Vegyes vágott

A ka­pi­ta­lis­ta hur­ka hõ­se
Hon­ja­im, ide­je meg­is­mer­ked­ne­tek a szi­get­la­kók­kal, aho­gyan ma­gam­ban én hí­vom õket. Va­gyis azok­kal, akik a Szi­get sö­rö­zõ törzs­kö­zön­ség­ét al­kot­ják. Van itt min­den­fé­le ren­dû és ran­gú em­ber, mat­róz­tól ze­né­szig, ve­gyész­mér­nö­kig, üve­ges­tõl a bró­ke­rig, le­szo­kott her­nyós­tól or­vo­sig. Sok a fi­a­tal. Ezért Fe­ri bá­csi­nak hív­nak. Tû­röm. Szé­pen kör­ben a bok­szok­ban, az ara­di ti­zen­hár­mak ké­pei alatt, ül­nek az idõ­sebb és fi­a­ta­labb asz­tal­tár­sa­ság­ok. Vagy a kü­lön­te­rem­ben.
Elõ­ször is itt van Macó. Szé­le-hos­­sza egy, vas­tag szem­üve­gû fi­a­tal­em­ber, kis ba­jus­­szal, po­fa­sza­kál­lal, aki­nek a zsír­pár­nái alatt erõs iz­mok hú­zód­nak. Sok­szor csak csön­de­sen ül, ló­gat­ja a fe­jét, hall­gat­ja a töb­bi­e­ket, de ha a sö­rök kö­zé több gyor­sí­tó Uni­cum is be­fér a szo­kott­nál, ak­kor kö­nyör­te­le­nül át­ve­szi a szót. Gyors be­szé­dû, né­ha ös­­sze­ha­rap­ja a sza­va­kat; aki ke­vés­sé is­me­ri – mi­ként én –, az nem min­dent ért be­lõ­le. Hogy aszond­ja:
Do­rog­ra vol­tunk meg­hí­va disz­nó­vá­gás­ra. Va­la­mi har­minc­hatmilkós (ti­zen­hét plusz ti­zen­ki­lenc) hi­tel volt a hát­tér­ben. Ren­ge­teg bort kap­tunk vegy­sze­res üve­gek­ben. A kéz­fo­gás­nál a pa­li ke­zem­be nyo­mott negy­ven­ezer fo­rin­tot. Snassz lett vol­na vis­­sza­ad­ni, meg ak­kor nem is tö­rõd­tem ve­le. A bor a ban­ké volt, nem tu­dom, hogy gon­dol­ták, de azt az öt-hat ki­ló vé­res és má­jas hur­kát én kap­tam. Be­le­tet­ték a mar­ha­bõr ak­ta­tás­kám­ba.
Be­dob egy fél junájkumot, rá­húz egy kor­só pilsenit, már nem le­het meg­ál­lí­ta­ni:
Bi­li­ár­doz­tunk egy he­lyen. A Ba­ba mond­ta, hogy az uno­ka­test­vé­re, a Zsi­ga meg tud­ná süt­ni a hur­kát. Az­tán nem is volt sü­tõ­je. Itt van negy­ven­ezer, mond­tam, men­jünk el kur­váz­ni. A Nyu­ga­ti­nál volt egy ko­pasz, nagyda­rab stri­ci meg a nõi. Én az Ani­kó­ra, egy félcigány csaj­ra fi­zet­tem be egy plusz egy órát. Há­rom éve visz­­sza­já­ró törzs­ven­dég vol­tam ná­la. Köz­ben meg ki­ol­vadt a hur­ka oda­lenn. Bur­ján­zott a sza­ga, mint a ba­zsa­ró­zsá­nak. A pa­li ke­res­te, hon­nan jön az illat… Na­hát, beesek a bank­ba alud­ni. Hü­lye­sé­ge­ket mond­tam ös­­sze­vis­­sza a hi­tel­fel­vé­te­lek­nél. Csir­ke­ól­ra nem adunk köl­csönt, meg ilye­nek. De dol­goz­ni csak kell. A tár­gya­ló­ban el­alud­tam. Reg­gel öt-hat biz­ton­sá­gi zár, rend­õr­ség, biztonságiak… A zsi­li­pet ad­dig húz­tam fel, hogy ne érez­zék a hur­ka sza­gát. Több­szö­rös vé­del­mi rend­szer, ka­me­rák, min­den, de a hur­ka sza­gát nem mu­tat­ta ki sen­ki és sem­mi. Egy-két szer­zõ­dést meg­kö­töt­tem, de dél­után ket­tõ­kor már érez­he­tõ volt a hur­ka sza­ga a pin­cé­bõl. Pe­dig ott volt egy hû­tõ. Et­tõl füg­get­le­nül iszo­nyú bü­dös volt. Ha­za­fe­lé egy csö­ves ült mel­let­tem a HÉV-en. Én meg po­fá­kat vág­tam, fin­to­rog­tam, a csö­ves­re ver­tem a bal­hét, hogy õ a bü­dös. Ott­hon egy-két ku­tya meg­ker­ge­tett, de csak ha­za­ér­tem va­la­hogy. Anyám sza­kács­nõ, azon­nal meg­sü­töt­te, és me­get­ték. Fos­tak, mint a la­ko­dal­mas ku­tya. Én nem. Mon­dom, hogy nincs po­én.

A Folt együt­tes
Na, ez­után meg kel­lett in­ni va­la­mit, mert ki­szá­radt a Macó szá­ja. Utá­na hár­mas­ban át­men­tünk Pis­ta bá­csi­val a Men­ta te­rasz ne­vû, több­szin­tes ét­te­rem­be. Hogy mi­ért? Hogy meg­hall­gas­suk a Folt együt­tes el­sõ (!) nyil­vá­nos fel­lé­pé­sét. Még­pe­dig azért hall­gat­tuk meg õket, mert pró­bák után õk is a Szi­get­ben sö­röz­tek. A föl­lé­pés az alag­so­ri bár­ban volt egy ká­bé há­rom­szor öt­ mé­te­res szín­pa­don. A ke­ret­tõl olyan volt az egész, mint­ha egy kép­ben ze­nél­tek vol­na az egy­mást órán­ként vál­tó ze­ne­kar­ok. A Folt együt­tes Beat­les­-, Paul McCartney- és KFT-számokat ját­szott. Macó föl­pat­tant, és olyan szó­ló­tán­cot vert le, hogy meg­tap­sol­ták. Min­den tag­ja érez­te a ze­nét.
Na, az­tán jött a ze­ne­kar, hogy mi­lye­nek vol­tak. A leg­jobb a ze­ne­kar­ve­ze­tõ srác volt, az Oli­vér (szó­ló­ének és gi­tár), a do­bos (ci­vil­ben szo­ba­fes­tõ) na­gyon pon­tos és erõs. Csak a basszusgityós volt ki­csit bá­tor­ta­lan és nem ütõs. Nem jött át a hang­ja, aho­gyan ré­gen mond­tuk. Nem szól­tam ne­ki, csa­lá­di au­tó­tra­gé­dia ér­te a na­pok­ban. Cso­da, hogy fel­lé­pett. Egy íz­ben meg négy­szer kezd­tek el egy szá­mot. De kü­lön­ben szöveg+zene rend­ben volt.
Meg­ér­té­tek az öt­száz ruppó be­lé­põt, mond­ta Pis­ta bá­csi, és ez­zel a do­log és az el­sõ fel­lé­pés le volt zár­va. Csak azt saj­nál­tam, hogy az utol­só – sa­ját! – szá­mu­kat alig le­he­tett hal­la­ni a be­ger­jedt mik­ro­fon­tól.

Ól­mos vagy ónos az esõ?
„Aldyaatok mynden efew és har­mat wrath” – va­gyis áld­já­tok min­den esõ és har­mat urát, mi­ként a Fes­te­tics-kó­dex­ben (1493) ír­va va­gyon.
Ta­lán az ól­mos esõ­ét nem ké­ne. Az el­múlt na­pok­ban igen so­kan tör­ték kar­ju­kat-lá­bu­kat mi­at­ta egész Kö­zép-, sõt Ke­let-Eu­ró­pá­ban is. Az ól­mos-ónos esõ fo­lyé­kony hal­maz­ál­la­po­tú, bár nul­la fok­nál ala­cso­nyabb hõ­mér­sék­le­tû, túl­hûlt víz. A föld­re érés­kor vá­lik szi­lárd hal­maz­ál­la­po­tú­vá.
Már a leg­el­sõ ma­gyar nyel­vû me­te­o­ro­ló­gi­ai tan­könyv, Bende Áron 1847-ben Ko­lozs­vá­rott ki­adott „Légtüneménytana” (hát mi ez, ha nem köl­té­szet, sõt lyra?) is hasz­nál­ja mind­két ala­kot. A ger­mán és új­la­tin nyel­vek­ben „fa­gyott”, „da­rás” vagy „túl­hû­tött” esõ­nek ne­ve­zik. A nagy an­gol–ma­gyar szó­tár a „sleet” for­dí­tá­sa­ként „ól­mos esõt” je­gyez. Fran­ci­á­ul: il tombe du verglas.
Író­ink mind­két ala­kot hasz­nál­ták:
„Egész nap hullt az ól­mos, hi­deg, de­cem­ber ele­ji esõ” (Kuncz Ala­dár).
„Las­san­ként el­kez­dett es­ni az ónos esõ” (Eöt­vös Kár­oly).
Saj­nos az idõjóskák a té­vék­ben és a rá­di­ók­ban az ón­ra buk­nak. Fé­nye­sebb, az igaz. Pe­dig csak a XIX. szá­zad­ban vált ket­té a je­len­té­sük. Az ólom az úgy­ne­ve­zett fe­ke­te ónt kezd­te je­len­te­ni, az ón pe­dig a fe­hér ón­nak ne­ve­zett fé­met.
Hogy me­lyik áll kö­ze­lebb az esõs va­ló­ság­hoz? Hát per­sze, hogy az ól­mos esõ. Ahogy Bá­lint Sán­dor Sze­ge­di szó­tá­rá­ban is va­gyon. Még hogy urá­li ere­de­tû! Ese­de­zem: név­szó­ban ki sem mu­tat­ha­tó, csak igé­ben. Csak azért is ól­mos, és csak azért is tö­rök ere­de­tû az esõ. Tör­jön ki a nya­va­lya min­den ha­mis szó­ter­jesz­tõt.

A pos­tán
Egy­szer­re ér­tünk egy épp be­fe­je­zõ­dött sor vé­gé­re az ab­lak elõtt, mind­ket­ten aján­lott le­ve­let szo­ron­gat­tunk.
Pa­ran­csol­jon, mond­tam ud­va­ri­a­san ma­gam elé tes­sé­kel­ve az öre­get.
Csak ön után, fe­lel­te õ.
Én rá­érek egész nap, mond­tam ki­csit már in­ge­rül­ten.
Men­jen csak ma­ga, mond­ta az öreg. Az or­vo­som sze­rint ne­kem még hat hó­na­pom van.

Csa­ba bú­csú­zik
Szé­kely ba­rá­tom vis­­sza­tér szü­lõ­föld­jé­re. Most (a kü­lön­ben igen nagy) há­zát akar­ja rend­be hoz­ni elõ­ször. Eszem­be ju­tott, ami­kor a vál­lán vitt egy ko­por­sót a vi­rág­ké­szí­tõ hú­gá­hoz, ta­lán va­la­mi film­be is be­ír­tam ezt a ké­pet. Egy ko­por­só, ami­nek lá­ba van.
Csa­ba a név­táb­lá­val jön elõ:
Apám ar­rébb tet­te a hely­ség­név­táb­lát, hogy a há­zam a fa­lu­ban le­gyen. Utá­na a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal ma­gya­rul is ki­ír­ta Nyárádremete ne­vét. (Egy­szer írok a fa­lu­ról, ígér­tem meg Csa­bá­nak.) Apám új­ra vis­­sza­tet­te, foly­tat­ta Csa­ba. A rend­õrök ki­tép­ték, és vis­­sza­vit­ték a ház al­só sar­ká­hoz a táb­lát. Vé­gül a fa­lu hi­va­ta­lo­san is meg­kap­ta az en­ge­délyt a ma­gyar név hasz­ná­la­tá­ra. A táb­la ott van, aho­vá apu­kám tet­te.

Az új tí­pus
Egy fi­a­tal srác ke­res mun­kát Pes­ten, egy amo­lyan „min­dent kap­hat ná­lunk” he­lyen. A fõ­nök meg­kér­de­zi:
Van el­adá­si gya­kor­la­ta?
Igen. Sió­fo­kon vol­tam el­adó.
Na jó, majd meg­lát­juk, mond­ja a fõ­nök.
Az el­sõ nap zá­rás­kor meg is kér­de­zi a fi­út:
Hány ve­võ­je volt?
Egy.
Egy?
Igen.
A mi el­adó­ink na­pon­ta húsz-har­minc ve­võt szol­gál­nak ki, mond­ta a fõ­nök foj­tott düh­vel. És men­­nyi volt a be­vé­te­le?
Öt­ven­hét­mil­lió-hét­száz­két­ezer.
Men­­nyi?
Jól hal­lot­ta.
Mi a tú­rót adott el en­nek az em­ber­nek?
Elõ­ször egy kis hor­got. Az­tán egy kö­ze­pe­set. Vé­gül egy na­gyot.
És az­tán?
Az­tán új hor­gász­bo­to­kat, te­lesz­kó­po­sat. Vil­lan­tó­kat vagy tí­zet. Az­tán meg­kér­dez­tem, ho­va men­ne a leg­szí­ve­seb­ben pe­cáz­ni. Hát a hor­vát ten­ger­part­ra, mond­ta. Oda mo­tor­csó­nak kell, uram, mond­tam, és le­vit­tem a mo­tor­csó­nak­osz­tály­ra. Vett is egyet. Utá­na szin­te ma­ga mond­ta, hogy a kis Hon­dá­ja nem fog­ja el­húz­ni ezt a ha­jót. Vett egy négykerék-meghajtásos dzsi­pet.
Szó­val ma­ga egy ve­võ­nek, aki ho­ro­gért jött, el­adott egy csó­na­kot és egy ko­csit?!
Bo­csá­nat, fõ­nök úr. A hap­si tam­po­nért jött a fe­le­sé­gé­nek. Mond­tam, ha már úgy­is oda a kö­vet­ke­zõ négy-öt nap­ja, men­jen pe­cáz­ni.

Ist­ván és ku­tyá­ja
Van a ház­ban egy új la­kó, Hor­váth Ist­ván. Ko­rom­bé­li, szé­pen õszü­lõ fér­fiú. Gyak­ran ta­lál­koz­tunk a lift­ben, a ku­tyá­ját vit­te sé­tál­ni. A ku­tya gyö­nyö­rû volt, nagy, bo­zon­tos. Bettynek vagy Dettynek hív­ták.
A ne­vét so­se kér­dez­tem, csak a ku­tya or­ra alá dug­tam az út­le­ve­le­met, a ke­ze­met. Egyik nap éj­fél kö­rül ta­lál­koz­tunk. Ve­le és ku­tyá­já­val.
Be­teg a ku­tya, mond­ta Ist­ván. Cu­kor­be­teg meg még egy cso­mó más.
Hány éves, kér­dez­tem.
Ti­zen­há­rom.
Utá­na haj­na­lig be­szél­get­tünk Ist­ván­nal. Mint ki­de­rült, szí­nész, rá­adá­sul me­ne­dzser sza­kot is vég­zett szín­ház­igaz­ga­tó is vala. Mi­ni­mum öt­ven kö­zös is­me­rõ­sünk volt. Mos­ta­ni est­je­i­rõl me­sélt. Egy­szer a hely­szí­nen de­rült ki, hogy nem a nyug­dí­ja­sok­nak ad­nak mû­sort, ha­nem nagy­csa­lá­dos­ok­nak. Azon­nal vál­tot­tak Ka­rin­thyról Láz­ár Er­vin­re.
A lif­tet vagy egy hó­na­pig újí­tot­ták fel. Lát­tam né­nit, aki lép­csõn­ként tol­ta ma­ga elõtt föl­fe­lé a be­vá­sár­ló­ko­sa­rat, de nem en­ged­te, hogy se­gít­sek.
Ist­ván és ku­tyá­ja ki­ke­rült a lá­tó­kö­röm­bõl.
Kész lett a lift. Az­óta há­rom­szor el­rom­lott. Min­dig én te­le­fo­ná­lok, na mind­egy.
Az­óta lát­tam Ist­vánt a ku­tya nél­kül. Fö­lös­le­ges volt kér­dez­ni bár­mit is.

Fû­lo­vacs­ka
A., mint so­kan tud­ják, mac­kó­bo­lond. A leg­újabb szer­ze­mé­nyét elõ­ször megszimmantottam. Az elõ­szo­bai pol­con állt, nem túl nagy, de szép, ará­nyos lo­vacs­ka. Csu­pa-csu­pa fû­szál­ból. Az­óta vá­rom a kö­vet­ke­zõt. Ál­la­tot, ne­tán em­bert.

Best of Lea
Ta­valy­elõtt, va­la­mely ne­ves na­pon ha­zaigye­kez­tem. Ott­hon vet­tem ész­re, hogy a ci­gim el­fo­gyott. Nem va­gyok nagy ba­gós kü­lön­ben. A szom­széd­ban ze­ne szólt, be­csön­get­tem. Egy he­lyes lány jött ki. Ne­kik bor­hi­á­nyuk volt, cse­rél­tünk. (De az is le­het, hogy mind­ez for­dít­va volt.) Vé­gül egy fe­ke­te srác­nak köl­csön­ad­tam egy an­gol an­to­ló­gi­át, amely­ben sze­re­pelt egy no­vel­lám. Ná­lam ma­radt két bo­ros­po­hár. A „Ked­ven­cek” közt néz­tem a gé­pe­men: Best of Lea. Túl jó fo­tók vol­tak, hogy egy ama­tõr ké­szít­se õket. Most né­zem: nincs már a ked­ven­cek kö­zött. Nem hi­szem, hogy a gép­cse­re mi­att tûnt el on­nan, de mind­egy is. Van két bo­ros­po­ha­ram.

El­ér­he­tet­len
Mi­ó­ta A.-hoz és ba­rá­ta­im­hoz ha­son­ló­an át­tér­tem egy má­sik cég te­le­fon­szol­gál­ta­tá­sá­ra, a kö­vet­ke­zõ je­le­nik meg a ki­jel­zõn: Una­vailable. Nem kap­ha­tó. Ren­del­ke­zés­re nem ál­ló. A. volt kü­lön­ben. Meg min­den­ki, aki a rend­szer­ben van.