Hódító globalizáció

(Tbiliszi)
Tbiliszi csodálatos, mint mindig, bár a függetlenség több mint másfél évtizede megerősítette kétarcúságát. Csodálatos az óváros, vitán felül megjelentek a világban ismert nagy márkák, az új szállodák, multicégek is, míg a másik oldalon ott van a lepusztultság, amelyet jelez a lerobbant ipar vagy az állandósult energiaproblémák, az akadozó áramszolgáltatás, a melegvíz- és központifűtés-szolgáltatás hiánya, a korrupció és a szociális problémák. Szembetűnő, hogy az ország mennyire hangsúlyozza európaiságát. A grúz mellett minden középületen ott az uniós zászló, pedig hol van még az integráció?!
Ez az „európaiság” kifejeződik a gazdasági stabilitásban, a látványos, tíz százalék körüli növekedésben, a lari erősségében (egy dollár mintegy 1,7 lari), a mindent átható privatizációban, az angol nyelv erőszakos hódításában, s liberális szabadságjogok térnyerésében is. Az egyedüli, amit a liberalizmus nem tudott lerombolni, az a grúzok legendás vendégszeretete. Így ma is érvényesek Lermontov sorai: „Aki egyszer járt Grúziában, az örökké megszereti ezt az országot.”
Az „európaiság” hatalom által előszeretettel hangsúlyozott mutatóiból azonban a közember vajmi keveset érez. A lakosság mintegy 60 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Az átlagkereset 100–150, az átlagnyugdíj 50–80 lari, s még örülhet, aki ennyit visz haza, hiszen szembetűnően magas a munkanélküliség. Az árak azonban már európaiak, így egy liter benzin nagyjából egy dollár, a hús 7–9, a tej 4–5 lariba, egy vekni kenyér 50, egy tojás pedig 40 tetribe kerül. Az elektronikus cikkek kétszer-háromszor drágábbak, mint Ukrajnában, s mindezt tetézi, hogy az idén akár 30 százalékos is lehet a drágulás. Az elmúlt két évtizedben éppen ezért visszatért a naturális gazdálkodás. Egy grúz családnál a hústól a gyümölcsön át a tejig minden van, csak pénz nincs.
A gazdaság liberalizációja nehéz helyzetbe hozta a híres grúz termékeket is. A híres borokat hamisítják, a világpiacra nehezen törnek be, a teát kiszorítják a nagy márkák, az ismert ásványvíz, a Borzsomi drága, a legjobb üdülők pedig Abháziában maradtak. Az elmúlt két évben e téren valamelyest javult a helyzet, de még messze van az ideálistól.
A Rusztavelin előkelő helyet kapott a XVIII–XX. század történéseit (sic!) felölelő Szovjet Megszállás Múzeuma, az óvárosban azonban már szembeszökő az amerikai fogyasztói társadalom, a globalizáció térhódítása is. Jóval több a Pepsi- vagy Fanta-reklám, mint a Borzsomié és a Kindzmaraulié, s el ne felejtsük, van már az országban három Disneyland is. Amerika barátsága, a geopolitikai kulcshelyzet azonban nagyon is jól jön, hiszen komoly bevételt jelent az országon áthaladó stratégiai Baku–Ceyhan és Baku–Erzerum kőolajvezeték.
A grúzok az élet jobbra fordulását remélték a „rózsás forradalomtól”, azonban „Misa cár” hamar diszkreditálta magát. A remélt Kánaán nem köszöntött be, a politikai kultúra nagyjából olyan maradt, s marad a választások után is, mint volt. Szaakasviliről pedig már november 7. előtt is azt mondták, aligha nyer, ha nem egyesíti az országot. A többségnek nem tetszik a hatalomra került ifjak radikalizmusa, korruptsága, a visszaszoruló szabadságjogok, s az sem, hogy a kétségkívül beindult gazdasági reformok védőháló nélkül érték a lakosság túlnyomó többségét.

A szerző ukrán újságíró