Putyin fő célja Oroszország modernizációja

Bár a média alapvetően ezt az alkalmat is az orosz elnök és országa lejáratására használta fel, a tény az tény marad: a Time magazin az idén Vlagyimir Putyint választotta az év emberének. E döntésben kétségtelenül benne van az amerikaiak félelme a világpolitika porondjára visszatért Oroszországtól, de mindez, mint az indoklásban is megfogalmazódik, elismerése annak is, hogy Putyin rendkívüli vezetői teljesítményt nyújtva egykor káoszba jutott országában stabilitást teremtett. A kérdés most már az, mandátuma lejártával merre vezet Putyin útja.

Zavarba ejtette az orosz médiát az elnök bejelentése, miszerint kész a kormány élére állni, amennyiben Dmitrij Medvegyevet megválasztják államfővé. Mint felvetik, Oroszországban minden hatalom az elnök kezében összpontosul, s korábban soha nem volt erős miniszterelnök a kormány élén. Strukturálisan instabilnak tartják két erőközpont kialakulását. Abban azonban külföldön és otthon mindenki egyetért, Putyin akkor sem engedhetné meg, hogy távozzon a hatalomból, ha szeretné. Putyin tehát marad, kérdés, új szerepköréhez miként alakul a rendszer.
Az már most látszik, hogy a jelenlegi elnök aktív szerepet képzel el a maga számára a jövőben is. Az is egyértelmű, hogy a minden bizonnyal az első körben befutó Medvegyev – a legfrissebb felmérések alapján 57-63 százalék szavazna rá – politikai szempontból nem egyszerű báb, technikai figura, hanem egyelőre ugyan személyében nem túl erős, ám felhatalmazása alapján cselekvőképes, teljes értékű elnök lesz. Kirajzolódni látszik az is, hogy a hatalom pártja nem tud túlerősödni, hiszen minden törekvése ellenére sem jelölhette egymaga az utódot, hanem csak három más erővel közösen.
A formálódó forgatókönyvek alapján arra lehet számítani, hogy a Medvegyev–Putyin tandem irányítja a következő években Oroszországot. E felállás teljes összhangot követel az erős pozícióban lévő kisebb fajsúlyú elnöktől és a rendkívül népszerű és karizmatikus, ám jogköreiben mégiscsak korlátozott, a közvélemény szemében folyamatosan a bűnbak szerepét betöltő, a Kremlnél léptékekkel népszerűtlenebb posztot betöltő kormányfő között. A fő kérdés nem is az, ők ketten képesek-e erre, hanem hogy e két erőközpontot, ezzel az eliten belül nagyobb pluralizmust, egyúttal több konfliktust feltételező struktúrában miként viselkedik majd a több klánból álló, így természeténél fogva törékenyebb putyini csapat. Éppen ezért több elemző hajlik arra, hogy Putyin éppen a politikai stabilitás megőrzése, a rendszer eróziójának megelőzése érdekében foglalja el a kormányfői posztot, védőernyőt nyújtva ezzel megerősödéséig az elit által korántsem egységesen támogatott Medvegyevnek. Mások úgy vélik, a miniszterelnökség csak átmenet a visszatéréshez, amelyre a helyzet kritikussá válása esetén idő előtt sor kerülhet. A csupán a politikai struktúra alakulására összpontosítók a hatalmon belüli egyensúlyok problematikájába belefeledkezve nem is feltételezik, Putyin azért vállalja a miniszterelnökséget, hogy e módon lendítse tovább Oroszország modernizációját, amely vállalkozás sikere esetén nem mellesleg biztosan nagy betűkkel írná be a nevét az ország történelmébe.
E vállalkozás kétségkívül magában rejt némi kockázatot, de Putyin társadalmi támogatottságát figyelembe véve egyáltalán nem reménytelen. Ehhez az alkotmányos feltételek adottak. A miniszterelnök egyértelműen belesimul a hatalmi vertikálba, amelynek tetején az elnök áll. Éppen ezért egyelőre kevesen tudják elképzelni, miként működhet az erős Putyin e poszton. A törvény szabta lehetőségeket alaposan megvizsgálva azonban kiderül, hogy a maga súlyával Putyin az alkotmány módosítása nélkül is erősítheti a végrehajtói hatalmat, amelynek a törvény bizonyos autonómiát, az elnöki adminisztrációval szemben az eddig látszónál nagyobb mozgásteret biztosít. Ezt persze idáig egyetlen kabinet sem volt képes kihasználni, mivel nem volt komoly támasza. A parlamenti többséget ugyanis a Kreml tartotta a kezében. Most azonban más a helyzet. Vlagyimir Putyin a dumában alkotmányos többségre támaszkodhat, ami lehetőséget nyújt a kormány szerepének és a pártrendszernek az erősítésére.
Ez már önmagában történelmi tett volna, hiszen korszerűsítené, mellesleg a nyugati normák felé közelítené a gyenge, merevségében törékeny orosz intézményrendszert. Erre pedig van esély, hiszen az elnök már csak a hatalmon belüli egyensúlyok megtartása miatt sem tehet mást. Putyinnak valójában nem lesz más lehetősége, mint emelni a kormány ez időben meglehetősen alacsony presztízsét, ami automatikusan a demokrácia erősítését is jelenti. Ez persze nem lesz egyszerű, s csak a közvélemény szimpátiájának megtartásával lehet sikeres, ami kizárólag folyamatos munkával lehetséges. Ezen a poszton Putyinnak minden lépéséért közvetlen felelősséget kell vállalnia, így előre menekülve nincs más útja, mint a világpolitikai súly elvárt növelésének, a versenyképesség javításának előfeltételeként felgyorsítja Oroszország modernizációját. Erre, az idáig oly titokzatos Putyin-terv kibontására biztosíték lehet a mintegy 750 milliárd dolláros felhalmozott stabilizációs alap, amelyből adott esetben látványosan bővíthető a lepusztult infrastruktúra, részben finanszírozható a nagy elosztórendszerek megreformálása, s még a szociális kiadásokra is jut. Putyin új szerepében e forrásokra támaszkodva – kiigazítva az e téren az elmúlt három évben tapasztalt megtorpanást – új lendületet adhat Oroszország fejlődésének, s a folyamatok beindítása után így tovább erősödve térhet vissza a Kremlbe.