Rendszerváltó naivitás

Jellemző a magyar rendszerváltás sikeres kiteljesedésére, hogy széles e hazában nem akad élő ember, aki csak futólag is feltételezné, hogy a hatalomgyakorló koalíció választott képviselői valóban megfontolnák az egészségbiztosítási törvény hibáit, ellentmondásait, alkalmazhatatlanságait, igazságtalanságait. (Állítólagos erényeit már „megfontolás tárgyává tették”.) Azt már számtalanszor bizonyították, hogy gazdáik utasítására bármit – akár a rabszolgaságot is – készségesen megszavaznak, következésképpen egyáltalán nem érdekli őket semmilyen józan érv, bárhonnan érkező kifogás, a jogállamiság szabályai is csak annyira, hogy hol találnak kiskapukat rajta. Sólyom László viszont komolyan veszi a jogot, a törvényességet, az alkotmányosságot, ezért naivitásnak hat, hogy úgy gondolja, a balos törvényhozók megfontolják majd szépen, részletesen elősorolt aggályait, mi több, az igazságosság érdekében még a törvénytervezet érdemi megváltoztatására is hajlandók lesznek.
Amikor a rendszerváltás hajnalán a törvényhozók meghatározták az államfő jogosítványait, még abban a valóban naiv hitben éltek, hogy a parlamenti képviselők szuverén személyiségként, a köz javát keresve, kizárólag lelkiismeretük szavának engedelmeskedve megfontolják a megfontolandókat, és soha egyetlen képviselőcsoport vagy képviselő sem akad, amely vagy aki nyíltan semmibe veszi a köztársasági elnök intelmeit. Ez a kissé gyermekded optimizmus az egész társadalmat elöntötte akkoriban. Nemcsak azt hittük el, hogy ezentúl majd visszaköszönnek az üzletekben, a szolgáltatók a kedvünket fogják keresni, de azt is, hogy a tanácsokat felváltó önkormányzatok kizárólag az adott lakóközösség érdekeit képviselik, és a politikai elit, a parlamenti törvényhozók is az ország, a lakosság javát szolgálják majd. Ennek megfelelően bájosan naiv és derűlátó törvények születtek, az állampolgári öntudatra, az emberek jóhiszeműségére apellálva, mondván: a szabadság, a demokrácia feloldja az ellentéteket, hiszen a kommunizmus bukása után mindenki jót akar a másiknak. (A kommunistákat leszámítva, de akkoriban sokan hitték, hogy ők is eltűnnek.) Aligha kétséges, hogy ez a gyanútlan ártatlanság, bizakodó naivitás volt a békés átmenet egyik, vélhetően legfontosabb feltétele, ezért ma már nem lepne meg, ha kiderülne: a „spontán” mozzanatokat is megtervezték és manipulálták azok, akiknek a jó szándékú nekibuzdulás, naiv lelkesedés soha nem látott gazdasági, politikai hasznot hozott. Ne feledjük: a jóhiszemű törvények lehetővé tették az ország kirablását, s nem nyújtanak védelmet alapvető demokratikus jogaink megnyirbálása ellen sem.
Az újabb alkalmatlan törvényt a köztársasági elnök visszaküldheti megfontolásra a parlamentnek. De a parlamentet senki, még a köztársasági elnök sem kötelezheti arra, hogy megfontoljon bármit is. Annak idején nem ártott volna megfontolni ezt a közjogi abszurdumot, és addig küldözgetni különböző hivatalok közt, amíg elvész valahol. Sajnos érvényben maradt, s megköti az elnök kezét, leszűkíti mozgásterét, aki azt is kénytelen vállalni, hogy oktalan bizakodással, államférfiúhoz nem illő naivitással vádolják.
A 17-18 évvel ezelőtti, fényes lelkű idők tovatűntek. Ma már nem reménykedünk balgán, hogy az üzletekben visszaköszönnek, vagy az önkormányzat más minőség, mint a tanács. Valami mégis megmaradt a hajdani reménykedésből: az a meggyőződés, hogy olyan világ jön, ahol a tisztesség előbb-utóbb valamiképpen kifizetődik. Ez a világ még nem jött el, most ott tartunk, hogy a törvénytisztelet és a naivitás kapcsolódó fogalmak. Félő, az egész rendszerváltást kellene visszaküldeni megfontolásra a nemzetnek.