Százdolláros olajár – kezdetnek (?)

Újévi ajándékkal kedveskedett 2008 első tőzsdei kereskedési napja az olajpiac résztvevőinek: a New York-i olajtőzsdén (NYMEX) a februári szállítású kőolaj hordójáért immáron 100 dollárt kell fizetnie a vevőknek. Az esemény korántsem volt váratlan, s tény, hogy mindeközben a részvénypiac minden idők legrosszabb évkezdetét produkálta. Íme néhány összefüggés, amelyeket, és azok hazánkba begyűrűző hatásait célszerű megvizsgálni.
Az első az amerikai központi bank, a Federal Reserve (Fed) további kamatcsökkentéseket előre jelző, a nap folyamán megjelent nyilatkozata, s az erre reagáló piacok. A Fed további várható kamatcsökkentései a recesszió elkerülését célozzák, vagyis az Egyesült Államokban a gazdasági recesszió valós veszély. A gond az, hogy a központi banknak más gazdaságélénkítő eszköz nem áll rendelkezésére. A jegybanki alapkamat csökkentése pedig most nem jelenti azt, hogy megnő a kereskedelmi bankok hitelezési kedve, pénz áramlik – alacsonyabb kamattal – a gazdaságba, s ezáltal a recessziós veszély megszűnik. A helyzet ugyanis az, hogy nő az alapkamat és a hitelkamatok közötti rés, mert a bankok – a hitelképes ügyfelek számának csökkenése miatt – nem akarnak hitelezni. Akinek pénz kellene – mint a jelzáloghitelt törleszteni képteleneknek –, azoknak nem adnak. A lakásárak folyamatosan csökkennek, azaz az eddigi fedezeteket is újra kell értékelni. Ez további teher, ami a kényszerértékesítések számát növeli, visszaveti az építőipart, s általában erodálja az ország alappillérét jelentő középosztály pozícióit. Az „amerikai álom” foszladozása pedig – figyelembe véve a lakosság egyébként is magyar szemmel (még) elképzelhetetlenül magas eladósodottsági fokát – súlyos következményekkel járhat, miután a társadalom alapjait fenyegeti. Ez akkor is igaz, ha csupán az ún. középosztály 10-15 százalékára vonatkozik. Gondoljunk bele, mivel jár mindez a szociális kiadások, a fogyasztás, a munkanélküliség vagy akár a közbiztonság szempontjából. Megfontolandó, hogy egy új, utoljára talán a 30-as években látott következményekkel fenyegető, bár attól teljesen eltérő tartalmú válsággal állunk szemben. E válság elhúzódhat, és csúcspontját nem most, hanem 5-15 éven belül érheti el, s az erősödő globalizáció következtében fokozottan kihat a teljes világgazdaságra.
A kamatcsökkentés és az erre irányuló várakozások növelik a nyersanyagokat, mezőgazdasági termékeket, nemesfémeket és energiahordozókat megtestesítő származékos eszközökbe történő befektetési kedvet, természetesen vételi oldalról. Ez magával hozza az említett cikkek szabadpiaci árának növekedését, amint azt már 2007-ben is tapasztalhattuk. A hamarosan öngerjesztő folyamatokat (áremelkedés, majd újabb tőkebeáramlás az adott termék piacára, s további áremelkedés) időnként korrekciós időszakok szakítják meg, de amíg a fundamentális tényezők – jelesül a növekvő kereslet miatt a kínálat egyre kevésbé tud lépést tartani – nem változnak meg, ez marad a helyzet. S mindez az infláció erősödését váltja ki, amely ellen a központi bank maximum a kommunikáció eszközével tud fellépni, valamint olyan adatokat publikál, amelyekben a maginfláció, vagyis az energiahordozók és a mezőgazdasági termékek árának emelkedését nem figyelembe vevő mutatók szerepelnek. A maginfláció: maga a polgárok átverése.
A nyersanyag-, élelmiszer- és energiaárak emelkedése itthon is érezhető, főként az infláció alakulását tekintve. A trend folytatódása magában hordozza az inflációs célkitűzések irreálissá válását. Ez a hazai kamatok stagnálását, esetleg növekedését okozza. Ez állami szinten egyenlő a növekvő adósságszolgálattal. S a lakosságot ez hogyan érinti? Nem túl régen az akkori gazdasági és közlekedési miniszter kijelentette, hogy a magyar lakosság többsége pénzügyi analfabéta. Ez a meglátása, sajnos, realitás. De ezért nem az átlag magyar állampolgár szellemi képességei a hibásak.
A kutya máshol van eltemetve. Jó ideje folyik Magyarországon a fogyasztói társadalomnak a polgárok torkán való „lenyomása”. Az eredményt bizonyítja a lakosság eladósodásának rohamos növekedése. Ám e folyamat nem jár együtt az adóst érintő kockázatok megismerésével, pláne kezelésével. A hazai vásárló hitelből nem beruház, hanem fogyaszt. Vagyis nem keletkezik olyan forrás, amiből tartozását törleszthetné. Ha meglévő forrásai (pl. munkabér) elapadnak, máris kritikus helyzetbe kerül. A „kockázatmenedzselés” következő lépéseként adósságait újabb hitelekből törleszti, amelyek fedezetét immáron lakóingatlana képezi. Ez az adósságspirál alja! Ha nincs jövedelme, akkor a hitelt feléli, s törvényszerű az ingatlan elvesztése. Ráadásul a pénzügyi nehézségekkel küzdő polgár sokszor nem érzi saját magát hibásnak azért a helyzetért, amibe saját döntései révén jutott. Hibás a mindenkori kormány, a bank, a hipermarket, ami persze könnyebb, mint saját oktalan döntésével szembesülni. Ám a kiút csak a reklámokban egyszerű. A valóság egzisztenciák megsemmisülése, évek, évtizedek alatt felhalmozott javak elkótyavetyélése, emberi kapcsolatok szétzilálódása. S erre senki nem hívja fel a figyelmet.
A hazai bankok és pénzintézetek véleménye szerint Magyarországon nincs hitel- és likviditási válság. Ehhez hozzátenném, hogy egyrészt nincs kimutatva, másrészt, hogy azok a mechanizmusok sem léteznek, amelyek irányt adnának, ha ez mégis bekövetkezik. Nálunk nem a másodlagos jelzáloghitelek bedőlésének réme fenyeget. Ennél nagyobb gond, ha fogyasztási hiteleket, az adós lakóingatlanát terhelő jelzáloghiteleket, avagy személyi kölcsönöket nem képesek a hitel felvevői törleszteni.
Magyarországon a bankok által hitelképesnek tekintett, ezáltal fogyasztási, jelzálog-, avagy személyi hitelhez jutott polgárok gyakorlatilag megegyeznek a hazai középosztállyal. Ők jelentenék a társadalom alapját: az adóbevételek legfőbb forrásának számít, ő fogyasztja a legtöbbet. Ő van kitéve jelenleg a legnagyobb veszélynek, ám meglehetősen védtelen, míg a fenyegetés, amivel szembe kell néznie, a rendszerváltás óta talán a legnagyobb.