Miben kételkedjünk?

A Magyar Nemzet Magazinjának 2007. december 29-i számában jelent meg Pósa Tibor írása a globális felmelegedésről. Biológusként nagy megdöbbenéssel olvastam a véleményem szerint nem túl szerencsésen megírt cikket. Bár kutatási területem a szünbiológia, ami igen messze esik a környezetvédelemtől, lelkes környezetvédő lévén, és mivel amatőr szinten foglalkozom a globális környezeti válsággal is, szeretnék reagálni a cikkre.
Már a bevezetőben utal rá a cikk írója, hogy sok, a klímakutatásban neves tudós kételkedik abban, hogy bizonyított tény lenne: a globális fölmelegedést az ember okozza. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Föld egy rendkívül bonyolult rendszer: az egész bolygóra vonatkozó kísérleteket nem végezhetünk. Helyesebben szólva végezhetünk, de csak egyszer. Amint erre Stephen H. Schneider éghajlatkutató könyvének alcíme is utal (a magyar fordításban), ebben a kísérletben bolygónk jövője a tét. A földi rendszerek bonyolultsága miatt olyan egyértelmű bizonyítást várni, mint az más esetekben szokásos, nem szabad. Ezért a globális fölmelegedéssel foglalkozó kutatók is óvatosan fogalmaznak: általában csak arról beszélnek vagy írnak, hogy nagyon nagy valószínűséggel az ember okozza a jelenlegi fölmelegedést.
A cikk elején Pósa Tibor arról ír, hogy egyes helyeken a klíma lehűlése figyelhető meg az utóbbi években. Ez a kijelentés két okból sem tartozik a globális fölmelegedés témakörébe, és nem is mond ellent annak. Egyrészt néhány éves adatsorokból még nem lehet trendekre következtetni. Ha néhány évig tart a lehűlés valahol, akkor attól még a hosszú távú trend lehet fölmelegedő. Másrészt maga az újságíró is jelzi, hogy itt csak a Föld egyes területeiről van szó. Tehát a jelenség lokális, vagyis ettől még sajnos a globális fölmelegedés fennáll. Ezt a részt a fenti okok miatt nem lett volna szabad a globális fölmelegedés témakörében tárgyalni, vagy ha mégis, akkor meg kellett volna jegyezni, hogy bár a jelenség érdekes, nem mond ellent a globális fölmelegedés létezésének.
Részben éppen a fent említett mondat miatt nem válik el élesen két dolog a cikkben. Miben is kételkedünk? A globális fölmelegedésben, vagy abban, hogy ezt az ember okozza. Úgy tűnik, hogy a cikk írója nem különíti el a két kérdést, és még a globális fölmelegedés tényében is kételkedik, noha (bár ismétlem, nem vagyok szakértő) tudomásom szerint ennek létét komoly tudósok már egyáltalán nem vitatják. Először tisztázni kellett volna, hogy miben is kételkedjünk.
Két bekezdéssel később az ózonlyukról van szó. Bár az ózonlyuknak van valami kevés köze a globális fölmelegedéshez, sőt Pósa Tibor vélhetően csak arra akart utalni, hogy a fölmelegedéshez hasonlóan ott is nagy a bizonytalanság, mégis, mivel a közvéleményben a két környezeti probléma összemosódik, ajánlatos lett volna a félreértések elkerülése végett egyértelműbben fogalmazni: itt két külön dologról van szó.
A cikket tovább olvasva található egy olyan mondat is, amelyet sajnos nem tudok értelmezni: „1957-ben kezdték meg a szén-dioxid mérését, mégpedig úgy, hogy nem vették figyelembe a légkörben azóta is jelen lévő természetes szén-dioxidot.” Hogy ezt hogyan oldották meg, arról halvány elképzelésem sincs, mivel tudomásom szerint a természetes és az emberi eredetű szén-dioxid nem különböztethető meg. Itt tehát vagy butaságról van szó, vagy pedig, ha van is ennek a mondatnak értelme, jó lett volna közérthetően megfogalmazni. Ha egy biológus nem érti meg, vajon a nem szakmabeli olvasók hány százaléka fogja tudni, hogy itt miről is van szó?
A cikkben több helyen is előfordul, nem bizonyítható egyértelműen, hogy a fölmelegedést az ember okozza. Egy japán professzor véleménye is fölbukkan, aki szerint anélkül vezetünk be óvintézkedéseket, hogy bizonyosak lennénk benne, hogy az ember áll a változások hátterében. Mindkét kijelentés kétségtelenül igaz. Ám gondoljuk meg: ez egy olyan kísérlet, ahol nem lesz alkalmunk ismételni. Ha tönkretesszük a bolygót, nem foghatunk egy másikat, hogy végezzünk egy második próbát. Talán Akasofu professzor szerint várnunk kéne, amíg mondjuk ötven év múlva már biztosak lehetünk benne, hogy az ember a felelős a globális fölmelegedésért? Csakhogy lehet, hogy ötven év múlva már késő lesz. Lehet, hogy mire száz százalékban biztosak lehetünk abban, hogy az ember az okozója a fölmelegedésnek, már víz alatt lesz jó néhány óceáni sziget meg az amúgy is nyomorgó Banglades partvidéke. Japánból még könynyű ilyen okosságokat mondani, de ahol a fölmelegedés hatásai már most borzasztóak, ott kissé más a helyzet. (Azt is megjegyezném, hogy a környezetvédelmi intézkedések véleményem szerint nem érintik az életminőséget, sokkal inkább talán az életszínvonalat, de ez már közgazdasági kérdés.)
És éppen ezzel kapcsolatos a cikk legnagyobb hiányossága: egyetlen szó sem esik az elővigyázatosság elvéről. Ezen elv értelmében nem lehet halogatni a környezetvédelmi intézkedéseket csak azért, mert a tudomány még nem teljesen biztos abban, hogy az ember a fő okozó. A tét óriási. A kételkedésnek is van helye. De az elővigyázatosság elvéről nem lett volna szabad megfeledkezni. Így ugyanis sok olvasó igazoltnak láthatja környezetpusztító életmódját, mondván: talán nem is az ember felelős a fölmelegedésért, akkor meg mi értelme a környezetkímélő életmódnak?
Észrevételeimet csak építő jelleggel, a környezetért aggódó emberként írtam, célom nem az okoskodás és nem a cikk írójának megbántása volt.

Erdős László
Pécsi Tudományegyetem, Természettudományi Kar,
növényrendszertani és geobotanikai tanszék