(mi elképesztő )

Kristóf Attila
2008. 01. 17. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Én nem tudom, mire gondol Gyurcsány Ferenc, amikor szlogenszerűen fantasztikusnak, szenzációsnak, netán csodálatosnak nevezi Magyarországot. Tomcattel együtt a legnagyobb bloggerek közé számító miniszterelnöknek valószínűleg az jár a fejében: van-e Európában még egy hely, ahol is veleszületett képességeivel és erkölcsi tartásával milliárdos miniszterelnök lehetne. Hogy itt ilyen szépen kinőhette magát, az valóban fantasztikus, mondhatni elképesztő.
Vajon sokan vélekednek-e úgy manapság, mint derék kormányfőnk? Hihetünk-e abban, hogy „a magyar név megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez. Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot”. Ki mossa le? Eme szép sorokban amúgy is van némi bökkenő, már ami a gyalázat rákenését illeti. A „századok” már Petőfi korában sem voltak felelősségre vonhatók, miként ma sem tekinthetők annak. Mély gyalázatunk a XX. században kezdődött; egyetlen lemosási kísérlet történt, mégpedig 1956-ban. A világ szemében talán ha kétszer volt igazán, bár rövid ideig, szép a magyar név: 1848-ban és 1956-ban. S ha jóindulatúak akarunk lenni: a Wembleyben, a 6-3 után. A 6-3 felett immár a nagyvilágban „a bús feledékenység koszorútlan alakja” lebeg. Ötvenhatra, pedig éppen az ötvenéves évfordulón, a gyurcsányizmus árnya borult. Persze hogy el ne felejtsem: 1989-ben szenzációsan kiengedtük a keletnémeteket, amiért hálás volt nekünk a művelt Nyugat, különösképpen Horn Gyulának, akit nemrégiben Gyurcsány különös körülmények között terelt le gyöngéden a reflektorfényből az öreg harcos születésnapi buliján. Egyébként miféle gyalázatot kellene lemosnunk, ha minden mosakodás nélkül is fantasztikus ország vagyunk? Tán csak nem a közelmúltbelit és jelenlegit: a fejletlen kommunizmus és a fejlett szocialisták gyalázatát? Hiszen éppen az imént jelentette ki szenzációs kormányfőnk, hogy a magyar baloldalnak nincs szégyellnivalója, ellenben minden oka megvan a büszkeségre. Nyilván ez a szégyentelen büszkeség fenn forog jelenleg is. Hát nem csodálatos ez az ország, amely kifosztóit, tönkretevőit és hazugjait hatvan év szüntelen csalódás után is hatalmon tartja? Nem fantasztikus a büszke baloldal, amelynek az ország fölött triumfáló elitje a hatalomféltés görcsében eltűri, sőt támogatja Gyurcsány dilettantizmusát, s tőle magától annyira fél, hogy szembetámadni nem meri, inkább kivárja azt az időt, amikor az inába marhat. Ez az elit abban a dilemmában őrlődik: vajon vezére zseni vagy egy agresszív, szenzációs bohóc. S ebből a dilemmából kikerekedik a szervilizmus, amit bizalomnak neveznek. Nem a párthűség kerekedik felül, hanem a kettős félelem: mi lesz velem majd nélküle és mi lesz velem most azon nyomban, ha ellene fordulok.
Hát nem csodálatos? És maga az ország, maga a populáció? 1989-ben ugyebár kiengedtük a németeket és behoztuk a Gorenjét. Vajon melyik eseményben vállalt tevékenyebb szerepet a nép? 1990-ben végbement a rendszerváltozás: az első szabad választáson a népesség elküldte a francba a szocialistákat, s az elnyomó kádári rendőrséget a „Szolgálunk és védünk” szlogennel domesztikálta. De néhány hónappal később az ország jó része a baloldal által támogatott taxisblokád védelmére kelt, 1994-ben pedig sosem látott méretű választási győzelmet ajándékozott a posztkommunista elitnek. A „szolgálunk és védünk” pedig a harmadik szocialista hatalomátvétel után, 2006-ban csúfos véget ért. Hát nem fantasztikus, szenzációs és csodálatos? Hogy miféle fantasztikumok következnek még, én nem tudom…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.