Olvasóintól

Regyep János (Vác): Amint azt várni lehetett, az egységesülő Európai Unió áldása lehetne számunkra – főként a schengeni övezetbe történt belépéssel – a trianoni határok által elszakított magyarság újbóli egymásra találása. A nagypolitikai döntéseket azonban nemritkán azokkal kevéssé koherens alacsonyabb szintű intézkedések követik régiónkban. Megemlíthetjük ezek között a burgenlandi önkormányzatok által sorozatban hozott szűk látókörű szabályozásokat a Magyarország felől hozzájuk vezető mellékutak egyirányúsítására vonatkozóan. A szlovákok mondvacsinált indokok garmadáját vonultatják fel, ha az immár egyedül megmaradt fizikai határok leküzdéséről kellene végre közösen gondolkodnunk. Az Ipolyon átívelő hidacskák építését kiemelt támogatásban részesítené az EU is. A múlt század elején egyébként ilyen létesítményekből csaknem száz volt, míg ma egy kezünkön megszámolhatjuk XXI. századi utódaikat. A napokban szembesültem az állami tulajdonban lévő MÁV Zrt. gyakorlatával, amely szintén nem szolgálja a könnyítéseket. Váci lakos lévén elvileg 36 perc alatt az Esztergommal szemközt fekvő Párkányban lehetnék, hiszen ennyi a Nyugati pályaudvarról Vácon át közlekedő gyorsvonat menetideje. Igen ám, noha fel lehet szállni a vonatra, nemzetközi menetjegyet mégis csak hébe-hóba árulnak a helyi vasútállomáson. Nekem például nem volt szerencsém. Azt az információt kaptam, hogy a vonaton a kalauz sem adhat kiegészítő jegyet. Vácról tehát vonattal csak úgy tudtam volna a tőle 36 percnyire lévő Párkányba utazni, ha vagy bemegyek előtte Budapestre, vagy leszállok Szobon nemzetközi jegyet váltani. Ezekkel a lehetőségekkel viszont nem kívántam élni, így a saját bőrömön még mindig nem tapasztaltam meg a határok nélküli Európa frenetikus érzését.

Pogány Antal (Budapest): Szomorúan nézem, hogyan próbálnak jobb sorsra érdemes nemzeti politikusaink „törvényes” lehetőséget találni sorsunk megfordítására. Hiszen közömbös a törvényesség olyan politikai erők számára, mint az MSZMP-ből ránk hagyott mai kormányzati garnitúra. Régen sem érdekelte őket törvény, és jog, mögéje bújva kizárólag saját maguk és fedőszervezetük, a párt céljait követték. A szándék maradt, a módszerek finomultak. Szabad György volt házelnök (Megfontolás vagy dacreakció?, Magyar Nemzet, január 5.) még mindig Szili Katalin lelkiismeretére apellál, de hát egy, az MSZP színeiben kiálló politikustól hogyan várhat mást, mint pártkövető magatartást? Szili időnként eljátssza, hogy azonosul a nemzet érdekeivel. Éppen ezért, mert nemzeti létfontosságú dolgokkal játszadozik, mert megvezetni próbál, bűne nagyobb, mint azoké, akik nyíltan a közvélemény döntő akarata ellen dolgoznak és még csak nem is szégyellik. Azt kell mondanom, hogy a magyar közjogba vetett hit érvényét vesztette a jelenlegi helyzetben, egyszerűen azért, mert ameddig évekig tartó mentőexpedícióra kell várakozni, addig a beteg meghal.

Besesek Béla (Szank): Én tisztelem Sólyom Lászlót, szakmai tudását nagyra tartom. De a cselekedetével végtelen naivitásáról is tanúságot tett: azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az MSZP–SZDSZ többségű parlament tényleg átgondolja és alapjaiban változtatja meg a tb-privatizációs törvényt, hogy most kezd egyeztetni azokkal, akikkel eddig sem akart. Biztosak lehetünk abban, hogy a törvény lényegi változtatás nélkül kerül vissza az államfő elé. És akkor alá kell írnia. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha Sólyom László azt mondja, hogy a kifogásait figyelmen kívül hagyva, kérései közül egyet sem teljesítve, cinikusan változatlanul hagyott törvényt egyáltalán, soha nem írja alá? Akkor lenne csak zavarodottság, véleménycsaták, döbbenet… De az idő telik, törvény pedig nincs!