Árnyak az euró felett

Angela Merkel kereken visszautasította Nicolas Sarkozy javaslatát, hogy az eurózóna tagországai a legmagasabb (elnöki, miniszterelnöki) szinten vitassák meg az Európai Központi Bank monetáris politikáját, amely eddig a pénzügyminiszterek tanácsának hatásköre volt. „Azt hiszem, az eurózóna jól működik, ha viszont többszintű irányítást hozunk létre, azt kockáztatjuk, hogy a különböző szintek között véleményeltérések lesznek” – mondta a német kancellár újságíróknak a múlt héten. Párizs az első ilyen eurócsúcsot ez év második felében a francia elnökség idejére akarta időzíteni, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy változtassanak az Európai Központi Bank monetáris politikáján. A háttérben az húzódik meg, hogy az euró erős árfolyama tönkreteszi a francia exportálókat, lefogja a gazdasági növekedést, és hiábavalóvá teszi a foglalkoztatás növelésére irányuló erőfeszítéseket. Sarkozy azt akarja, hogy az Európai Központi Bank ne csak az árstabilitásra ügyeljen, hanem vegye figyelembe a gazdasági növekedés ösztönzésének szempontjait is. Korábban a volt olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi is az eurót (és az azt bevezető politikai riválisát, Romano Prodit) okolta az ország gazdasági problémáiért. „Az euró mindenkit megizélt” – mondta a szabadszájú volt olasz miniszterelnök. A francia berzenkedés ellenére azonban a német kancellár utólag kifejezte támogatását az Európai Központi Bank és az azt irányító (pénzügyminiszteri) testületnek. „Az euró nem nemzeti valuta, elfogadása elsősorban azon múlik, hogy a monetáris politika független tud-e maradni (az egyes nemzetállami érdekektől), a helyzet teljesen különbözik az Egyesült Államokétól” (ahol a központi bank, a Fed egyeztet a kormánnyal) – hangsúlyozta Angela Merkel.
A mostani vita igazolja Milton Friedman euróval kapcsolatos véleményét. A nemrég elhunyt Nobel-díjas közgazdász még 1997-ben figyelmeztetett, hogy az eurót ugyan létre lehet hozni, de kérdéses, hogy előnyei, mindenekelőtt a nagyobb pénzügyi fegyelem és a tranzakciós költségek csökkenése, nagyobbak lesznek-e, mint azok a hátrányok, amelyek a valutaárfolyamok rugalmas változtathatóságának elvesztéséből fakadnak. Az eurózóna potenciális tagjainak nincs olyan rugalmas ár- és bérmechanizmusuk, továbbá mobil munkaerejük, amely pótolná a változtatható valutaárfolyamok felszámolását. Friedman szerint a várható hatás az egyes országok közötti feszültség éleződése lesz, és az euró nem a politikai integrációt segíti elő, mint azt megalkotói szánták a közös valutának, hanem ellenkezőleg, a dezintegráció irányába hat majd. Véleménye szerint az eurózóna 10-15 éven belül felbomlik. Ugyanezt a véleményt fejtette ki nemrég Paul de Grauwe, a leuveni egyetem profeszszora is, aki azt nyilatkozta a De Morgen című lapban (2006. március 18.), hogy politikai unió nélkül az euró nem tud sokáig fennmaradni.
Hogy az euró bevezetése nem gazdasági megfontolások alapján, hanem politikai célok érdekében történt, azt a volt német külügyminiszter, Joschka Fischer is megerősítette a Financial Timesnak adott egyik nyilatkozatában (2000. július 7.), amikor kijelentette, hogy az euró bevezetésével a nemzetállamok szuverenitásuk fontos részét, az önálló monetáris politikát adták fel, ami az első lépés egy, az Egyesült Államokhoz vagy Németországhoz hasonló föderális állam kialakításában.
A föderális Európának azonban sem politikai (például közös nyelv, közös identitás, egymás iránti szolidaritás), sem gazdasági feltételei (például a jelenlegi egy százalékot egy nagyságrenddel meghaladó közös költségvetés) nem adottak. A politikai akaratnak a társadalmi-gazdasági realitások fölé emelése, a voluntarizmus pedig – a volt szocialista országok tapasztalatai alapján – nem felemelkedéshez, hanem inkább gazdasági és társadalmi krízisekhez vezethet.