Ne folytassa, Gyurcsány!

Szép jó napot kívánok, szervusztok! Először is el kell mondjam: köszönöm, hogy aránylag jól tűritek a megpróbáltatásokat. Na jó, ha mégsem annyira jól, akkor a köszönet túlzó. Pontosan tudom, hogy van egy-két igen nehéz mozzanata ennek az utóbbi több mint másfél évnek. Mindig kellemetlen, ha az ember népszerűtlenségnek örvend, mert egészen mást ígért, mint amit le akar nyomni a választópolgárok torkán. Ennyit a dicséretről, elismerésről.
Most pedig következzen a kritika. Hát jól megcsináltátok. Ezt aztán jól megcsináltátok! Már eltelt majdnem két év a választások óta, és még mindig úgyszólván tízmillió normális ember él ebben az országban. A kórházak jelentős hányada áll, az iskolák úgyszintén hemzsegnek úton-útfélen. A hétszázát! Az egy négyzetkilométerre eső orvosok száma még mindig krónikusan magas, a tanintézményekben pedig nyüzsögnek a léhűtő diákok. Szeretném, ha tudnátok, hogy messze túljutottunk a lehetőségeinken, nincsen annyi gáz, elektromos áram, lakó-, kórházi és iskolaépület, mint amennyire igény van. Nem tudom azt mondani Magyarországnak: te Magyarország, gyere, egyél, igyál, aludjál, tanuljál, gyógyuljál és melegedjél! Nem tudom azt mondani. És tudjátok, miért nem? Mert ismét elkúrtuk. Másfél évig nem csináltunk semmit. Értsétek meg, ilyen fölös emberanyaggal nem jutunk egyről a kettőre. A Veres Janival trükkök százait vetettük be, hogy elvegyük a lakosság kedvét a túlzott életkedvtől, de nem használt semmit. Túl sok ember izeg-mozog mint a motolla ebben a kurva országban, sztrájkolnak, tüntetnek, hepciáskodnak, nem férnek a bőrükbe.
Szóval tudom én, hogy nehéz őrizni a titkot, hogy már rég pszichiátriai kezelésre szorulok, de azért vannak jó trendek, örömteli eredmények is. Épp a Janinak – ha már szóba jött – a fiai is gyarapodnak rendesen, strandostul, fesztiválostul, a Boldvai Laci és a Szilvásy Gyuri magánpalotája is szépen épül, s a Kóka Jani vityillójában sem tett kárt az a Molotov- vagy Ribbentrop- vagy mi a lótúró koktél. Csak hát a népszerűség. Ildikó, a Lendvai külön kért rá, hogy locsoljak egy kis lelket rátok, mert lógatjátok az orrotokat. Hogy aszongya, csak annyian szavaznának ránk hovatovább, mint egy nagyobb falucska lakossága a tatárjárás után. Gyerekek, én azt mondom, az se baj, ha csak a hitelezőink voksolnak ránk.
Reform vagy bukás! Hányszor adatik meg egy ember életében, hogy valamit úgy istenigazából elkúrjon? El lehet úgy is, hogy csak teszetoszáskodik az ember. És lehet úgy is, hogy döng bele az egész ország. Higgyétek el, már ezért érdemes volt. Én azt mondom nektek, nem kell szarakodni azon, ha majd csak hat százalékon áll a párt. Ha jobban állnánk, el tudnánk mondani, hogy csinálunk egy jobb ország után egy jobb pártot? Különben is – ne ráncigálj, Ildikó, most mondom éppen – azt hangoztattuk, hogy meg kell változtatni mindent. Vajon mit szólt volna ahhoz Magyarország, ha csak ezt a kurva országot változtattuk volna meg, a pártot viszont nem? Hát most derekasan belehúztunk: népszerű politikai erőből népszerűtlenné váltunk. Miért baj ez? A hajdan húszszázalékos SZDSZ is állt már pár százalékon, aztán hová jutott? Egy százalékra, mégis ő dirigál. Na ugye! Mert a mi szavazóink kimondottan szeretik, ha sózott parkettát kell szopogatniuk nyugdíjfizetés előtt, s harmadszor is vizitdíjat fizetni az automatáknál. Klára a megmondhatója, milyen megható, hogy néha hozzánk csöngetnek be a rajongók vizitdíjat meg kórházi napidíjat fizetni. Vannak, akik postán, nekem adják fel a vizitdíjat, mert félnek, hogy hiányzik majd a költségvetésből. Mit mondasz, Ildikó? Hogy azok nem küldtek vizitdíjat, hanem éppen hogy pénzt kértek rá? Mindegy, a szép gesztust kell értékelni. Az ország megmozdult, s ez számít, nem holmi népszerűségi mutatók meg a mindenféle kötözködések.
Szóval az egészségügy. Ez az alap, amiből nem engedhetünk. Hát annyira elképzelhetetlen, hogy Kovács néni isiászáért vagy Szabó bácsi nyombélfekélyéért versengjenek a biztosítók? Mi az hogy! Nagyon is! Versengeni fognak. Egymás orrát verik majd be, melyikük kényeztesse őket. Az egyik a Kékestetőn akarja majd ápoltatni Kovács néni lumbágóját, a másik pedig erőszakkal szeretné elhappolni Szabó bácsit, hogy egy wellnesshétvégét tukmáljon rá. Hogy ez oltári nagy hülyeség? Nem baj, őrizzük most már közösen a titkot. És erre kell majd fölkészíteni a befolyásosabb lapok főszerkesztőit is, nehogy baj legyen. Ennyi telik az erőnkből, se jobbat, se többet nem tudunk, ha belegebedünk is, mint hogy hasonló ökörségeket találunk ki. Én, a Veres Jani, az Ildikó, a Szetey Gabi, a Szilvásy Gyuri meg a Bajnai és a többiek.
Barátaim, ezt bírom nyújtani, ha mást akartok, ahhoz a műsorhoz új madám kell. Én, az igazi Szőke kapitány csak a reformok útjához leszek partner és nyoszolyólány. Mondjátok, mivel vagytok elégedetlenek? A Veres Janival trükkök ezreit – amiről nem kell tudnotok – vetettük be, hogy a nagy Óperencia-tervet teljesítsük és eljussunk oda, ahol a kurta farkú malac kúr…, bocsánat, túr. Levittük a gazdasági növekedést, s csak hajszál híja, hogy nem sikerült végre csökkenésbe fordulnunk. Hála a magasságos égnek! Jövőre talán az is meglesz. Az euró? Mit akartok, a véremet? Azt is sikerülhet kitolnunk a következő századfordulóra, hogyha nem okvetetlenkedik a nyakunkban lihegő fasiszta ellenzék. Nagyjából azt tudom nektek mondani, hogy a Star Trek és a Csillagok háborúja közé eső időintervallumra. Azért arra figyelünk, hogy Burundi EU-csatlakozása előtt még odaérkezzünk. De nagyjából aköré. Az önállósuló egyesült eszkimó államok és Türkmenisztán uniós integrációját azonban semmiképpen sem tudjuk megelőzni. Ennyi van, gyerekek. Nincs választás. Vagy én, vagy senki más. Nézzétek, mindent meg kell változtatni, csupán kettőt nem szabad: a kormányfő és a pártelnök személyét.
Nincsen nagyobb öröm ezen a kurva világon és nyüves országban, mint amikor nagyjából mindent meg lehet változtatni. Mi a baj? A börtönökben máris megfordult a tendencia, s az oda beutalót kapott elvtársaink révén túlsúlyban vagyunk mi, szocialisták. A Zuschlag Jani, a Kabai Karcsi meg a többiek máris megtalálták a helyüket, s erősebbek lettünk itt, mint bármikor. Trükkök millióinak még újabb bevetésével – tudjátok, a Veres Janival –, izzadságos munkával elértük, hogy mára egyetlen projektünk sincs, így ezeket sem használhatja fel ellenünk az ellenség. Nem jönnek EU-pénzek, nem lesz kormányzati negyed, s jó esély van a négyes metró befucscsolására is. Még az egészségbiztosítási törvénynek is újra neki kell futnunk. A naiv Sólyom persze nem ezen a világon él, ha azt hiszi, hogy bármit is változtatunk, pláne egyeztetünk rajta. A szakszervezetek azért vannak, hogy a mi érdekeinket védjék – ahogy Lenin mondta. Jószerével egyetlen sikert lehet a szemünkre hányni a kiskunhalasi diszkóvilágításon kívül: a két izraeli tömegoszlató vízágyús járművet. Na jó, hallom én, igazatok van: Horváth Ágnes rózsaszín ridikülje az afgán tálibok közt szintén jól teljesített. De ezenkívül, hála az égnek, nem csináltunk semmit! Semmit!
Láttátok, milyen bazi hosszan kígyózott a sor a karácsonyi melegétel-osztáskor a Blaha Lujza téren? Klárát úgy kellett visszafogni, mert mindenképpen oda akart menni egy tál levesért, annyira tetszett neki. Jövőre talán még többen lesznek, két év múlva pedig már nem is kell költséges munkahelyeket fenntartani az állam pénzén. Hát tudjátok, ezért, az ilyen pillanatokért érdemes csinálni az egészet. Ezek az igazi eredmények. Kell még valamit mondanom, Ildikó?