(mi elképesztő )

Én nem tudom, mire gondol Gyurcsány Ferenc, amikor szlogenszerűen fantasztikusnak, szenzációsnak, netán csodálatosnak nevezi Magyarországot. Tomcattel együtt a legnagyobb bloggerek közé számító miniszterelnöknek valószínűleg az jár a fejében: van-e Európában még egy hely, ahol is veleszületett képességeivel és erkölcsi tartásával milliárdos miniszterelnök lehetne. Hogy itt ilyen szépen kinőhette magát, az valóban fantasztikus, mondhatni elképesztő.
Vajon sokan vélekednek-e úgy manapság, mint derék kormányfőnk? Hihetünk-e abban, hogy „a magyar név megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez. Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot”. Ki mossa le? Eme szép sorokban amúgy is van némi bökkenő, már ami a gyalázat rákenését illeti. A „századok” már Petőfi korában sem voltak felelősségre vonhatók, miként ma sem tekinthetők annak. Mély gyalázatunk a XX. században kezdődött; egyetlen lemosási kísérlet történt, mégpedig 1956-ban. A világ szemében talán ha kétszer volt igazán, bár rövid ideig, szép a magyar név: 1848-ban és 1956-ban. S ha jóindulatúak akarunk lenni: a Wembleyben, a 6-3 után. A 6-3 felett immár a nagyvilágban „a bús feledékenység koszorútlan alakja” lebeg. Ötvenhatra, pedig éppen az ötvenéves évfordulón, a gyurcsányizmus árnya borult. Persze hogy el ne felejtsem: 1989-ben szenzációsan kiengedtük a keletnémeteket, amiért hálás volt nekünk a művelt Nyugat, különösképpen Horn Gyulának, akit nemrégiben Gyurcsány különös körülmények között terelt le gyöngéden a reflektorfényből az öreg harcos születésnapi buliján. Egyébként miféle gyalázatot kellene lemosnunk, ha minden mosakodás nélkül is fantasztikus ország vagyunk? Tán csak nem a közelmúltbelit és jelenlegit: a fejletlen kommunizmus és a fejlett szocialisták gyalázatát? Hiszen éppen az imént jelentette ki szenzációs kormányfőnk, hogy a magyar baloldalnak nincs szégyellnivalója, ellenben minden oka megvan a büszkeségre. Nyilván ez a szégyentelen büszkeség fenn forog jelenleg is. Hát nem csodálatos ez az ország, amely kifosztóit, tönkretevőit és hazugjait hatvan év szüntelen csalódás után is hatalmon tartja? Nem fantasztikus a büszke baloldal, amelynek az ország fölött triumfáló elitje a hatalomféltés görcsében eltűri, sőt támogatja Gyurcsány dilettantizmusát, s tőle magától annyira fél, hogy szembetámadni nem meri, inkább kivárja azt az időt, amikor az inába marhat. Ez az elit abban a dilemmában őrlődik: vajon vezére zseni vagy egy agresszív, szenzációs bohóc. S ebből a dilemmából kikerekedik a szervilizmus, amit bizalomnak neveznek. Nem a párthűség kerekedik felül, hanem a kettős félelem: mi lesz velem majd nélküle és mi lesz velem most azon nyomban, ha ellene fordulok.
Hát nem csodálatos? És maga az ország, maga a populáció? 1989-ben ugyebár kiengedtük a németeket és behoztuk a Gorenjét. Vajon melyik eseményben vállalt tevékenyebb szerepet a nép? 1990-ben végbement a rendszerváltozás: az első szabad választáson a népesség elküldte a francba a szocialistákat, s az elnyomó kádári rendőrséget a „Szolgálunk és védünk” szlogennel domesztikálta. De néhány hónappal később az ország jó része a baloldal által támogatott taxisblokád védelmére kelt, 1994-ben pedig sosem látott méretű választási győzelmet ajándékozott a posztkommunista elitnek. A „szolgálunk és védünk” pedig a harmadik szocialista hatalomátvétel után, 2006-ban csúfos véget ért. Hát nem fantasztikus, szenzációs és csodálatos? Hogy miféle fantasztikumok következnek még, én nem tudom…