Az égbolt égéséről

Páduai olasz orvos volt a XVI. században élt Marcello Squarcialupi, aki antitrinitárius nézetei miatt kénytelen volt elhagyni hazáját. Meg sem állt Erdélyig, ahol Báthory István fejedelem orvosa lett, végül a jezsuiták támadásai miatt innen is tovább kellett állnia. Foglalkozott amúgy csillagászattal is, és nagy tisztelője volt az égi jelenségeket, azokon belül is főként az üstökösök titkait firtató Dudith Andrásnak, akivel még Páduában találkozott. Egyik munkájában (Az égbolt égéséről az 1580. évben, szeptember 10-én, Erdélyben) izgalmasan és szemléletesen mutatja be a sarki fényt, amelyet nagy ritkán, úgy tízévente egyszer nálunk is látni lehet. Egyéb – korabeli és későbbi – híradások is beszámolnak „égen úszó sárkánygyíkokról, tüzes kígyókról, lángoló kaszákról, tűzoszlopok között pattogó színes golyóbisokról, északi hajnalokról” és egyéb meghökkentő mennyei tüneményekről, mégis ez a világcsavargó olasz írta le a legalaposabban a sarki fényt, az aurora borealist, ahogy a régiek hitték: „vérontásnak hírhozóját”.
„A napnyugta utáni első órában, amikor az égbolt tiszta, az idő száraz és derült volt, újholdkor, tehát még mélyebb sötétségben feltűnt az égen észak felől valamilyen szétfolyó és fehér fény, majd sugárzás áradt ki belőle, finom ködhöz hasonló…” – kezdi beszámolóját Squarcialupi. Ezután „a kétféle fénynek, a világosnak meg a ködösnek szinte ív formája volt. Az észak felé húzódó fényesen megvilágította látóhatárunkat, és árnyékot vetettek benne a testek. Az éjszaka másfeledik órájában aztán nyugat és északnyugat felé különbözővé és szétfolyóvá váltak a fények: sárgává, vörössé, bíborszínűvé. Ezek a színek a fényes, maradandó sugárból áradtak ki, majd távolabb a fényes égaljtól, különböző helyeken fellángoltak a levegőben.” Ahhoz hasonlított az égi jelenség, írja az olasz, mint amikor a felkelő nap a felhők hasadékain át lövelli sugarait. „Az ég felé emelkedő sugarak piramis alakúak voltak, és a felső részük kifakult. Amúgy mind nagyobbak, sűrűbbek és egyre színesebbek lettek.”
Beszámol még az égboltot ellepő mindenféle bíbor- és vérveres alakzatokról, aztán az ezek között fel-felizzó „reszkető lángokról, amelyek felcsaptak a mi égboltunk tetejére, az égsarokig és a Tejútig, de nem sokáig mutatkoztak ugyanabban a formában. Végül éppen északon lett a legnagyobb fény, olyannak tűnt, mint egy lábánál kiszélesedő magas hegy.” Közben az égbolt bíborvörösre színeződött, majd sárgára fakult, és ekkor átdöfött rajta három, kardra emlékeztető vörös sugár. A mennyei színjáték éjfél után négyre megszűnt, a formák meg a lobogó színek szerteoszlottak, „amikor a Hold a Mérleg jegyében állt, a Nap pedig a Szűz jegyében az állatöv középső ösvényére került és az őszi napéjegyenlőséghez” – zárja a jelenség bemutatását az ámuló olasz.
Ennyivel azonban nem éri be. Él benne, mint munkája bevezetőjében írja, „a tudományra való törekvés, ezért az a szándékom, hogy adok némi magyarázatot erről a tárgyról…” Megállapítja, hogy bár a jelenséget úgy szokták nevezni – maga sem teszi másként –, mint „az égbolt égése”, ez a kifejezés pontatlan, sőt félrevezető, mert „az égbolt nem éghet, hiszen nincsen semmilyen közös tulajdonsága az elemekkel, s nem keletkezhetnek olyan lángok az égbolt közelében, melyek úgy tűnnek szemünkbe, mintha elérnék az égboltot”. Bemutatja ezután, hogy – szerinte – a hideg és a meleg levegő hatására hogyan fog lángot a pára meg a füst, és hogyan keletkezik a színek játéka. „Ahol a sűrűbb füst égett, bíborszínű fény látszott, a sűrűbb és tisztátalanabb anyagok bíborszínűvé és kékké teszik a lángot.” Végezetül leszögezi: a sarki fény, mondjon bárki bármit, természeti tünemény, nem pedig jósló csodajel, ahogy azt a régiek gondolták.