Krőzus-kurzus

Egyszer volt, hol nem volt egy amerikai milliárdos, akinek megszokott életét váratlan, fájdalmas esemény árnyékolta be. Elhunyt régi kedves komornyikja, akit már úgy megszokott, mint a saját arcát a tükörben, hisz évtizedek óta szolgált az úrnál. Sokáig azonban nem adhatta át magát a bánatnak, így hamarosan új inast vett fel, aki azonban nem tudta igazán pótolni elődjét. Főként a tea minősége sínylette meg a kényszerű munkaerőváltást. Panaszkodott is a vénülő újgazdag fűnek-fának: valahogy más volt az íze annak a teának, amit James főzött. Aztán egyszer csak fellebbent a fátyol a féltve őrzött titokról. Nevezett James ugyanis korántsem volt olyan jó véleménnyel uráról, mint azt ő könnyelműen feltételezte. A sznob mágnás tudniillik iszonyúan fukar volt, s ez az alkalmazotti fizetésben is látszott. Így aztán még a milliárdos melletti szolgálat első esztendeiben azt vitte a komornyik szokásba, hogy egy picikét felvizezte a szervírozandó teát. A dúsgazdag ínyenc nem vette észre, az inas pedig idővel fokozatosan emelte a dózist. Évtizedek peregtek így le, s ezalatt az úr megszokta és megszerette az inasa által adagolt sajátos aromájú nedűt. Olyannyira, hogy a drogfüggéshez hasonlatos állapot alakult ki nála. Mondani sem kell: senki sem merte a megszokott zamatú teájának hiányán zsémbelő anglomán Krőzusnak megmondani az igazságot.
De vajon ki lesz az a bátor, aki a még hivatalban lévő miniszterelnöknek meg meri mondani, hogy az ország, s a benne lakó polgárok még fokozatosan sem fognak beletörődni az általa lerohasztott, abnormális viszonyokba? Gy. F. ugyanis azt a célt tűzte ki: ha már sehogy sem sikerül kormányzásra emlékeztető produktumot letennie az asztalra, az embereket szoktatja hozzá. Csakhogy a „felvizezett teát” legfeljebb közvetlen párt- és kormánybeli környezete képes lenyelni. Olyanok is vannak, akik elégedett képpel szürcsölik, s hangosan csettintenek hozzá. Ugyanakkor egyre többen ott is új komornyikban kezdenek gondolkodni. Vagy szolgában. (A miniszter szó latinul ezt jelenti.) Egyáltalán nem véletlen, hogy az angolok a tizenhetedik századtól ezzel a köznévvel jelölték azokat a személyeket, akik a kormány tagjai voltak. A miniszterek kötelessége, hogy a nemzetet, a hazát szolgálják legjobb tudásuk szerint tisztességgel, becsülettel. Nem kiváltságosak, mint nálunk, akik alattvalónak az ország polgárait tekintik. A Gyurcsány Ferenc által istenített Tony Blair sem volt teljhatalmú despota, hanem szigorúan számon kérhető, szolgáló személyként látta el hivatalát. Hogy ebben miért nem akarja majmolni Gyurcsány a tíz évig kormányfő Blairt? Lehet, hogy egyszerűen azért hiányzik belőle a tisztségéhez elvileg elengedhetetlen alázat, mert éppen ő a múltba néző, amivel épp az álbaloldal szokta rágalmazni a polgári erőket? Talán nem is arról van csupán szó, hogy a puhuló (?) Kádár-rendszert, a nyolcvanas évek hibát hibára halmozó világát szeretné visszahozni a jelenleg regnáló, rovott jelenű társulat. Sokkal régebbi korok hagyományai köszönnek vissza a sok hatalmaskodásban. Nem mondanánk azzal semmi újat, hisz sokan leírták már, hogy a szabad versenyes kapitalizmus idejét akarja mesterségesen előállítani az MSZP–SZDSZ-brigádmozgalom. De vajon igaz-e ez? Hisz tevékenységük épp a verseny kiiktatására irányul. Olyan monopóliumok, kartellek, trösztök teremtésére, amelyek révén semmi sem veszélyezteti a szocialista uralkodó osztályt. Nem engedik tehát, hogy a piac törvényszerűségei szabályozzanak, mert a teljesítményelvűség azonnali bukásukhoz vezetne. Ha akár egyetlen esetben is a tudást, a produktumot díjaznák, precedens teremtődne. Rögtön lenne összehasonlítási alap, milyen is az, amikor nem csupa drótos, jobb esetben középszerű kádert ültetnek a pozíciókba, hanem olyanvalakit, aki egyszerűen csak rátermett és ért hozzá. A végén még elharapózna a gyakorlat, s minden poszton a nyelvcsapások, a párthűség és lojalitás helyett a produktivitást követelnék meg. Hová lenne akkor a jó öreg, bevált korrupció és kontraszelekció? Bizony, ezért van annyi ordítóan alkalmatlan személy sok-sok vezetői státusban a BKV-tól kezdve az állami vagyonkezelőn át a miniszteri bársonyszékekig – mi több, a kormányfői stallumig. Ez a garnitúra egyetlen tekintetben megbízható: garantáltan nem fog semmit sem megoldani, vagy akár véletlenül jó döntést hozni.
Dehát, ha még a kapitalizmus korai rablókorszaka sem az előkép, mennyire kell visszakalandoznunk a történelemben? Talán a feudalizmus Gyurcsányék igazi példaformációja? Látszólag ez stimmelhetne, hiszen középkori rablólovagok módjára rohanják le a társadalom apraját-nagyját, nem ismernek se istent, se embert. Az is analóg, hogy jobbágyoknak tekintik a polgárokat, akiknek vakon kell a főnököknek engedelmeskedniük. Azt tekintik a leghűségesebb alattvalónak, aki még kézcsókot is lehel az uraság nagy kegyesen odanyújtott kezére. A feudalizmusban – a marxista–leninista közhiedelemmel ellentétben – a földesúrnak komoly kötelezettségei voltak a jobbágyokkal szemben. Eredetileg a parasztok is azért húzódtak a nemesek oltalma alá, hogy azok fegyveres erejükkel megvédjék őket a portyázó rablóktól. A földhasználatért és védelemért fizették a kilencedet, s tartoztak heti egy nap igás vagy két nap kézirobotot teljesíteni, ajándékot adni. Tehát jól kizsákmányolták őket – oktatták a pártállami évtizedekben. Igen ám, csakhogy a földesúrnak be kellett tartania az egyezségeket, és efelett a vármegye őrködött. A megállapodásban rögzítetteknél több munkára, adóra nem kényszeríthette a gondjaira bízott halandókat. Sőt, ha esett az eső, amikor a robotvégzés zajlott, nem volt szabad folytatni a munkát. A robot napkeltétől napnyugtáig tarthatott, s beszámított a munkaidőbe az oda-vissza közlekedés. Édeni állapot lehetett a mostani kormányzati sanyargatásokhoz képest – sóhajthatunk föl, nosztalgiázva a régmúlt időkön. S a kilenced lett volna a nagy népnyúzó mumus? Mit szóltak volna a jobbágyok, ha olyan százalékot húztak volna le a termésükből, mint ma a fizetésből? Ha nem kilenced lett volna, hanem harmad vagy inkább ketted, feled? Bizonnyal nem csak egy Dózsa-parasztháború lett volna a magyar honban. De hát a feudális monarchiák modern, toleráns rendszerek voltak a jelen álbaloldali kurzusához képest, ezért jogállami keretekben gondolkodtak.
Igazságtalanok lennénk, ha az ókori rabszolgatartó társadalmak elnyomó apparátusaihoz hasonlítanánk a mai lenyúlós stábot. A görög demokrácia vezetőivel semmiképpen sem vethetnénk össze őket, legfeljebb egyes római császárok regnálásához hasonlíthatnánk, de a rabszolgákkal még akkor sem lehetett mindent elkövetni. Néró, Caligula vagy Commodus idején tényleg rossz volt még a szabadoknak is. Suetoniustól tudjuk: Néró maratoni költői felolvasó- és lantestjei alatt még kimenni sem volt szabad a színházból, így a nők sokszor ott szülték meg gyermekeiket. Hogy itt még nem tartunk? Reméljük, nem is fogunk. Tóth József MSZP-s képviselő azt mondta a harmincmillió forintot eltapsoló, s ügyetlenül „lepapírozó” gárda munkájáról, hogy „ez még fiktívnek is szar”. Polgár polgármesterének klasszikussá váló mondását adaptálhatjuk az egész borzalmas kabinetre. Ez a kormányzás még fiktívnek is rossz. És egy jó tanács Gy. F.-nek: ha szereti a teát, ne nézze meg, hogyan készítik neki újabban…