Lehangoló és árnyalatlan

Egy fegyelmezett német úr unatkozó franciákkal telepakolt színpadon vezényli a leglelkesültebb gyászmisét. 1964-et írunk, klipszes-műgyöngysoros időszak ez, a kórushölgyeken ujjatlan, szűk kartonruhák, mindenki Bardot-stílusban fésül hajkölteményt magának. Szmokingos urak gyűrögetik közömbös arccal mappátlan stimmkottájukat. A szólistaszékeken két stabil énekes, de egyik sem a sztárvonal tagja. A film sírba szállt televíziós technikával, döcögő kamerákkal, tétova fekete-fehérben készült. Lehangoló sorok, ugye, a párizsi Pleyel-teremben rendezett Német Requiemről?
Lehangolók, és árnyalatlanok. A negyvenen még inneni, karmesternek bőven fiatal Karl Richter jelkultúrája például a hivatás tananyaga lehetne: lassítás, közben diminuendo, új tempó avizóját megelőlegező, dinamizáló gesztus, de máris triolákkal, közben üstdob-einsatz és egyúttal a tenorbelépésre figyelmeztető apró mutatóujj-nüansz. Mindez két kar másfél mozdulatába, másfél másodpercébe sűrítve.
Brahms a kényesen magasra telepített szopránszólót éteri-angyali szereppel ruházta fel, a baritont pedig széles skálán, kis A-tól egyvonalas fiszig mozgatja, hősiesen és félelemmel telin is. Ritkán hallani ennyire gondtalan szólistapárt a Német Requiemben: Evelyn Lear hangja nagy nyugalommal, hajlékony muzikalitással tölti ki a széles levegőt igénylő frázisokat. Nem fárad, csak csillog – és a strapás áriában mindvégig, mindenhol kiegyenlített.
Thomas Stewart hősi matériája nem tudja követni a szoprán finom dinamikai változásait, de robusztus baritonjától más értékeket kapunk: kulturált keretek közt tartott hang-ömlést, precíz, sőt fontos helyeken dramatikus szövegartikulációt („zu der Zeit der letzten Posaunen”). A közeli képkivágás megmutatja a fejrezonancia-énekesek egy példányát: nem álluk nyílik le, hanem úgymond maszkjuk mozog el hátra – ilyenkor a bő torok éppen a páholysorokat veszi célba. Egyszerűen szólva akkorát dörren ez a típus, mint az istennyila…
Se a takarékos Richter, se a technikás Lear, de a Preyre/Huttenlocherre emlékeztető Stewart és a párizsi rádió énekkara sem izzad meg a komoly feladatban. Legelőbbi és utóbbi tény alighanem hiba: a döntően kórusmisét abszolválják ugyan, de ez a szint csak blattolásnak kiváló. Richterre pedig még azt a bélyeget se süthetjük, hogy elégedett vagy elégedetlen volna ihlet nélküli kórusénekeseivel. Egyáltalán: semmilyen érzelem nem látszik az arcán, miközben technikailag remekbe szabott mozdulataival egyben tartja a konglomerátumot.
De mire is fizetjük a karmestert? És miért járunk koncertre vagy szerepelünk rajta, ha nem akarunk inspirációt adni vagy szerezni, katarzisnak legalább közelébe jutni?
A zenei árnyaltságával együtt is mondanivaló nélküli attitűd a baja Karl Richter Német Requiemjének. Itt mintha kiterítenék a remekmű-kottát, amely lám, összes utasításával együtt sem mond semmit a végső útra kiterített emberi test csöndjéhez, vagy a pillanatnyi túlélők dacos gyászához képest. „Halál, hol a te fullánkod?” – pedig ezt kérdi benne Brahms: kár, hogy negyvenhárom éve Párizsban nemhogy válasz nem jött, de még a kérdés is csak fél szívvel hangzott.
(Brahms: Német rekviem / Lear, Stewart; Richter – EMI DVD, 2007.)