Régi álma volt a filozófus–antropológus végzettségű lánynak, hogy egyszer eljusson Kongóba. Hiába figyelmeztették a veszélyekre, ha már egyszer kollégájával éppen ott járt a határ ugandai oldalán – százhúsz dollárral a zsebében –, úgy döntött, hogy kialkudja a vízumot, és valahogy eljut az átkelőtől mintegy hetven kilométerre lévő Goma városig. Nem számolt azonban azzal, hogy a határsáv a kongói kormányellenes lázadók ellenőrzése alatt állt, így a település csak a frontvonal keresztezésével volt elérhető. Mint Lilla visszaemlékezik, az úton folyamatos fegyverropogást hallottak, majd hirtelen egy katona ugrott eléjük, s rögtön tüzet nyitott járművükre. A sofőrt találat érte, de volt még annyi ereje, hogy továbbvezesse a kocsit a következő faluig, ahol azonban semmiféle orvosi ellátás sem állt rendelkezésre. Tovább kellett tehát menniük, különben a férfi elvérzett volna, de más jelentkező híján – elvégre az első golyót rendre a vezető kapja – a lánynak kellett a volánhoz ülnie, s a harcok közepette elvezetni az autót a kilométerekre lévő kórházig, ahol aztán megmentették a sérült sofőr életét.
A veszélyes kongói kirándulás akár egy akciófilm egyik jelenetének is beillene, s annyi bizonyos, hogy ezek után még a legbátrabb kalandorok többsége is felült volna az első hazafelé tartó repülőgépre. Schumicky Lillában azonban az ilyen események csak megerősítik, hogy neki dolga van a térségben, s segítenie kell a mérhetetlen szegénységben és folyamatos háborúban élő embereken. Igaz, jelenlegi állomáshelye, az észak-ugandai Gulu környékén viszonylagos béke honol, csak néha-néha esnek egymás torkának a felek. A lány persze nem minden előzmény nélkül került a frontvonalra, fiatal kora ellenére jó néhány küldetést tud már a háta mögött.
Élt Amerikában és Franciaországban, első kutatóútja pedig Gambiába vezetett, ahol munkatársaival egy ösztöndíjprogramban vett részt, falukutatást akartak végezni. Végül azonban csalódniuk kellett a kiválasztott település kulturális kínálatában, arra a megállapításra jutottak ugyanis, hogy az ott élő emberek nemhogy történelmi emlékekkel nem rendelkeznek, de még meséik, énekeik sincsenek. A hat hónapot azonban ki kellett tölteni, így a küldetésből tengerparti terepmunka lett, ami viszont bőven rejtett izgalmakat. Hamar kiderült ugyanis, hogy a híresztelések igazak: a biztonság és a viszonylagos fejlettség miatt a turisták körében egyre népszerűbb Gambia a szexturizmus egyik fellegvára. No nem arról van szó, hogy a nagy hajtásban megfáradt nyugat-európai és amerikai üzletemberek keresnek itt vigaszt kedves fekete hölgyek társaságában. Az óceánparti országba nők járnak, főleg a skandináv térségből, ők sem elsősorban a napfény miatt. Lilla azonban Afrika igazi problémáira volt kíváncsi, így a gambiai ösztöndíj után egy segélyprogrammal Ruandába került, majd miután munkalehetőséget kapott, áttette székhelyét az észak-ugandai Guluba. Kérdésemre, hogy mégis miként képzeljük el azt, amint egy huszonnégy éves magyar lány Ruandából felkerekedik, hogy a következő éveit a polgárháborús Észak-Ugandában töltse, egyszerűen annyit mond: „Nem bonyolult. Felültem a buszra.”
Mint meséli, háromszáz segélyszervezet van bejegyezve csak Gulu városban. Ezek döntő többsége nem szól másról, mint hogy vezetőik zsebre tegyék a jó szándékkal nekik átutalt pénzt. „Akinek nincs pénze, alapít egy segélyszervezetet” – fogalmaz. Persze vannak nagyon pozitív példák is, de Lillának többször kellett csalódnia, így a hatalmas korrupció és a lopások miatt egymás után hagyta ott a társaságokat, mígnem egy amerikai társával létrehozta saját programját: a ReNUH-t (Restoring Northern Uganda’s Healthcare). Azt mondja, legfontosabb céljuk a térség egészségügyi rendszerének fejlesztése, valamint a társadalom perifériájára került gyermekanyák támogatása. Beszélgetésünk során kiderült, utóbbiak sorsa olyannyira megérintette a magyar lányt, hogy könyvet is írt róluk, s ha minden jól megy, Amerikában ki is adják hamarosan. Tíz hónap megfeszített munka után sem adja fel tehát, s bár jó volt itthon lenni az ünnepek alatt, hamarosan visszatér a fekete kontinensre. Reméli, sikerül támogatókat találnia, s tovább dolgozhat, bár tudja, hogy küzdelme sziszifuszi.
A háború 1986-ban robbant ki a térségben, s bár több békeszerződés született, a harcok kisebb-nagyobb intenzitással rendszeresen fellángolnak az ország ezen vidékén. Délen és a fővárosban egészen más a helyzet, ott ugyanis jelentős gazdasági fejlődés kezdődött, Kampalában irodaházak épültek, vendéglők nyíltak, s sorra érkeznek a turisták. Utóbbiakat persze sosem viszik északra, ahol a legfőbb lázadó csoport, az Úr Ellenállási Hadserege (Lord’s Resistance Army – LRA) vívja ádáz küzdelmét a kormánycsapatok ellen. A felkelők vezére, az acsoli származású Joseph Kony pontos céljai meglehetősen zavarosak, de az eszközökben nem válogat. Legfőbb küldetésének azt tekinti, hogy megdöntse a kormányt, s ő legyen az ország első embere, elkergetve Joveri Museveni miniszterelnököt. Utalt arra is, hogy egy tisztán acsoli államot hozna létre, ami pedig ismerve a ruandai tuszik és hutuk történetét, igencsak baljós előjel.
Mára gyakorlatilag elszigetelte a kormány az északi részeket, a fejlődésnek arrafelé nem látni jelét, vagyis zajlik a térség kiéheztetése. Ez pedig szó szerint értendő, hiszen mint Schumicky Lilla meséli, a környezetében élő gyermekek 95 százaléka alultáplált. Északon körülbelül egymillió-nyolcszázezer ember él menekülttáborokban, pontosabban, ahogy a nemzetközi szervezetek mondják, IDP-ben (Internally Displaced People’s Camps), amelyek a normális emberi léthez szükséges legalapvetőbb feltételeknek sem felelnek meg. Nincs rendes ivóvíz, elegendő élelem, sem kórház vagy iskola. „Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Észak-Ugandában a dárfurihoz mérhető, sőt annál is súlyosabb humanitárius katasztrófahelyzet áll fenn” – mondja Schumicky Lilla, egymás után sorolva a programokat, amelyek révén munkatársaival változtatni akar ezen. Az általa kidolgozott segélyterv jelentőségét mutatja, hogy azt hamarosan az ugandai kormány is megtárgyalja.
Az úgynevezett kompenzációs csomag három részből áll. Egyrészt lelki segélyt kívánnak nyújtani a lázadók által elhurcolt, majd kiszabadult embereknek, ami nem könnyű feladat, mivel nők ezrei kerültek a tízes éveik elején fogságba, s sokakat közülük hosszú esztendőkön át szexrabszolgaként vagy gyermek katonaként használtak. Szakképzést akarnak biztosítani számukra, hiszen ha sikerül megtanítani őket például varrni, kézműves termékeket előállítani, vagy bizonyos mezőgazdasági munkákra, sokkal nagyobb eséllyel állnak majd meg később a saját lábukon. Mikrohitelprogramot is indítanak, vagyis a bangladesi szegények bankjához hasonlóan igen kedvező feltételek mellett kis összegű kölcsönt adnak az igénylőknek, amelyből meg tudják vásárolni a varrógépet, a vetőmagot vagy a munkájukhoz szükséges más eszközöket. A program kidolgozása előtt háromezer helyi lakos véleményét kérték ki arról, mire lenne leginkább szükségük, majd az igényeket lehetőség szerint beépítették a tervbe. Az oktatási tevékenység ettől függetlenül most is zajlik, Lilla angol nyelven tanítja írni-olvasni és néhány alapvető dologra a gyerekeket. Iskolaként errefelé istállóhoz hasonló kis kunyhókat használnak, amelyben általában padok sincsenek. Táblát viszont már tudnak használni, Lilla ugyanis vett egyet, s most erre írja a szorzótáblát meg az angol szavakat.
A gyermekanyák esetében azonban a szegénységnél és tanulatlanságnál is nagyobb probléma a társadalom stigmatizációja, a fogságból visszatért nőket ugyanis sokan a lázadók szövetségeseinek tartják, elvégre csak annyit tudnak róluk, hogy évekig az LRA „szolgálatában” álltak. Többségük árva és nincstelen, az erőszakoskodó katonáknak „hála” húsz–huszonkét éves korukra van viszont három-négy gyermekük. Elképesztő – fogalmaz Lilla –, hogy ezeknek a szerencsétlen csöppségeknek tényleg a világon semmijük sincs, de olyannyira, hogy még egy darab rongyot sem tudnak magukra ölteni, csak meztelenül bóklásznak élelem után kutatva. A magyar segélyes lány tudja, hogy csodákra ő sem képes, de ha legalább néhány család számára fel tudja villantani a reményt egy normálisabb éltre, már megérte a fáradozás. S hogy közben ő miből él meg? Azt meséli, amikor alkalmazottként dolgozott egy kinti segélyszervezetnél, s keresett havi 200–300 dollárt, abból mindenre futotta. Igaz, víz, villany akkoriban nem volt a külvárosi kunyhójában, csak különféle kisebb-nagyobb nem kívánatos élőlények. Mára a lakhatás megoldódott, s még egy kutyát is befogadott. Ha nagy a szárazság, előfordul, hogy Guluban 16–18 órán át nincs áram, de mi ez ahhoz képest, hogy a falvakban ilyenkor enni nagyjából sincs mit.
Persze a változás leginkább nem Lillán s a hozzá hasonló megszállott aktivistákon, hanem a politikai helyzeten, a béketárgyalások jövőjén múlik, amivel kapcsolatban azonban sokan szkeptikusok. A menekülttáborokban élők egyelőre nem mernek viszszatérni korábbi lakhelyükre, mivel azt gondolják, a nyugalom csak időleges, s a lázadók arra várnak, hogy váratlanul lecsaphassanak az újra benépesülő falvak lakosságára, mint ahogyan ezt annyiszor megtették már Afrika különböző vidékein. Joseph Kony lázadóvezér legutóbb éppen kártérítési igénnyel lépett fel, amit – érthető módon – teljes képtelenségnek tart a kormány és a nagyvilág egyaránt. Mint Lilla beszámol róla, errefelé a béketárgyalásokat nem úgy kell elképzelni, hogy öltönyös, nyakkendős urak leülnek egymással szemben a tárgyalóasztalhoz, s elmondják álláspontjukat, hanem – s ennek maga is tanúja volt már – szó szerint az erdőkből jönnek elő a harcosok, a bozótvágó késüket legföljebb leteszik a fa tövébe, amíg az alkudozás zajlik. De igazából mindegy is, miben állapodnak meg, azt úgysem tartja be senki. A kampalai kormány élvezi az Egyesült Államok bizalmát, s mint stratégiai szövetséges – kimondva-kimondatlanul – szabad kezet kap ügyei intézéséhez. Talán ez is oka annak, hogy Dárfurral vagy Irakkal ellentétben a kiéheztetésre ítélt észak-ugandai emberekkel szinte senki sem foglalkozik, az ottani válságról nem számolnak be még a nagy nyugati hírügynökségek sem. Azért talán bízhatunk abban, hogy a csaknem kétmillió menekült még sincs halálra ítélve.
Donald Trump
Donald Trump és Benjamin Netanjahu munkavacsora keretében tárgyal
