Én, a kedves vásárló

Nem született volna meg ez a cikk, ha nincs karácsony, ha Csernus Imre nem ír könyvet a Nőről, és ha Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke nem jön elő azzal, hogy legyünk szívesek nyilvánítsuk a tolerancia évének 2008-at. Sorjában. Azt hiszem, hogy a munkahelyi érintkezések mellett legtöbbször az üzletekben, az éttermekben, illetve más szolgáltatóegységekben találkozunk össze kényszerűen emberekkel. Úgy mint felszolgáló és vendég, eladó és vevő, kofa és naccsága, pincér és fogyasztó, bank és ügyfél. Ez a két státus szimbolizál valamit. Az egyik venni akar, a másik eladni, az egyik fogyasztani, a másik kiszolgálni, az egyiknél az áru van, a másiknál a pénz, és ennek a cseréjéhez iktatódik be az aktus, amit úgy nevezünk: vásárlás, fogyasztás. A háború előtt ezek a státusok rendezettek, sőt nagyon jól leosztottak, bejáratottak voltak. Apám beutazott Polacsek úrhoz, aki szakmáját tekintve szűcs, és ő gondozta a család minden bőrholmiját, mert azokat nála is vásároltuk. Polacsek úr széket kerített, leültette apámat, megkérdezte, hogy van anyám, hogy vannak a nővéreim. Eldiskuráltak egy kicsit lányos apákhoz illően, talán még ittak is egy török kávét, majd rátértek az üzletre. Soha nem ment haza apám némi ajándék nélkül, amit Polacsek úr küldött a családnak. Viszont az összes bőrkabát, bunda, kucsma az ő műhelyéből került a háztartásba. Mert Polacsek úr tudta, hogy a kedves érdeklődés, a családtagok számon tartása, néhány bőrkitűző ajándékba csodákat tesz.
Aztán hirtelen és drámaian változtak az idők. A szocializmus kitermelte az öntudatos vállalati dolgozót, aki nem szolgáltatni ment a közértbe, hanem tervet teljesíteni. Azt a parizert meg akkor is megvették, ha odalökte a mérlegre, ha éjjel a felmosóvödörben ázott, vagy ha ujjnyi vastag szeleteket sikeredett belőle metélni. A lódenkabátot sem kellett reklámozni, vitték, mint a cukrot, mert nem volt egyéb a vállfákon. De ez már olyan régen volt; a hiánygazdálkodás, a tervgazdálkodás mögöttünk van, ugyanakkor a kereskedelem kontra vásárló viszonya rosszabb, kártékonyabb, mint valaha. A rendszerváltás kitermelte a kereskedelmi szolgáltatók azon típusát, akik a legkevésbé sem akarnak eladni. A nagy plázákban és szupermarketekben, de a kis butikokban is túlnyomó többségében nők dolgoznak. És itt kapcsolódik a történet Csernus Nők című könyvéhez. A pszichiáter szerző megállapítása szerint a nők a családban szinte semmiféle megbecsülést nem kapnak. Tekintélyük zéró, így nem lehet annyira merész következtetés, hogy a munkahelyükön ezért úgy törlesztenek, ahogy tudnak. És mivel érdekes a helyzet: az egyik fél, a vevő látszólag függ a másik kényétől, az eladóétól, tökéletesen el lehet szúrni már a menet elején mindenfajta normális kommunikációt. Nem a bántás szándéka íratja ezt, de sírnivaló, ami nálunk ma vevő és eladó közt megtörténhet. Mindez annak függvényében, hogy tele az újság panaszokkal, hogy nem mennek a boltok, elmaradnak a vevők, csökken a vásárlási kedv. Megjegyzem ezeket az újfajta eladólányokat külön erre a célra kitalált tanfolyamokon formázzák olyanná, amilyenek. Először is nem köszönnek, ha be lehet tőlük jutni a boltba, mert rendszerint az utcán vagy az ajtóban szívják soros cigarettájukat. Ha mégsem, akkor ketten-hárman csevegnek egymással, mintha a vevő nem is lenne. A téma az ebédrendelés, a szomszéd, más ügyeletes pletykák, a távol lévő kolléga szapulása. Szemük sem rebben, rosszabb esetben egyik kasszából odasikítanak a másikba: „Marika, mennyi az idő? Istenem, még ennyi van hátra?” Ilyenkor a kedves vevő nagyon rosszul érzi magát, hogy ezek a bájos hölgyek miatta nem tudnak otthon ejtőzni. Újabban járványként terjed a mobiltelefonálás. Nemrégiben kénytelen voltam rászólni a pénztárosra, hogy addig nem adom oda a húszezrest, amíg nem fejezi be a csevejt. Mindent bedobott: mi közöm hozzá, mit dirigálok, kikérem magamnak, az ilyet nem fogja kiszolgálni. Ami a vicces, hogy sem ilyenkor, sem máskor nem akad egy boltvezető, higgadt valaki, aki leállítsa az ilyeneket. Egyetemista koromban nyaranként felszolgáltam egy helyen, ahol fantasztikusan ment az üzlet. Kérdeztem a vezetőt, mi a titka. Az – mondta Kada úr –, hogy a vendégnek mindig igaza van. A biztonsági őrök, mint az új szelek hordozói láthatóan halálra unják magukat, de amikor elhangzik az udvarias kérés, hogy tegyenek már odébb egy ládát, amitől nem lehet a pulthoz hozzáférni, az a válasz, hogy „nem én tettem oda”. A szupermarketekre jellemző, hogy a vásárlási csúcsidőben töltik fel áruval a polcokat: mindenki tisztuljon a kézikocsi elől, mert Mancika meg Jucika létrával felszerelkezve dolgozni megy. Ha megjegyzést teszel, kész a válasz: senki nem kérte, hogy náluk vásárolj. Az egyik népszerű nagy plázában nincs ruhatár, a másikban bezár este fél hétkor, miközben az áruház 9-ig nyitva van. A vezetőség sajnálja a pénzt egy részmunkaidős ruhatárosra? Itt mondta nekem az egyik kabátőr, hogy „ismerem magát a tévéből, és úgy utálom, hogy legszívesebben el sem venném a dzsekijét”. Olyan kínos volt, hogy egy másik alkalmazott vette el a kabátot a kezemből.
A leggyakoribb bosszantósdi, hogy amerre mész, arra jön az eladó, és eléd állva őrzi az árut. Amikor válogatnál, mögéd lépve azonnal összehajtogatja, s visszateszi a megfogott holmit, mintegy jelezve, te ide garázdálkodni jöttél. Örökös vita tárgya a cipő és annak doboza. Valaki kitalálta, hogy a cipőt csak dobozzal lehet eladni. Vita, sértegetés és csapkodás, amikor mondom, hogy nem kell a doboz. Odáig vetemedtem, hogy közöltem, dobozzal nem veszem meg. „Kérni akartam rá!” – vonta meg a vállát az eladó.
Szeretem, amikor veszek egy divatos, extrém darabot, a kerekre festett szemecskék nagyra tágulnak: – Saját részre lesz? Nemcsak a női lapokban, a trendi magazinokban zárul le az élet harmincéves korban. A divat nem jár neked harmincon túl. Hiába mész be a márkás butikba, volna rá pénzed, szerintük te ott tévedés vagy. Volt olyan üzlet, ahol az eladó azzal nyitott: „Mi csak fiatal nőknek árulunk divatos holmikat.” Végül is megveszed, ami tetszik, de a csendes lenézés elkísér. Még egyetlen kereskedőnek, divatszakértőnek sem jutott az eszébe, hogy ötvenen túl is szeretnek öltözni a nők. Sőt.
Hihetetlen közjátékok: „Ne tessék megfogni a cipőket! Nem tudok visszaadni, hagyja itt az árut! Emelje ki a táskáját a bevásárlókocsiból! Nem fogom harmadszor elmondani, milyen koktélok vannak, ha nem hallja a zenétől, minek jött ide. Ebben a méretben nincsen, nem hiszem, hogy itt bármi is jó lenne önre. Nem tudom, nem kaptunk, tessék benézni, lehet, talán, hátha.”
Adjon nekem kulcsot valaki azt illetően, hogy hol van itt a kereslet és kínálat viszonya. Hol van itt a verseny a vevőért? Ebből a vevőkesergésből is világosan kitetszik, mennyire fognak a betegbiztosítók versengeni értünk.
Amennyire az eladók versengenek a vevőért – semennyire. Miközben a fogyasztóvédelmi főember arról panaszkodik, hogy lehúzzák a rolót a kiskereskedők.
Itt szeretnék visszautalni Lomnici Zoltán indítványára. Jó, legyen a tolerancia éve 2008, de egymást tanuljuk meg tolerálni a pult két oldalán, ne elvont sérelmeket tupírozzunk. Hajrá, Csernus doktor!