Kibuczárás

Bolondnak kijáró borzadállyal néznek az emberre a rokonok, ismerősök, ha az ünnepek előtt bejelenti: a szentestét Izraelben tölti. A Szentföldnek ugyanis rossz a sajtója: többnyire a zsidó–arab konfliktus, a Kasszám-rakéták becsapódása és az öngyilkos merényletek elkövetése esetén kerül be a hírekbe. A helyszínen aztán kiderül, nem érzékelhető a félelem, a helyi társadalom problémáit máshol kell keresni.

(Jeruzsálem)

December végén nem egyszerű odajutni: a repülőgépeken alig van hely, és Ferihegyen amúgy is hosszú, alapos kikérdezésen kell átesniük a Szentföldre kívánkozóknak. Három órával a gép indulása előtt valóban ott kell lenni a reptéren, főleg, ha olyan tarka az útlevelük, mint az enyém: az izraeli biztonsági tiszt – mellesleg csinos fiatal hölgy – elkerekedett szemmel nézte, hogy szinte az összes, hazájával nem túl nagy barátságban lévő muzulmán országban jártam az elmúlt években. Vannak-e barátai Szíriában, tartja-e a kapcsolatot valakivel Indonéziából, mit csinált Iránban és Pakisztánban, kérdezte meg sokadszorra, én pedig angyali türelemmel mondtam el újra és újra, hogy újságíróként, segélymunkásként, nagy bajok és természeti katasztrófák idején jártam arra, nem haverkodni.
Átjutunk a szigorú biztonsági ellenőrzésen (még egy enyhébb vár rám a Ben Gurion reptéren), megérkezünk a húszfokos melegbe. Meglep a légitársaság őszinte köszönete: a hangosbeszélőn elmondják több nyelven (köztük magyarul is), hogy tisztában vannak azzal, az út előtt több társaság ajánlata közül választhattam, és örülnek annak, hogy mellettük döntöttem.
Szenteste kiderül, nem érdemes Betlehembe, a Születés templomába mennem. A világ egyik legrégebbi temploma (amelyet a legenda szerint Jézus születésének helyén emeltek) ilyenkor elsősorban egyházi és világi vezetők számára van nyitva, meghívó nélkül nehéz bejutni az éjféli misére – ahhoz pedig hideg van, hogy a kiszorult zarándokcsoportokkal együtt kivetítőről nézzem végig a szertartást. Ráadásul nem jöhet velünk helyi kísérőnk sem, hiszen az izraeli katonák nem engedik át polgártársaikat a palesztinok területére, nehogy elrabolják és terroristának mondott foglyokra próbálják kicserélni őket.
A Szentföld különben meglepően csendes karácsonykor – úgy látszik, a hívők inkább otthon, családi körben ünnepelnek. Nincs mézeskalácsillat és szaloncukor-hangulat, tíz nap alatt alig három karácsonyfát láttam, a bevásárlóközpontokban sem szólnak az ilyenkor szokásos nyúlós melódiák.
Szenteste a helyi állami televízió híradója meglehetősen harciasra sikeredett: tudósítást láthattunk egy új rakétaelfogó rendszer kipróbálásáról, majd hosszú perceken át hasonlították össze az izraeli és az iráni hadsereg katonai erejét. A több mint hétmillió lakos azzal a boldog tudattal hajthatta álomra fejét aznap, hogy míg Irán hatszázezer izraelit lenne képes megölni egyetlen nap alatt, ők huszonnégymillió iránival végeznének. Az is kiderült, hogy a Hamász tűzszünetet kért, de a védelmi minisztérium füle botját sem mozgatta, mert az eddigi példák azt mutatják, a palesztinok fegyverkészleteik feltöltésére használják fel a békét.
Karácsony első napján leautózunk Jeruzsálembe. A nemrég átadott mentesítő autópálya mellett jókora drótkerítés – kődobáló palesztinoktól védi a járműveket. A három ábrahámi vallás (izraelita, iszlám, keresztény) szent helye magas fallal van körülvéve, a palesztin területekről csak különleges engedélyek birtokában lehet ide belépni. A siratófal előtt hétköznapi tumultus – az imádkozó emberek mögött katonák esküsznek fel a zászlóra, de a ceremónia meglehetősen lezser, nyoma sincs a vasfegyelemnek. Igaz, itt a férfinak, nőnek egyaránt kötelező hároméves katonaság döntő része élesben, háborús körülmények között zajlik, így nem súlyosbítják oktalan csicskáztatással, és a tisztikar sem frusztrált és alkoholista tisztekből áll, mint annak idején errefelé.
Most béke van, az ortodox zsidók is átmerészkednek az arab negyedbe, és a turistacsoportok zömét sem kíséri géppisztolyos védő. Bár erős, nem tolakodó a katonai jelenlét, nem érzem azt, hogy veszélyben lennék. Különben fantasztikus élmény végigjárni a keresztutat a kétezer éves kövek között, és felmenni a szent sírhoz, ahol most meglepően kevés zarándok vár a fejenként járó félpercnyi jelenlétre. Bár a szokásosnál kevesebb a látogató, azért magyar és román zarándokcsoporttal is találkozunk – láthatóan nem zavarják őket egy muzulmán ünnepség alkalmából felhangzó puskalövések.
A bazárban hosszas alkudozás után ötven sékelért (mintegy 2300 forint) hozzájutok két pólóhoz. Az egyiken „Amerika, ne aggódj, Izrael mögötted áll!” felirat látható egy F–16-os vadászrepülőgép társaságában, a másikon pedig egyszerűen közlik: „Ne aggódj, légy zsidó!”
Hamar megérzi az ember, hogy alaptalan volt az előzetes izgalom: az emberek kedvesek és türelmesek, és nem látnak öngyilkos merénylőt a hátizsákos idegenekben sem. A nagyobb boltok, éttermek előtt ácsorog ugyan biztonsági őr, aki unottan belenéz a csomagokba, de nem érzékelhető a félelem. Hogy mégis indokolt az ország egyes részein, az a tévéhíradó tudósításából derül ki. A kis színesnek szánt anyagban ugyanis egy dél-izraeli kislány meséli szomorúan, hogy születésnapjára igazi bohócot akartak hazarendelni neki a szülei, de amikor kiderült, hogy Szderotba kellene menni, a hivatásos nevettető lemondta a fellépést. A kisváros ugyanis a Gázai övezet határán fekszik, és gyakran eltalálják a palesztinok által kilőtt Kasszám-rakéták. A kislány másnap is bekerült a hírekbe: négyszáz bohóc ment el hozzá, hogy kárpótolja a félős kolléga okozta csalódásért. Nem hiszek a mesékben, ezért gyanítom, hogy a tévések – vagy a háborúellenes propagandisták – rásegítettek a bohócszervezésre, de a történet mindenképpen sokat elmond a lappangó félelemről.
Egyik este elmegyünk egy magyar nyelvű közösséghez. A Petah Tikvai magyar klubban az öregedéssel kapcsolatos gondokról tart előadást az 1994-ben Budapestről kivándorolt terapeuta, Hannah Schlesinger. Errefelé ez a slágertéma, mert a magyar ajkú közösségek elöregednek – az utolsó nagy kivándorlási hullám a hatvanas évek közepén volt Erdélyből. Bár vannak fiatal érkezők is, ők többnyire nem alijáznak, hanem az ingyenes tanulási lehetőséget használják ki, és tanulmányaik elvégzése után hazatérnek, vagy továbbállnak a világban. Az idő tehát felmorzsolta a magyarul beszélő közösséget, sorra szűnnek meg a klubok, kibucuk sincs már, lassan bezárnak a kölcsönkönyvtárak, és megszűnnek az újságok. Bár megjelenik még az Új Kelet című napilap, de többnyire a világhálóról összeollózott, szerkesztés nélküli cikkeket tartalmaz. A naponta magyar műsorral jelentkező Jeruzsálem Hangja rádióműsor is megszűnik márciustól.
A klubokban – ahol nem lehet szó politikáról – az ötven–hatvan éves látogató fiatalnak számít, sok tagot tolószékben hoz el az ázsiai háztartási alkalmazott, aki aztán a lépcsőn guggolva várja a program végét, hogy hazainduljanak. Az idős embereknek azért fontosak ezek az alkalmak, mert sokan nem tudtak jól megtanulni ivritül, így még magányosabbnak érzik magukat, mint asszimilálódott társaik. Legjobb barátjuk a telefon – mivel nehezen mozognak, így tartják a kapcsolatot a világgal –, valamint a műholdas készülékkel fogható magyarországi rádió- és televíziócsatornák.
A meglehetősen összetett izraeli társadalomban a zsidó–arab konfliktus mellett a bevándorlók asszimilálása a legnagyobb probléma. Nem a Magyarországról bevándoroltakkal van baj (az ő számukat negyedmillió és négyszázezer közé teszik), hanem az ország lakosságának húsz százalékát (!) kitevő orosz ajkúakkal. A megakisebbség jelentős része nem is akar aszszimilálódni, ragaszkodik nyelvéhez és szokásaihoz. Sőt sokan közülük nem is zsidó származásúak (pénzzel vették meg az igazoló papírt a rabbitól az egykori Szovjetunióban), ezért nem tartják a vallási, étkezési szokásokat, sokan demonstratív módon keresztet viselnek a nyakukban, és egy régi cári szerződés értelmében most pravoszláv templomot akarnak építeni Jeruzsálemben. Az Oroszországból érkezett bevándorlókat nem szeretik az Etiópiából, Marokkóból jött korábbi alijázók (úgy gondolják, az előbbiek sokkal több jogot és lehetőséget kaptak), ezért gyakori közöttük a verekedés, időnként a késelés is. Mindezek mellett él húszszázaléknyi arab is az országban, így érthető, mennyire bonyolult az izraeli társadalom szerkezete, ahol még az is előfordulhat, hogy ortodox zsidók és palesztinok egymással összefogva tüntetnek a békefolyamat ellen.
Itt is jelentősen változik a társadalom: a kibucok kiürülnek, a fiatalokat nem vonzza a zárt közösségi élet. Ők nem vettek részt a sivatag élhetővé tételében, nem vettek részt háborúkban, számukra sokkal elfogadhatóbb a „területet békéért” elv. Az ortodox zsidóknak azért sem jó a béke, mert várják a Messiást, aki a Tóra szerint nagy háború után jön el.
Sokadik napja vagyok Izraelben, és feltűnik, hogy alig látni koldust vagy hajléktalant az utcákon. Hamar kiderül, hogy háromlépéses integrációs programmal próbálják őket visszahozni a társadalomba. Először kábítószer- és alkoholfüggőségüket kezelik (önkéntes alapon) a kórházakban, majd önellátásra nevelik őket a szállásokon: élelemből például csak alapanyagot kapnak, amelyet aztán maguknak kell elkészíteniük. Aki talpra akar állni, annak munkahelyet keresnek, és egy idő után az állam által fizetett bérlakásra cserélheti a közösségi szállást. Erre fél évtől két évig jogosult, ezalatt össze kell spórolnia annyit, hogy később a saját lábán is megálljon. Erős a szociális háló, a sok segítőmunkás megkeresi a segítségre szorulókat, és felajánlja ingyenes szolgálatait. A szegények egy sékelért (körülbelül negyvenöt forint) szociális konyhán ehetnek, mert így kevéssé megalázó a támogatás.
Az irigylésre méltó szociális rendszer mellett még sok minden eltanulnivaló akad ott, ahol hatvan év alatt a sivatagból élhető országot építettek maguknak. Az más kérdés, hogy dollármilliárdokkal segítette, segíti őket ebben a világ, főleg Amerika. Izrael ma is kiszolgáltatott – energiaellátási értelemben legalábbis –, hiszen az arab világgal való rossz viszony miatt csak nagyon nehezen, távoli országokból jut energiahordozókhoz: az erőművekbe szükséges szenet Ausztráliából, az olajat Mexikóból importálják. Érdekes, hogy mindezek ellenére a villany olcsóbb, a benzin pedig ott is ugyanannyiba kerül, mint Budapesten.