Hogy lett ráfázásból nagy fagyás?

Kell némi logikamozgatás, hogy megértsük, miként lett a nagy ráfázásból A nagy fagyás, de ez utóbbi címnek kétségkívül jobban hangzik. A ráfázás is relatív, a múltkor a Klubrádióban egy nyugdíjas két perc alatt vezette le Bolgár György derűs hümmögésétől kísérve, hogy sokkal jobban élt tavaly, mint egy éve, a reformnak nevezett megszorításoknak tehát van nyertese is. Egy biztosan. A rádiókabaré viszont a többiről kívánt szólni – kicsit másként, mint korábban. Bizonyára szerepe volt ebben Farkasházy kényszerű távozásának is, a kabaré az ő szerkesztői keze hiányában áthangolódott, politikaiból közéletivé, még inkább közérzetivé vált. Ez dicsérendő, és Sinkó Péter számlájára írandó.
Magyarország népe valóban nem egyenlő a politikai elittel. Ugyanakkor erősen mérlegelendő, hogy hasznos és demokráciaépítő-e a kabaréban a politikát és a politikusokat megkülönböztetés nélkül hazugnak, korruptnak, tolvajnak minősíteni. De legalább elmaradhatott a régi strigulázás, hogy melyik humorista melyik oldalra szokott szavazni, valamint hogy milyen a politikai nézetek kabaréban megjelenített aránya. Most szilveszterkor majdnem egyenlően álltak, a balsarok egy kicsit roggyantabbnak is látszott, ami kormányzó párt esetében normális.
A 204 perces Nagy fagyás című évzáró kabarénak huszonegy műsorszáma volt, ebből tizenkettőt a fiatalok adtak. A legifjabb fellépő a 22 éves Kiss Ádám volt, a legidősebb a hetvenhez erősen közeledő Sándor György. A rádiókabaré jelenlegi formájában negyvenedik alkalommal jelentkezett, így a folytonosság és a megújulás jegyében vált középkorúvá. A generációk találkozását a szóvivői poszton Trunkó Barnabás és Litkai Gergely képviselte, a meglepetést pedig az újabb színészek feltűnése. Gálvölgyi és Bajor háttérbe szorult, de ezen ne búsongjunk. Itt volt viszont több szerepben Lengyel Tamás, Vida Péter, Murányi Tünde, Hadházi László (ő szerzőként is). Jók voltak, frissek és tehetségesek. Ráfértek már a kabaréra.
Eddig csak beszéltünk róla, hogy minden másképpen van, de most bizonyosságát is vehettük. És nem kizárólag azért, mert a dumaszínházasok – Beliczai Balázs, Kovács András Péter, Kiss Ádám, Kőhalmi Zoltán, Litkai Gergely vagy Bödöcs Tibor – elfoglalták a színpadot, hanem mert rákényszerítették az öregeket arra, hogy leporolják a régi műfajaikat. Maksa Zoltán, Trunkó Barnabás vagy Nagy Bandó András már nem szólalhat meg úgy, mint korábban, vagy ha úgy szólal meg, akkor az fals. Nagy Bandó például nem válik klasszikussá azzal, hogy régi vicceket mesél, ezzel szemben Trunkó vagy Maksa tisztábban hallja új idők új dalait, és ez jó. Éles István remixe emlékműve volt annak a régi kabarénak, amikor még politikusparódiákon röhögött a nép.
De ne essünk túlzásokba sem. Mit tudnak az ifjak, mi többet, mint Sándor György, Dolák-Saly, Laár vagy Szászi Móni? Többet azért még nem, de lassan megtanulnak jelenetet is írni, és ez jó. Kétszáznégy percet meghallgatva ugyanis kénytelenség konstatálni, hogy a hallgató memóriájában a jelenet őrződik meg, múlandó viszont a beszély. Nem árt a produkcióhoz néhány jó színész sem. De bárhogy is töröm a fejem, nem tudom felidézni, miről beszélt Beliczai Balázs vagy Kovács András Péter, pedig a papíromra azt írtam, hogy jók voltak. Talán azért voltak felejthetők, mert túl sok mindent akartak. Badár Sándor csak azt mesélte el, hogyan robbantotta fel vasutaskorában a vaskályhát, ám erre a történetre mégis emlékszem.
(A nagy fagyás, Kossuth rádió)