Tisztességtelen ajánlat

Félhomály, odakünn esti fények, neonok szétfolyó színei a párás kirakatüvegen. Mint tepsiben a zsír, úgy sercegnek az autógumik a nedves aszfalton. Fanny mögöttem áll, bal vállamon érzem a testét, a hasa nyomását, nézem a tükörben, ahogy ápolt keze – vörös körmű ujjai közt a borotvával – közeledik a torkom felé. A távolban templomi harang kondul, lehunyom a szememet.
Közel egy éve kezdődött. – Mennyiért vállalnak feketeborotválást? – Mit? – Feketeborotválást. – Nincs az a pénz, nevetett rám a tükörben Fanny. – Kétezerért? – Dehogy! – Háromért? – Ugyan már, felelte mosolyogva. – Öt? – Megállt a kezében az olló. – Hát nem érti? – nézett rám ellenségesen. – Tilos. Kirúgnának érte.
Ne vadítson – támadtam rá elkeseredetten. – Minden második nő intim borotválást csináltat, kínos és fájdalmas procedúráknak teszi ki magát, hogy mindenütt megszabadítsák a szőrzetétől, és akkor egy férfi nem kérhet egy sima borotválást? Nem gyereket kérek magától! Csak hogy borotválja le a szőrt a képemről.
Miért olyan fontos az magának? – kérdezte Fanny gyanakodva. – Remek villanyborotvák vannak. Eldobható kaparók.
Míg megborotvál, elmesélem magának.
Mosolygott, a fejét ingatta.
Na, jó, mondtam, elmesélem, aztán majd meglátjuk. Mit veszíthetek? Gyerekkoromban anyám kéthetente elzavart a borbélyhoz, aki egy idős, kopaszodó úr volt, keskeny bajusszal, mintha a Zorro sorozatból lépett volna elő. A buszmegállóval szemben volt a műhelye, egyetlen nagy helyiség szálkás fapadlóval, mennyezetről függő, trópusokat idéző légkavaróval. A két porcelán mosdókagyló rézcsapjai és a csúcsos, kúpos, hagymakupolás, nikkelezett fémedények regimentjei megduplázódtak a hatalmas, rámás tükörben. Donát úrnak nem volt segédje, mindig egyedül dolgozott, a műhelyben mégis két öreg, forgatható karszék pompázott. Rövidnadrágos kölyök voltam, ha rám került a sor, megilletődötten másztam fel a méltóságosságukban kicsit ijesztő trónusok valamelyikébe. A nyírástól eltekintve szerettem borbélyhoz járni, mert a műhelyben mindig sokan voltak. Nem. Inkább úgy, hogy mindig voltak. Nem sokan, de állandóan. Sosem volt üres. Némely kuncsaftjai kétnaponta betértek „igazíttatásra”, mások csak ácsorogtak, elszívtak egy-egy cigarettát az ablakban, az újságokat recsegtették – és politizáltak. Egyszer váratlan sikert arattam, mert miközben a férfiak Dél-Vietnamot, Mao Ce-tungot és Csombét szapulták – akinek a neve rejtélyes gondolattársításokat indított el bennem, mert mindöszsze egyetlen rövid, magvas értelmű rigmust tudtam róla, mely így szólt: „Csombe, hozd a papucsom be!” –, én, a trónusok egyikén ülve, jó hangosan azt mondtam: „Az semmi! Izraelnek atombombája van.” Olyan csönd támadt, hogy majd elsüllyedtem, vártam, hogy kirobban a nevetés, megszégyenülök, mert én, a gyerek bele mertem szólni a nagypolitikába, megpróbáltam belefolyni a felnőttek ügyeibe. Nem tört ki hahota. Kényelmetlenül hosszan tartó csönd után valaki végre megkérdezte: „Ki mondta ezt neked, kölyök?” Megrémültem, a feszült figyelem észhez térített, hiszen mégsem mondhattam, hogy apai nagyapám nővére, Bori nagynéném hozta feldúltan a hírt, aki valaha hastáncosnő volt Alexandriában és Szudánban. Azért sem beszélhettem erről, mert feltámadt bennem a veszélyérzet is, apám állandóan óvott, hogy mindenütt besúgók vannak, soha senki előtt ne beszéljek a Szabad Európa Rádióról, ötvenhatról, Karcsi bácsiról, aki apai nagyanyám bátyja volt, ’19-ben vöröskatona, ami nem lett volna baj, de aztán leszolgált nyolc évet a francia idegenlégióban, és ne locsogjak soha Alfrédról, apai nagyapám öccséről sem, akit viszont partizánvadászatért akasztottak fel ötvenháromban, pedig csak hivatásos katona volt, Ludoviceumot végzett, Ukrajnában szolgált, rövid szabadságolása alatt Pesten szomszédos zsidó családokat bújtatott, ráadásul apám akkoriban még priuszos volt, az államrend megdöntésére fölesküdött titoista szervezkedő, fegyver- és robbanóanyag-rejtegető, aki 1956 őszén, négy év börtön után kegyelmet kapott ugyan, de nem rehabilitálták, így hát nem mondhattam el az igazat, hanem arról habogtam valamit, hogy „megvannak a forrásaim”. Erre aztán tényleg elnevették magukat néhányan, de inkább elismerő volt az a nevetés, és attól fogva néha tréfásan megkérdezték a véleményemet, hogy mit szólok Che Guevara halálához vagy général De Gaulle pökhendiségéhez, miről adnak hírt a „forrásaim”. Ezek a férfiak, akik otthon titokban biztosan maguk is mind Szabad Európa Rádiót hallgattak, akkoriban még borotváltattak is, így hát százszor végignéztem a köznapian ünnepi szertartást. Emlékszem a készülődésre, a fénylő edénykékre, a piros gumipumpás kölniszórókra, emlékszem, ahogy Donát úr feni a szíjon a borotvákat, előbb a csontnyelűt, amelyiknek bivalyszarvból, aztán a feketét, amelyikre mindig azt mondta, hogy cápabőrből készült a fogója. Emlékszem, ahogy tenyérnyi tálkában veri a habot, aztán boszorkányos ügyességgel hordja fel a pamaccsal, puha rétegekben rakja fel a vendég arcára, tévedhetetlenül helyezi oda a habgombócokat, ahová kell. Emlékszem a megfontolt, mégis határozott mozdulatra, ahogy végül elkezdődött az előadás fénypontja, a legkényesebb szakasz, a „lehúzás” folyamata. A pedánsan eltartott ujjaira is emlékszem, ahogy felméri a helyzetet, hogy merről is kezdje a hadműveletet. Donát úr olyan volt ilyenkor, mint aki pezsgővel készül koccintani, egyenesen állt, kezében a késsel, az ujjait pedánsan eltartva, aztán hirtelen olyan lett, mint egy megszállott muzsikus, egy őrült prímás, még a kést is úgy tartotta, három ujjal, ferdén, mint a hegedűsök a vonót, finoman és lazán, a kisujját és a gyűrűsujját előkelően eltartva, terpeszben állt a fehér köpenyében, élre vasalt nadrágjában, fénylő bőrcipőjében, jól megvetette a lábát, hogy biztos legyen a keze, megtámasztotta a középső ujját a férfiak homlokán, halántékán, emlékszem a sercegő hangra, ahogy a penge alatt recsegett a férfiborosta, olyan volt, mint amikor régi hanglemezek futnak a tű alatt, és ahogy haladt a munkával, mintha araszt mutatott volna, a hüvelykujját is megtámasztotta a megtisztított, sima felületeken, a teste megmerevedett, a keze viszont egyre gyorsabban, egyre lendületesebben mozgott, a vége felé annyira belejött, annyira elkapta az alkotás láza, hogy térdben rugózva, kidugott nyelvvel dolgozott, de a keze nem állt meg akkor sem, halálos biztonsággal fogta az érdes cápabőrt vagy a bivalytülök szarut, végül már levegőt sem vett, visszafojtott lélegzettel, felpuffasztott, fénylő pofazacskóval forgatta a kést, és amikor végül kieresztette a levegőt és felegyenesedett, akkor a kuncsaft készen volt, Donát úr pedig úgy állt mellette, leejtett kezében a borotvával, izzadságban és dicsőségben fürödve, mint egy kimerült vívóbajnok, aki döntő fontosságú csörtében győzedelmeskedett. Mindezt százszor végignéztem, amíg arra vártam, hogy Donát úr felnyírja a tarkómat, hogy „csikófrizurát” csináljon nekem, de amikor serkenni kezdett a szakállam, akkor ez az egész mégsem érdekelt, borbélyhoz sem jártam többé, mert a hajamat a lányok nyírták. Amikor már érdekelt volna, amikorra gusztusom támadt, nem borotváltak többé a borbélyok, megszűnt a szakma, eltűntek a fénylő koponyájú, ápolt bajszú mesterek, akik a pengéről egyenesen a bal kezük fejére kenték a leborotvált férfiszőrtől mákos habcsókokat, a helyüket átvették a fodrásznők, én meg itt maradtam borotválatlanul.
Fanny nevetett. – Hát, ugyancsak ráférne magára egy alapos borotválás – mondta, és a tenyere belső felével végigsimított az arcomon. – Legyen tíz – fogtam meg a kezét. – Mi tíz? – Tízezret adok, ha megborotválsz. – Hol? – Az arcomon. – Bolond! Helyileg értem. Mert itt nem lehet. Zárás után sem, mert belátni a kirakaton. – Borotválj meg sötétben.
Ennek közel egy éve, és most végre itt vagyunk. Zárás után, ketten a sötétben.