. Miután könyörtelen szeretetével és őszinteségével megjavítja mások boldogtalan életét, a saját maga által előidézett változás szélviharával nem tud megbirkózni. Inkább elmenekül.
Öt év elteltével a Csokoládécipő lapjain látjuk újra – megfakulva, fáradtan, megszürkülve Yanne Charbonneau álnéven. Az írónő úgy érezte, Vianne kéredzkedik vissza az irodalomba, ő csak megadta neki a lehetőséget, bármennyire is ódzkodik a folytatásoktól. Én meg, ugye, rávetettem magam, és faltam, míg – sajnálatosan hamar – meg nem csömörlöttem. A Csokoládéban még rejtelmesen összetett karakter boszorkánnyá egyszerűsödött, akinek gyerekei (Anouk és a négyéves Rosette) is örökölték képességeit. A vad, szabadságvágyó férfi, Roux alakja a beteljesedésre váró igaz szerelem megtestesülésévé sziruposodott. Harris gyakran alkalmazott írói módszere, amely más és más szögből enged rálátni a történetre, a krimiszerű sztorit szolgáló mankóvá kövesedett. A módszer és a regény utolsó oldalain bekövetkező csúcspontra kihegyezett történetszövés gyengíti az üzenetet, amely pedig nem kevésbé fontos, mint a Csokoládéban volt.
Ez most tényleg női regény. Azokat a kérdéseket teszi fel, amelyekkel minden alkotó nő szembesül: a családalapítás szükségképpen önfeladást, megalkuvást, elszürkülést, konvenciókba illeszkedést jelent? A boszorkány énjét levető, Párizsban élő Vianne úgy hiszi, igen. Gyerekei érdekében igyekszik elveszíteni múltját, eltemetni ösztöneit, megtéveszteni érzékeit. Persze, hogy nem sikerül. Amint fenyegetéssel szembesül, pajzsként tartja maga elé elveszettnek hitt hajdani önmagát. A veszély kétfelől tör Vianne életére. A vőlegény, Thierry – a konvencionalitás, az átlagosság megtestesítője – megpróbálja biztonságos mindennapjainak börtönébe zárni az alkotó szellemet. A barátnő, Zozie – a gonosz boszorkány – azt az életet akarja megszerezni, amit a főszereplő levetni készül, de vinné Vianne nevét, személyiségét és az anya ellen lázadó kamasz lánnyá érett Anoukot is.
Míg a Csokoládé főszereplője a külvilágot szerette, abban oldódott fel, és végül az üldözte el, a Csokoládécipőé olyan módszert talált, amellyel helyreállítható a megbillent egyensúly, és kivédhető minden fenyegetés: az önszeretetet, amely önismereten és önelfogadáson alapszik. Pszichológiai közhely, amelyet mégis éppoly nehéz megvalósítani, mint könyvet írni róla.
(Joanne Harris: Csokoládécipő, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007.)