Egérút

Éjszaka van vagy nappal? Teherhordóm az imént mozgásba lendült, talán zoknit húzott, az ember olyankor tehetetlenül hullámzik, oldalt gyűrődik, sodródik a folyadékban, fejjel a puha falnak ütődik, rosszabb esetben odaszorul, máskor lassan forog a tengelye körül, két láb vagy két kéz lebeg a feje felett a sűrű homályban, néha elalszik, de őszintén szólva az utóbbi időben egyre keservesebb az ébredés, szűk és kényelmetlen már az odú (vagy minek nevezzem?), ki se lehet nyújtózni. Szerencsére akadnak nyugalmas időszakok, olyankor semmi hullámzás, semmi forgás, alig szűrődik be nesz a falon túlról, csak az egyenletes ritmusú, andalító dobszó hallatszik, amely soha nem marad abba, amióta az eszemet tudom, ezt hallom.
Da-dam-da-damm-da-dam-da-damm…
Szünet nélkül lüktet, de mégsem unalmas, inkább szórakoztató.
És ez a hely! Nedves börtön, utóbb már így emlegetem magamban. Ez persze rosszindulat, hiszen dehogy börtön. Inkább meleg odú, fészek, kuckó. De látogatót nem fogadok benne. El se férnénk.
Az a legrosszabb, ha nem teherhordóm hangját hallom, hanem valaki másét. Például a reszelős, eldohányzott női hangot. Félek tőle. A kedves, de borízű nyugtalanná tesz, attól hevesen rugdosok. Az utóbbi időben a meleg hang, alighanem teherhordómé, sokat zsörtölődik. Olyankor a dobszó felgyorsul, fejem felett sípoló tüdejéből kirobban a levegő, vagyis sóhajt: „Megint hancúrozott egész éjszaka. De még mindig van három hét, amíg… Nézze meg az anyu, menynyire vizesednek a lábaim!” Erre megszólal a reszelős, zöngéi átmossák a testemet. „Emlékszem, te nyugton voltál. Ha sokat rugdos, akkor szerintem fiú lesz!” – vélekedik, mire teherhordóm boszszúsan csattan. „De hát kislány, hiszen megmondták!” Edénycsörömpölés, köhögés, ajtó csapódik. „Hiszem, ha látom!” – így a reszelős hang, aztán mindjárt nekicsapódik a borízű. „Főzzek teát, kér valaki egyáltalán?” A reszelős felnevet: „A kínaiaknál vett valami olcsó teát, azt vedeli literszámra…!”
Teherhordóm leül, fejem a kuckó tetejének préselődik.
Rágás hersegő zaja, aztán a nyelés kotyorgása. Susogva zuhan valami mögém, a hátsó falon túlra. Nyilvánvaló, hogy minden oldalon van valami, ami körülvesz, főleg beszéd, zörgés, csörgés, csurgás és kopogás, és persze a lüktetés, csakhogy egyiket sem lehet látni, nem is tapintható. Köhögés, aztán zubog a víz. Zene csendül a háttérből. A borízű hang eltávolodik, aztán visszatér. Megint magyaráz. „Régen azért Nyugaton se volt kolbászból… Carlo Verdi, a halhatatlan zeneköltő édesapja La Roncoléban kocsmát tartott fenn, de olyan gyalázatosan ment neki az üzlet, hogy szatócsboltot is nyitott, de még ez se volt elég a megélhetéshez, kénytelen volt földet művelni, ha jól tudom, paradicsomot termelt.” Kis csend, üvegcsörgés, teherhordóm lehangoltan szólal meg. Mintha ideges lenne. „Délelőtt beszaladok a kórházba. Istenem, még mindig nem mondták meg neki, hogy rákja van?” Keresztbe veti a lábát, oldalt szorulok. „A hóna alatt találták a daganatot. Én közöljem vele? Hát, azt már nem…!” Aztán az eldohányzott hang, valahonnan távolabbról. „Na, persze, mert a talján olyan paradicsom nélkül, mint a magyar, ha elfogyott a kolbásza!”
Közben elaludtam, arra ébredek, hogy teherhordómnak csattog a papucsa. Gondolom, le-fel járkál. Most megáll. Folyadékot kortyol, talán a teát. Ahogy nyeli, őrült csobogás visszhangzik a hátam mögül. „Jobban tenné az apu, ha elmenne inkább sétálni!” Aztán nevetés gyöngyözik, akár a vízesés. „Tessék, megint kiégett a körte a fürdőszobában!” Távoli beszédhangok csúsznak át odúm falán. Megint a borízű hang. „Jövőre megint rendezik az adószabályokat, azt írja az újság, hogy így a lakosság jobban jár. Kérdezem én, látott már valaki olyan lakosságot, amelyik jobban járt?”
Most megint a lebegés, félálom, tehetetlenül, fejjel lefelé. Az utóbbi időben sokszor felteszem a kérdést: hogyan lehetne innen kijutni? Érzem, van megoldás!
De előre szólok, ha odakint nem jó, rögtön visszajövök, az ám!