Konszenzus a közszolgálatiságról?

Az MTV a hét végi Mini INPUT fesztivállal már a 2010-es budapesti nemzetközi INPUT fesztiválra készült, melyen a világ legjobbnak ítélt közszolgálati műsorai, dokumentum-, oknyomozó, játék-, animációs filmjei és interaktív műsorai mutatkoznak be.

A másfél napos vetítéssorozaton nemcsak azt élhettük át, milyen érzés, ha a hétköznapi ember örömeivel, bánataival rajta van a médiatérképen, hanem egy nagyon fontos közszolgálati tévés vita tanúi és résztvevői is lehettünk.
Láttunk például egy tajvani filmet, amelynek csak egyik erénye, hogy az internetes játékok nyelvén meséli el, miképp keveredik össze az internetfüggő fiatalokban a játék és a valóság, miképp vonja el őket attól, hogy igazi vágyaik teljesüljenek. A magyar szakma számára arról is szól ez a film, milyen nagyszerű forgatókönyvek születnek azokban az országokban, ahol nem veszett ki az irodalomból és a filmből a népmesei-mesemondói talaj.
Láttunk egy számunkra kicsit közhelyes svéd filmet két Ruandában dolgozó újságíróról. Ennél az alkotásnál tízszer jobbat készíthetne akár egy közepes képességű magyar stáb. A családjáról a Stasinak jelentő apáról és fiáról szóló dokumentumfilm mellé az elmúlt év magyar díjnyertes dokumentumfilmes terméséből három alkotást is odatehettünk volna. De hát egészséges önbizalomra éppúgy szükségünk van, mint friss szemléletű és lendületű külföldi filmekre.
Néhányan valamiért provokatívnak ítélték a holland televízió sorozatát, amely haldokló rákos fiatalokról szólt, mások azt hangsúlyozták, hogy ez a film a maga belső szabadságával pontosan beszélt az életről, a halálról, a gyászról. Úgy, ahogy azok beszélnek róla, akik átélik. A Gripen-umbuldáról szóló háromrészes oknyomozó alkotás megosztotta a közönséget, de az is felvetődött, ha már mi is érintettek vagyunk, a Magyar Televízió miért nem mutatja be az alkotást. Egyenes, elfogadható választ azonban nem kaptunk Pusztai András programigazgatótól.
A belga közszolgálati televízió egy különös vállalkozásával alaposan elvetette a sulykot: hírműsorok arcaival azt mutatta be tényként, mi lenne, ha a vallonok tényleg elszakadnának a flamandoktól. A magyar nézők és a szakma köreiben azonban nem arattak osztatlan sikert, nemcsak azért, mert a magyarok úgy gondolták, egy híradós stáb ezt nem engedheti meg magának, hanem azért is, mert hazánkban az antiutópiákat nem a tévések és a filmesek készítik, hanem a napi politika.
A kerekasztal-beszélgetés deklarált témája az volt, kell-e és milyen felelősséget kell vállalnia a közszolgálati tévének napjainkban. A tévés közszolgálatiság – úgy tűnik – az egyik varázsszó, amelyre azok is közelebb húzzák egymáshoz a széküket, és hajlandók egymással szót váltani, akik amúgy talán semmi másban nem értenek egyet, vagy szándékosan szoktak elbeszélni egymás mellett. Ez a fajta önkéntelen, bár ki nem mondott összehangolódás volt a beszélgetés legfőbb értéke. Bizonyos politikai erők, tévés döntéshozók, a másik oldalról pedig a széles szakma, a sajtó és a néző relációjában az igazi, talán ha félig kimondott kérdés azt volt, szükség van-e valós közszolgálatiságra, vagy majd a kereskedelmi tévések elkészítenek pár közszolgálati műsort – legyen enynyi elég a királyi tévé nézőinek.
Az utóbbi, igen népes csapat viszont főként arról beszélt, hogy van Magyarországon széles nézői igény a tényleges közszolgálatiságra, és diribdarabokban szétszórva (szinte) mindenünk megvan hozzá ma is. Vannak kiváló szakemberek, vannak ötletek, vannak ideális kisjáték-, dokumentumfilmek, csakhogy az utóbbiak nemigen jutnak el a nézőkhöz. Ha vetítenek is ilyen műveket, nem építik fel úgy a néző számára, ahogyan egy-egy nyugati sorozatot felépítenek; izgalmas snittek bejátszásával nem teszik sikké a dokumentumfilm-nézést, így pedig hiteltelen, ha a döntéshozók arra hivatkoznak, hogy kicsi az érdeklődés.
Felvetődött az is, hogy közszolgálati csatorna kulturális műsora esetében mennyire lehet szempont a nézettség. Az is elhangzott, hogy egy színvonalas, magaskultúrát sugárzó műsornak akkor is megvan a hozadéka az összes előfizető számára, ha a műsort relatíve kevesen nézik. A minták, a gondolatok, az attitűdök ugyanis idővel „lecsöpögnek” belőle a nézettebb a műsorokba. Különösen felértékelődött a fesztiválon és ezen az estén is a civilek jelenléte és véleménye. Egy médiaismeretet is oktató magyartanár arról beszélt, hogy diákjai a National Geographic és a Spektrum műsoraira kíváncsiak, a többi csatornáról az a véleményük, hogy nem nekik szól. Hangsúlyozta azt is, hogy diákjai mennyire fogékonyak a színvonalas művészfilmekre. Egy háromdiplomás vidéki pedagógus arról szólt, hogy épp azok nem láthatók a tévében (munkások, parasztok), s véleményüket sem mondhatják el, akik a legtöbben vannak az országban. Egy harmadik pedagógus azt mondta, hogy ő akkor kapcsol a közszolgálati tévéről más csatornára, amikor egy műsorban a társadalom többségének vagy valamilyen csoportnak az érdekeit megsértik, illetve amikor a nyilvánvaló kérdéseket nem teszi fel a riporter. A szakma képviselői a politikai kézi vezérlést, a pénzhiányt, a műsorkészítőkben máig működő belső cenzúrát kárhoztatták az MTV eredménytelensége kapcsán.
A vitáról tévéfelvétel készült, amelyet remélhetőleg attraktív, lényegre törő és hiteles formában, izgalmas képi környezetben az MTV egy későbbi időpontban levetít.