Újabb törésvonalak a társadalomban

Mára teljességgel nyilvánvalóvá vált, hogy a kormányzat nem képes kitörni az egyre átláthatatlanabb hazugságok szövevényéből. Újabb törésvonalat kiváltó hazugság az is, hogy a kormányzat által meghirdetett konszolidáció sikeresen halad, s a gazdaság fenntartható növekedési pályára állt. Holott a GDP múlt évi növekedése egy-két százalékos, s a kézzelfogható gazdasági megtorpanást a megszorító intézkedések egész sora okozza. A gazdaság hosszú távú növekedését számos tényező határozza meg. Így ha drasztikusan csökken a tőkefelhalmozás, blokkolt a foglalkoztatás, a mindezekkel járó alacsony termelékenység azt jelzi, hogy a növekedés végzetesen lelassul.
Egyáltalán nem érdemes a kizárólagos gazdasági racionalitás talajára helyezkedni, s kivált nem a piacelvű gazdasági logika alapján. Éppen napjainkban szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogy a mindent elborító piacelvűség hova vezet. Hiszen Magyarország a tudástermelésre és az innovációra jellemző 25 mutató alapján összeállított eredménytáblázat szerint a végzetesen lemaradó országok csoportjába került. Vagyis több esztendő átlagos innovációs eredményét tekintve alig éri el az uniós országok átlagos teljesítményének 25 százalékát. De ettől függetlenül is, bármilyen gazdasági növekedés csak akkor indul meg, ha a változásokhoz alkalmazkodni képes társadalom stabil, ha bizalmi tőkével rendelkezik és hatékonyan működik az intézményrendszer, valamint a makrogazdasági politika is vállalkozásokra ösztönöz.
Valódi piacgazdaságról sem beszélhetünk, hanem inkább egy meghatározott társadalmi csoport gazdagodási-vagyonosodási monopóliumáról. Ha a magyar társadalom tagjainak többsége joggal érzi úgy, hogy menthetetlenül kifosztják, ebben szerepet játszik az is, hogy ez az új társadalmi csoport kizárólag saját magát gazdagítja és önös érdekeit juttatja érvényre. Méghozzá a globalizálódó gazdaság könyörtelen törvényei szerint. Mindeközben az állampolgárok kétharmada lassan az önfeladás állapotába kényszerül, s egyre kevésbé hisz a tehetségében és értékeiben. Emellett a takarékosságnak nevezett megszorítások, a folyamatos adóemelések, az adóreformnak titulált elvonások szinte az égbe emelkednek. Úgy látszik, egyre távolabb kerültünk az önmagában és a jövőben bízó társadalomtól. Amíg azonban torz reformtörekvések helyettesítenek mindent, kár bármiben is reménykedni. Legfeljebb kenetteljes igazságok hangzanak el arról, hogy minden eredmény a véletlenen múlhat. Az ország akut krízishelyzetbe került, s bárhová nézünk, mindenhol a baj, a romlás látható.
Hiába bővült a 80-as évek második felére a polgárosodott réteg, mára igencsak szűk azoknak a száma, akik valóban szellemi-kulturális vagyonra tettek szert. Inkább az tűnik szembe, hogy az amúgy is vérszegény középosztály elkerülhetetlenül elbizonytalanodik, hiszen semmiképp sem sikerül elérnie azt a társadalmi rangot, amire évtizedek óta igényt tart. Míg egyhelyben toporog a társadalom, addig a más országokban végrehajtott sikeres konszolidáció együtt jár például a munkát terhelő adók jelentős csökkentésével. Nálunk éppen fordított a helyzet, hiszen a munkát terhelő adók és egyéb járulékok nap nap után emelkednek. S amíg az ország területi egyenlőtlenségei megállíthatatlanok (az egy főre jutó GDP-adatok alapján is), egyértelmű a társadalmi törésvonalak mélyülése. És nem csak emiatt. A mai magyar népesség hetven százaléka gyökeres életmódváltásra kényszerül. Nemcsak a sokgyermekes családok, az öregek, a különféle okok miatt rokkantak számára gond az elemi ellátás megannyi formája, hanem miután a civilizációs javak sokasága is hiányzik a társadalmi többség esetében, kérdés az is, hogy a kormányzat a szociális elégedetlenséget meddig ússza meg? Olyan mélypontra kerültünk, ahonnan már nem lehet tovább süllyedni.

A szerző szociológus, egyetemi oktató