Földi szemek

k ö n y v e s h á z

Tornai József egyike legjelentékenyebb költőinknek. Pár éve két kötetben megjelent versgyűjteménye eseménye lehetett a Nyugat-korszakot felváltó megújuló líránknak. Lelkiismeret-furdalással tölt el, hogy nem írtam még erről összegező tanulmányt. Önmagamnak tartozom vele. De vitában is állok vele, nem poétikájával, költői teljesítményével, inkább világképével. Ebben várok sorsfordító változást. Amelynek előrejelzése olyan maradandóan nagy verse, mint a finn irodalmat közvetítő Szopori Nagy Lajost búcsúztató költeménye is volt. Ha verseiről nem írtam is, vitairatomat készítgetem, telefonon, élőszóban, az egri Parnasszus-konferencián vitánk azóta is tovább folytatódik. Ennek továbbszövésére ad ezúttal jó alkalmat klasszikus méretű vállalkozása, Baudelaire-fordítása, illetve annak majd két évtized utáni átdolgozása. Még inkább alapvető értékű bevezető tanulmánya.
Babits Dantéja és Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításai óta ilyen vállalkozás csak kortársának, Lakatos Istvánnak Vergilius-összese volt. Verseket persze fordítanak költőink, maradandó értékkel is, de ilyen mértékű, rálátású vállalkozásba nem kezdtek mostanában.
Erre a mai Baudelaire-könyvre igazán nagy szükség is van. Egy – szerintem – félresikerült vállalkozás igazolja: a Petőfi Irodalmi Múzeum fiatal festőknek hirdetett Baudelaire-illusztráció-pályázatot a költő fő művének másfél százados megjelenése alkalmából. Teljesen félreértelmezett Baudelaire került ki belőle. Az orfeumok és az impresszionizmus költője elevenedett meg. Az a világ, ahogy évszázada itthon tanítjuk a középiskolában. Utódaira inkább emlékeztettek a képek, mint a költészet menetét évszázadokra meghatározó alkotóra. Pedig Baudelaire az a klasszikus költő, aki – válaszolva Aquinói Szent Tamás és Dante korszakos vízióira – az egész modern költészetet elindította a maga félelmetesen bonyolult útjára. Benne és általa kezdett el sorsáról gondolkodni a magára maradt egyes ember.
A húszas években, a Baudelaire-centenáriumra, megszületett Babits, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád A romlás virágai címmel közreadott fordítása, amelyet én nem Baudelaire művének, hanem jobbára a magyar szecesszió sírkövének tartok. Szabó Lőrinc élete során kétszer is igazított fordításain, de társai nem nyúlhattak már hozzá saját változataikhoz. Most, hogy párhuzamosan olvasom Tornai szövegeivel, meglepetéssel figyelem, hogy nemcsak Szabó Lőrinc, de Babits is milyen pontosan mutatja be a baudelaire-i lényeget az egyes versekben. Az egyes versekben! De az ő hajdani könyvük egésze másik mestert mutat, és éppen ez hangolta félre a nagy francia költő magyar befogadását.
Tornai az egészet figyeli. A könyv kompozícióját szólaltatja meg magyarul. Felmutatva a benne formálódó korszakos nagyságot. A költőt, aki a keresztény Európának talán záróköve – Tornai szerint. Megújítója – az én szememben. És ezzel mindjárt exponáltam is vitánkat. A szintén keresztény indíttatású Tornai – hasonlóan mesteréhez, Szabó Lőrinchez – hagyományos hitét veszítve keresi egy életen át a világ értelmét. Szabó Lőrinc lelkéért vívunk Tornaival, és vívok én a jezsuita költővel és gondolkodóval, Szabó Ferenccel. Hiszem, hogy Szabó Lőrinc Valami szép címet viselő záró ciklusa a szépség keresőjét a platonista–keresztény értelmezésű Széphez, az isteni lényeg megformálásához is közelítette. De függesszük fel vitánkat.
És így jutunk vissza Baudelaire-hez, aki éppen ezt a Szépet állítja szembe a sátán uralta világgal és a visszájára fordított ember benső vívódásaival. A romantika sátánkultusza után Charles Baudelaire a sátán belénk szervült örvényével szemben a keresztény világrend szépségét, az ember esendőségének mélypontján megfogalmazott megváltásigényt is beleépítette költészetébe a dantei szintézis kései visszhangjaként. Az istentávolság tragikus állapotába az istenlátás poétikus álmát.
Tornai pontos szavával: „Nem ugyanaz a tremendum (istenfélelem és ujjongás egyszerre) az, amely a mi Berzsenyinkkel a Fohászkodás tébolyult pillanatának fölsikoltását megíratja? Csakhogy Baudelaire tudja, menthetetlen: az elragadott vágyat a mélységbe zuhantott rab félelme ellenpontozza.” Ez a dramaturgiája A Rossz virágai minden versének. A régi fordítók „romlásról” beszéltek, velük ellentétben Tornai a Rossznak, a világ ellenpólusának a kimondását emeli címébe. A romlás a minden egyes emberre osztódó esendőség, a Rossz a baudelaire-i léthelyzet legvakítóbb rajza, a magára maradt emberben meglévő pusztulás. Tornai bevezető tanulmánya felmutatja a költő világának összetevőit – és szembesíti önmaga jelenbeli világképével. Át is rajzolhatná imigyen a verseket.
Mégis a fordító korrektségének diadalát ünnepelem ez esetben. Nem Tornait fordít a Baudelaire-szövegekbe, hanem Baudelaire-rel erősíti Tornait. És ezt be is vallja: „a hangzás a középkori himnuszoké: Mert nem lesz semmi más, csak tiszta fényű egység, / az ős, szent sugarak tüzéből bontva ki, / melynek földi szemek, bármily csillogva lessék, / csupán homályos és siralmas tükrei! – talán nem kell mondanom, az üdvözülés e boldog illúziója hogy ragadott el, és könnyítette meg a fordítás nehézségeit.”
(Charles Baudelaire: A Rossz virágai. Les Fleurs du Mal. Második, javított kiadás, új bevezető esszével. Fordította Tornai József. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2007. Ára: 2000 forint)