Iskolabezárások és esélyegyenlőség

A központi költségvetés jelentős forrásmegvonással sújtja a magyar iskolákat. Mivel az állam az iskolafenntartás feladatát országos szintről a helyi önkormányzatok hatáskörébe utalta, de a fenntartói jogosítványokhoz kellő forrást nem rendelt mellé, így arra kényszeríti a szűkös anyagi források miatt leginkább érintett kistelepüléseket, hogy az ország sorsát irányítók hibáit magukra vállalva, iskoláikat feladják. Az aprófalvak amúgy is sok esetben szociálisan hátrányos helyzetű lakosságától, ahol nemegyszer jelentős számú roma kisebbség is él, az állam – az így kikényszerített iskolabezárásokkal – már zsenge korban elveszi az esélyegyenlőség megteremtésének egyik legfőbb intézményi formáját, az alapszintű közoktatáshoz való hozzájutást helyben. A francia forradalom, valamint az Emberi és polgári jogok nyilatkozata óta hagyományosan az állam feladata, hogy felelősséget vállaljon gyengébb versenyképességű polgáraiért is, biztosítsa az esélyegyenlőség megteremtését. Ennek mai magyarországi felszámolását akár a demokrácia csődjének, a legfontosabb demokratikus alapjog szándékos elsinkófálásának tekinthetjük.
A tudományos kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a társadalmi versenyben azon fiataloknak jobbak az esélyeik, akik előnyösebb gazdasági teljesítőképességű családi környezetbe születtek. Az információhoz, a tudáshoz való hozzáférés is ott nagyobb, ahol az információszerzés és -feldolgozás, a tudás rendszerének felépítési képességeit a szülők is már sikeresen kezelik. Köztudomású például az ismeretszerzésről, hogy azon szülők gyermekei, akiknél sok könyv található odahaza, és akik maguk is rendszeresen olvasnak, könnyebben és gyorsabban tanulnak meg olvasni, mint azon társaik, akiknek az otthonából hiányoznak a könyvek. Szintén tanulmányok bizonyítják, hogy a versenyképesség a munka piacán, illetve a társadalmi érdekérvényesítés ereje az elvégzett iskolai tanulmányok szintjével is arányos. A szegény, hátrányos helyzetű, legnagyobb számban az aprófalvakban élő gyermekektől most az állítólag szociálisan érzékeny, baloldali értékeket valló kormányzat vonja meg végképp az oktatás adta kitörés lehetőségét, ami egyben a társadalmi felemelkedés lehetőségét is jelentené ezeknek a gyerekeknek. Az átalakítás eredményeként beígért minőségi javulásnak pedig, ami az iskolák kierőszakolt körzetesítésének érvét részben alátámasztaná, se híre, se hamva. Az iskolarendszer mai átalakítása egy közoktatás- és faluromboló politika megvalósulása. A reform valójában csak álca, amelynek leple alatt a központi költségvetés pénzt akar megtakarítani. Köztudomású azonban, hogy minden rendszerátalakítás forrásokat igényel ahhoz, hogy sikeres új struktúrák és munkaformák alakuljanak ki. A magyar iskolarendszer már akkor nyertes lenne, ha a jelenleg is már végzetesen alacsony finanszírozási szint nem romlana tovább. Most ellenben csak a „reform” negatív eredményeit lehet sorolni. Ötszáz iskola szűnt meg jogutód nélkül. Több száz további intézmény olvadt be a kényszer hatása alatt más iskolákba, amely folyamat a gyakorlatban sajnos a megszűnéshez vezető egyenes utat jelenti. Elrettentők azok a példák, amikor a nyár folyamán a tantestület, a szülők és a diákok által társadalmi munkában frissen tatarozott iskolában ősszel, a tanévnyitón tudják meg az érintettek, sőt maga az önkormányzat is, hogy a polgármesteri hivatal által reménykedve, hosszú évtizedekre alapítványi kézbe átengedett iskola mégis bezárja a kapuit. Ráadásul a diákoknak nem a közelebb fekvő városba, hanem egy még távolabbi faluba kell nap mint nap összesen több mint negyven kilométert utazniuk, mert az iskolát kezelő alapítványnak csak ott van másik intézménye. Elgondolkodtató több érintett község polgármesterének a nyilatkozata, amelyek szerint ha a diákok szállítására folyósított, másra fel nem használható céltámogatást az iskolák fenntartására költhetnék, az iskola működtetéséhez még hiányzó összeget a falu már ki tudná gazdálkodni.
A központi hatalom a szabályozó intézkedések erdejébe bújtatja nyíltan be nem vallott faluromboló politikai céljait, valamint megint csak a gyenge érdekérvényesítési képességűeket sújtja elvonó, megszorító intézkedéseivel. Ideje lenne tehát megteremteni egy kiegyensúlyozott, átgondolt, hosszú távú oktatási stratégiának az alapjait, ami a szakmai szervezetek és az érdekelt szociális partnerek (szülők, tanárok, diákok és önkormányzatok) bevonásával, az érintettek véleményének valós figyelembevételével, széles konszenzussal születne meg. Nem feledhetjük, hogy az egyéni és családi túlélési stratégiák a mai helyzetben már nem vagy csak ideig-óráig segíthetnek. Vagy megpróbáljuk tehát az iskolák esetében is a sorsunkat, a minket érintő kérdések irányítását a demokrácia elvei szerint a magunk kezébe venni, vagy egy szűk és privilegizált pénzügyi és hatalmi elit gyermekein kívül a falvak, a régiók, az ország ifjúsága feltartóztathatatlanul a szociális, gazdasági és tudásbeli lecsúszás sorsára jut.

A szerző egyetemi oktató