Az államhatalmi jogkör privatizációja

Az egészségügy több-biztosítós (eufemisztikusan: többpénztáras) átalakításával kapcsolatban elhangzott, hogy az az egészségügyi ellátórendszer költségeit növelné. Az is világos, hogy a köztársasági elnök által alá nem írt törvény szerint a pénztárak menedzsmentjében az állam többségi tulajdonosi jogainak jelentős részét a kisebbségi magántulajdonos részére átengedné. Mindezen túlmenően azt is érdemes azonban észrevennünk, hogy a pénztárak irányításának átadásával a kormány lényegében állami jogkört privatizálna. Annak eldöntésével ugyanis, hogy az egészségpénztárak mely egészségügyi szolgáltatóval hajlandók szerződést kötni, tulajdonképpen hatósági feladatot látnának el, hiszen döntésükkel a nem megfelelő színvonalúnak ítélt szolgáltatót financiálisan ellehetetlenítenék, végső soron bezáratnák. Ennek abszurditása nyilvánvaló, hiszen ebben a konstrukcióban profitorientált kisebbségi magántulajdonosok döntenének állami vagy éppen önkormányzati intézmények létéről!
De induljunk távolabbról. Magánvállalkozások hatósági felügyelete, valamint szükség esetén engedélyük megvonása állami és önkormányzati szervek vagy éppen szakmai kamarák, esetleg egyéb nonprofit képződmények feladata. Nemzetközi tapasztalatok alapján az esetleges érdekkonfliktusok létrejöttének elkerülése érdekében a magánszektort illendő távol tartani az ilyen döntéshozatali lehetőségektől. Példának okáért, mi lenne az étteremtulajdonosok reakciója, ha a kormány az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot magánosítaná, és így pénzügyi befektetők kezébe kerülne az éttermek egészségügyi okokból történő bezárásának monopóliuma? Továbblépve, vajon a bankok örülnének-e a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete jogköre privatizációjának? Végül, megérkezve a biztosítási szféra területére, valószínűleg hatalmas felháborodást keltene az érintett vállalatok közt, amennyiben egy profitérdekelt, magántulajdonú cég dönthetné el, hogy melyik biztosítóval köthetnének az állampolgárok kötelező gépjármű-biztosítást. Nem is beszélve arról a lehetőségről, ha a nagyon is számszerűsíthető eredményességgel működő nyugdíjpénztárak gyengébbjeiből egy privát menedzsmenttel rendelkező cég a pénztári tagokat hatalmi eszközökkel kiléptethetné.
A fenti példák bizonyítják, hogy már magáncégek hatósági felügyeletének magánkézbe adása is komoly aggályokat vethet fel, és joggal válthatná ki az érintettek tiltakozását. Ha ezt elfogadjuk, a jogi abszurditásnak mennyivel magasabb fokát érjük el, ha magáncégek diszponálnak közösségi tulajdonú intézmények sorsa felett. Továbbmenve, a egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvény tervezete az egészségügyi intézményeket nemcsak hátrányos, hanem kifejezetten védtelen helyzetbe hozza. Ne feledjük, hogy az állami tulajdonú kórházak az egyébként nagyon is helyénvaló ellátási kötelezettségük miatt a hozzájuk forduló beteget nem küldhetik el. Azaz a magyar egészségügyitörvény-tervezet kimondottan aszimmetrikus helyzetet teremt a kórházak és az egészségpénztárak között, míg ugyanis például az Egyesült Államokban az állami és a magánkórházak lényegében viszontfelügyeletet gyakorolhatnak a magánbiztosítók fölött az általuk elfogadott biztosítások körének meghatározásával, addig a magyar kormány említett törvénye állami tulajdonú intézményeket rendelne magánmenedzsmentektől való egyoldalú függésbe. Mindent egybevetve, nehéz egyetérteni azzal, hogy a hatósági jogkörnek az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvény tervezetében található kvázi privatizációja az alkotmányosság keretein belül marad.

A szerző orvos, PhD