Vegyes vágott

Temesi Ferenc
2008. 01. 21. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A ka­pi­ta­lis­ta hur­ka hõ­se
Hon­ja­im, ide­je meg­is­mer­ked­ne­tek a szi­get­la­kók­kal, aho­gyan ma­gam­ban én hí­vom õket. Va­gyis azok­kal, akik a Szi­get sö­rö­zõ törzs­kö­zön­ség­ét al­kot­ják. Van itt min­den­fé­le ren­dû és ran­gú em­ber, mat­róz­tól ze­né­szig, ve­gyész­mér­nö­kig, üve­ges­tõl a bró­ke­rig, le­szo­kott her­nyós­tól or­vo­sig. Sok a fi­a­tal. Ezért Fe­ri bá­csi­nak hív­nak. Tû­röm. Szé­pen kör­ben a bok­szok­ban, az ara­di ti­zen­hár­mak ké­pei alatt, ül­nek az idõ­sebb és fi­a­ta­labb asz­tal­tár­sa­ság­ok. Vagy a kü­lön­te­rem­ben.
Elõ­ször is itt van Macó. Szé­le-hos­­sza egy, vas­tag szem­üve­gû fi­a­tal­em­ber, kis ba­jus­­szal, po­fa­sza­kál­lal, aki­nek a zsír­pár­nái alatt erõs iz­mok hú­zód­nak. Sok­szor csak csön­de­sen ül, ló­gat­ja a fe­jét, hall­gat­ja a töb­bi­e­ket, de ha a sö­rök kö­zé több gyor­sí­tó Uni­cum is be­fér a szo­kott­nál, ak­kor kö­nyör­te­le­nül át­ve­szi a szót. Gyors be­szé­dû, né­ha ös­­sze­ha­rap­ja a sza­va­kat; aki ke­vés­sé is­me­ri – mi­ként én –, az nem min­dent ért be­lõ­le. Hogy aszond­ja:
Do­rog­ra vol­tunk meg­hí­va disz­nó­vá­gás­ra. Va­la­mi har­minc­hatmilkós (ti­zen­hét plusz ti­zen­ki­lenc) hi­tel volt a hát­tér­ben. Ren­ge­teg bort kap­tunk vegy­sze­res üve­gek­ben. A kéz­fo­gás­nál a pa­li ke­zem­be nyo­mott negy­ven­ezer fo­rin­tot. Snassz lett vol­na vis­­sza­ad­ni, meg ak­kor nem is tö­rõd­tem ve­le. A bor a ban­ké volt, nem tu­dom, hogy gon­dol­ták, de azt az öt-hat ki­ló vé­res és má­jas hur­kát én kap­tam. Be­le­tet­ték a mar­ha­bõr ak­ta­tás­kám­ba.
Be­dob egy fél junájkumot, rá­húz egy kor­só pilsenit, már nem le­het meg­ál­lí­ta­ni:
Bi­li­ár­doz­tunk egy he­lyen. A Ba­ba mond­ta, hogy az uno­ka­test­vé­re, a Zsi­ga meg tud­ná süt­ni a hur­kát. Az­tán nem is volt sü­tõ­je. Itt van negy­ven­ezer, mond­tam, men­jünk el kur­váz­ni. A Nyu­ga­ti­nál volt egy ko­pasz, nagyda­rab stri­ci meg a nõi. Én az Ani­kó­ra, egy félcigány csaj­ra fi­zet­tem be egy plusz egy órát. Há­rom éve visz­­sza­já­ró törzs­ven­dég vol­tam ná­la. Köz­ben meg ki­ol­vadt a hur­ka oda­lenn. Bur­ján­zott a sza­ga, mint a ba­zsa­ró­zsá­nak. A pa­li ke­res­te, hon­nan jön az illat… Na­hát, beesek a bank­ba alud­ni. Hü­lye­sé­ge­ket mond­tam ös­­sze­vis­­sza a hi­tel­fel­vé­te­lek­nél. Csir­ke­ól­ra nem adunk köl­csönt, meg ilye­nek. De dol­goz­ni csak kell. A tár­gya­ló­ban el­alud­tam. Reg­gel öt-hat biz­ton­sá­gi zár, rend­õr­ség, biztonságiak… A zsi­li­pet ad­dig húz­tam fel, hogy ne érez­zék a hur­ka sza­gát. Több­szö­rös vé­del­mi rend­szer, ka­me­rák, min­den, de a hur­ka sza­gát nem mu­tat­ta ki sen­ki és sem­mi. Egy-két szer­zõ­dést meg­kö­töt­tem, de dél­után ket­tõ­kor már érez­he­tõ volt a hur­ka sza­ga a pin­cé­bõl. Pe­dig ott volt egy hû­tõ. Et­tõl füg­get­le­nül iszo­nyú bü­dös volt. Ha­za­fe­lé egy csö­ves ült mel­let­tem a HÉV-en. Én meg po­fá­kat vág­tam, fin­to­rog­tam, a csö­ves­re ver­tem a bal­hét, hogy õ a bü­dös. Ott­hon egy-két ku­tya meg­ker­ge­tett, de csak ha­za­ér­tem va­la­hogy. Anyám sza­kács­nõ, azon­nal meg­sü­töt­te, és me­get­ték. Fos­tak, mint a la­ko­dal­mas ku­tya. Én nem. Mon­dom, hogy nincs po­én.

A Folt együt­tes
Na, ez­után meg kel­lett in­ni va­la­mit, mert ki­szá­radt a Macó szá­ja. Utá­na hár­mas­ban át­men­tünk Pis­ta bá­csi­val a Men­ta te­rasz ne­vû, több­szin­tes ét­te­rem­be. Hogy mi­ért? Hogy meg­hall­gas­suk a Folt együt­tes el­sõ (!) nyil­vá­nos fel­lé­pé­sét. Még­pe­dig azért hall­gat­tuk meg õket, mert pró­bák után õk is a Szi­get­ben sö­röz­tek. A föl­lé­pés az alag­so­ri bár­ban volt egy ká­bé há­rom­szor öt­ mé­te­res szín­pa­don. A ke­ret­tõl olyan volt az egész, mint­ha egy kép­ben ze­nél­tek vol­na az egy­mást órán­ként vál­tó ze­ne­kar­ok. A Folt együt­tes Beat­les­-, Paul McCartney- és KFT-számokat ját­szott. Macó föl­pat­tant, és olyan szó­ló­tán­cot vert le, hogy meg­tap­sol­ták. Min­den tag­ja érez­te a ze­nét.
Na, az­tán jött a ze­ne­kar, hogy mi­lye­nek vol­tak. A leg­jobb a ze­ne­kar­ve­ze­tõ srác volt, az Oli­vér (szó­ló­ének és gi­tár), a do­bos (ci­vil­ben szo­ba­fes­tõ) na­gyon pon­tos és erõs. Csak a basszusgityós volt ki­csit bá­tor­ta­lan és nem ütõs. Nem jött át a hang­ja, aho­gyan ré­gen mond­tuk. Nem szól­tam ne­ki, csa­lá­di au­tó­tra­gé­dia ér­te a na­pok­ban. Cso­da, hogy fel­lé­pett. Egy íz­ben meg négy­szer kezd­tek el egy szá­mot. De kü­lön­ben szöveg+zene rend­ben volt.
Meg­ér­té­tek az öt­száz ruppó be­lé­põt, mond­ta Pis­ta bá­csi, és ez­zel a do­log és az el­sõ fel­lé­pés le volt zár­va. Csak azt saj­nál­tam, hogy az utol­só – sa­ját! – szá­mu­kat alig le­he­tett hal­la­ni a be­ger­jedt mik­ro­fon­tól.

Ól­mos vagy ónos az esõ?
„Aldyaatok mynden efew és har­mat wrath” – va­gyis áld­já­tok min­den esõ és har­mat urát, mi­ként a Fes­te­tics-kó­dex­ben (1493) ír­va va­gyon.
Ta­lán az ól­mos esõ­ét nem ké­ne. Az el­múlt na­pok­ban igen so­kan tör­ték kar­ju­kat-lá­bu­kat mi­at­ta egész Kö­zép-, sõt Ke­let-Eu­ró­pá­ban is. Az ól­mos-ónos esõ fo­lyé­kony hal­maz­ál­la­po­tú, bár nul­la fok­nál ala­cso­nyabb hõ­mér­sék­le­tû, túl­hûlt víz. A föld­re érés­kor vá­lik szi­lárd hal­maz­ál­la­po­tú­vá.
Már a leg­el­sõ ma­gyar nyel­vû me­te­o­ro­ló­gi­ai tan­könyv, Bende Áron 1847-ben Ko­lozs­vá­rott ki­adott „Légtüneménytana” (hát mi ez, ha nem köl­té­szet, sõt lyra?) is hasz­nál­ja mind­két ala­kot. A ger­mán és új­la­tin nyel­vek­ben „fa­gyott”, „da­rás” vagy „túl­hû­tött” esõ­nek ne­ve­zik. A nagy an­gol–ma­gyar szó­tár a „sleet” for­dí­tá­sa­ként „ól­mos esõt” je­gyez. Fran­ci­á­ul: il tombe du verglas.
Író­ink mind­két ala­kot hasz­nál­ták:
„Egész nap hullt az ól­mos, hi­deg, de­cem­ber ele­ji esõ” (Kuncz Ala­dár).
„Las­san­ként el­kez­dett es­ni az ónos esõ” (Eöt­vös Kár­oly).
Saj­nos az idõjóskák a té­vék­ben és a rá­di­ók­ban az ón­ra buk­nak. Fé­nye­sebb, az igaz. Pe­dig csak a XIX. szá­zad­ban vált ket­té a je­len­té­sük. Az ólom az úgy­ne­ve­zett fe­ke­te ónt kezd­te je­len­te­ni, az ón pe­dig a fe­hér ón­nak ne­ve­zett fé­met.
Hogy me­lyik áll kö­ze­lebb az esõs va­ló­ság­hoz? Hát per­sze, hogy az ól­mos esõ. Ahogy Bá­lint Sán­dor Sze­ge­di szó­tá­rá­ban is va­gyon. Még hogy urá­li ere­de­tû! Ese­de­zem: név­szó­ban ki sem mu­tat­ha­tó, csak igé­ben. Csak azért is ól­mos, és csak azért is tö­rök ere­de­tû az esõ. Tör­jön ki a nya­va­lya min­den ha­mis szó­ter­jesz­tõt.

A pos­tán
Egy­szer­re ér­tünk egy épp be­fe­je­zõ­dött sor vé­gé­re az ab­lak elõtt, mind­ket­ten aján­lott le­ve­let szo­ron­gat­tunk.
Pa­ran­csol­jon, mond­tam ud­va­ri­a­san ma­gam elé tes­sé­kel­ve az öre­get.
Csak ön után, fe­lel­te õ.
Én rá­érek egész nap, mond­tam ki­csit már in­ge­rül­ten.
Men­jen csak ma­ga, mond­ta az öreg. Az or­vo­som sze­rint ne­kem még hat hó­na­pom van.

Csa­ba bú­csú­zik
Szé­kely ba­rá­tom vis­­sza­tér szü­lõ­föld­jé­re. Most (a kü­lön­ben igen nagy) há­zát akar­ja rend­be hoz­ni elõ­ször. Eszem­be ju­tott, ami­kor a vál­lán vitt egy ko­por­sót a vi­rág­ké­szí­tõ hú­gá­hoz, ta­lán va­la­mi film­be is be­ír­tam ezt a ké­pet. Egy ko­por­só, ami­nek lá­ba van.
Csa­ba a név­táb­lá­val jön elõ:
Apám ar­rébb tet­te a hely­ség­név­táb­lát, hogy a há­zam a fa­lu­ban le­gyen. Utá­na a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal ma­gya­rul is ki­ír­ta Nyárádremete ne­vét. (Egy­szer írok a fa­lu­ról, ígér­tem meg Csa­bá­nak.) Apám új­ra vis­­sza­tet­te, foly­tat­ta Csa­ba. A rend­õrök ki­tép­ték, és vis­­sza­vit­ték a ház al­só sar­ká­hoz a táb­lát. Vé­gül a fa­lu hi­va­ta­lo­san is meg­kap­ta az en­ge­délyt a ma­gyar név hasz­ná­la­tá­ra. A táb­la ott van, aho­vá apu­kám tet­te.

Az új tí­pus
Egy fi­a­tal srác ke­res mun­kát Pes­ten, egy amo­lyan „min­dent kap­hat ná­lunk” he­lyen. A fõ­nök meg­kér­de­zi:
Van el­adá­si gya­kor­la­ta?
Igen. Sió­fo­kon vol­tam el­adó.
Na jó, majd meg­lát­juk, mond­ja a fõ­nök.
Az el­sõ nap zá­rás­kor meg is kér­de­zi a fi­út:
Hány ve­võ­je volt?
Egy.
Egy?
Igen.
A mi el­adó­ink na­pon­ta húsz-har­minc ve­võt szol­gál­nak ki, mond­ta a fõ­nök foj­tott düh­vel. És men­­nyi volt a be­vé­te­le?
Öt­ven­hét­mil­lió-hét­száz­két­ezer.
Men­­nyi?
Jól hal­lot­ta.
Mi a tú­rót adott el en­nek az em­ber­nek?
Elõ­ször egy kis hor­got. Az­tán egy kö­ze­pe­set. Vé­gül egy na­gyot.
És az­tán?
Az­tán új hor­gász­bo­to­kat, te­lesz­kó­po­sat. Vil­lan­tó­kat vagy tí­zet. Az­tán meg­kér­dez­tem, ho­va men­ne a leg­szí­ve­seb­ben pe­cáz­ni. Hát a hor­vát ten­ger­part­ra, mond­ta. Oda mo­tor­csó­nak kell, uram, mond­tam, és le­vit­tem a mo­tor­csó­nak­osz­tály­ra. Vett is egyet. Utá­na szin­te ma­ga mond­ta, hogy a kis Hon­dá­ja nem fog­ja el­húz­ni ezt a ha­jót. Vett egy négykerék-meghajtásos dzsi­pet.
Szó­val ma­ga egy ve­võ­nek, aki ho­ro­gért jött, el­adott egy csó­na­kot és egy ko­csit?!
Bo­csá­nat, fõ­nök úr. A hap­si tam­po­nért jött a fe­le­sé­gé­nek. Mond­tam, ha már úgy­is oda a kö­vet­ke­zõ négy-öt nap­ja, men­jen pe­cáz­ni.

Ist­ván és ku­tyá­ja
Van a ház­ban egy új la­kó, Hor­váth Ist­ván. Ko­rom­bé­li, szé­pen õszü­lõ fér­fiú. Gyak­ran ta­lál­koz­tunk a lift­ben, a ku­tyá­ját vit­te sé­tál­ni. A ku­tya gyö­nyö­rû volt, nagy, bo­zon­tos. Bettynek vagy Dettynek hív­ták.
A ne­vét so­se kér­dez­tem, csak a ku­tya or­ra alá dug­tam az út­le­ve­le­met, a ke­ze­met. Egyik nap éj­fél kö­rül ta­lál­koz­tunk. Ve­le és ku­tyá­já­val.
Be­teg a ku­tya, mond­ta Ist­ván. Cu­kor­be­teg meg még egy cso­mó más.
Hány éves, kér­dez­tem.
Ti­zen­há­rom.
Utá­na haj­na­lig be­szél­get­tünk Ist­ván­nal. Mint ki­de­rült, szí­nész, rá­adá­sul me­ne­dzser sza­kot is vég­zett szín­ház­igaz­ga­tó is vala. Mi­ni­mum öt­ven kö­zös is­me­rõ­sünk volt. Mos­ta­ni est­je­i­rõl me­sélt. Egy­szer a hely­szí­nen de­rült ki, hogy nem a nyug­dí­ja­sok­nak ad­nak mû­sort, ha­nem nagy­csa­lá­dos­ok­nak. Azon­nal vál­tot­tak Ka­rin­thyról Láz­ár Er­vin­re.
A lif­tet vagy egy hó­na­pig újí­tot­ták fel. Lát­tam né­nit, aki lép­csõn­ként tol­ta ma­ga elõtt föl­fe­lé a be­vá­sár­ló­ko­sa­rat, de nem en­ged­te, hogy se­gít­sek.
Ist­ván és ku­tyá­ja ki­ke­rült a lá­tó­kö­röm­bõl.
Kész lett a lift. Az­óta há­rom­szor el­rom­lott. Min­dig én te­le­fo­ná­lok, na mind­egy.
Az­óta lát­tam Ist­vánt a ku­tya nél­kül. Fö­lös­le­ges volt kér­dez­ni bár­mit is.

Fû­lo­vacs­ka
A., mint so­kan tud­ják, mac­kó­bo­lond. A leg­újabb szer­ze­mé­nyét elõ­ször megszimmantottam. Az elõ­szo­bai pol­con állt, nem túl nagy, de szép, ará­nyos lo­vacs­ka. Csu­pa-csu­pa fû­szál­ból. Az­óta vá­rom a kö­vet­ke­zõt. Ál­la­tot, ne­tán em­bert.

Best of Lea
Ta­valy­elõtt, va­la­mely ne­ves na­pon ha­zaigye­kez­tem. Ott­hon vet­tem ész­re, hogy a ci­gim el­fo­gyott. Nem va­gyok nagy ba­gós kü­lön­ben. A szom­széd­ban ze­ne szólt, be­csön­get­tem. Egy he­lyes lány jött ki. Ne­kik bor­hi­á­nyuk volt, cse­rél­tünk. (De az is le­het, hogy mind­ez for­dít­va volt.) Vé­gül egy fe­ke­te srác­nak köl­csön­ad­tam egy an­gol an­to­ló­gi­át, amely­ben sze­re­pelt egy no­vel­lám. Ná­lam ma­radt két bo­ros­po­hár. A „Ked­ven­cek” közt néz­tem a gé­pe­men: Best of Lea. Túl jó fo­tók vol­tak, hogy egy ama­tõr ké­szít­se õket. Most né­zem: nincs már a ked­ven­cek kö­zött. Nem hi­szem, hogy a gép­cse­re mi­att tûnt el on­nan, de mind­egy is. Van két bo­ros­po­ha­ram.

El­ér­he­tet­len
Mi­ó­ta A.-hoz és ba­rá­ta­im­hoz ha­son­ló­an át­tér­tem egy má­sik cég te­le­fon­szol­gál­ta­tá­sá­ra, a kö­vet­ke­zõ je­le­nik meg a ki­jel­zõn: Una­vailable. Nem kap­ha­tó. Ren­del­ke­zés­re nem ál­ló. A. volt kü­lön­ben. Meg min­den­ki, aki a rend­szer­ben van.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.