A kapitalista hurka hõse
Honjaim, ideje megismerkednetek a szigetlakókkal, ahogyan magamban én hívom õket. Vagyis azokkal, akik a Sziget sörözõ törzsközönségét alkotják. Van itt mindenféle rendû és rangú ember, matróztól zenészig, vegyészmérnökig, üvegestõl a brókerig, leszokott hernyóstól orvosig. Sok a fiatal. Ezért Feri bácsinak hívnak. Tûröm. Szépen körben a bokszokban, az aradi tizenhármak képei alatt, ülnek az idõsebb és fiatalabb asztaltársaságok. Vagy a különteremben.
Elõször is itt van Macó. Széle-hossza egy, vastag szemüvegû fiatalember, kis bajusszal, pofaszakállal, akinek a zsírpárnái alatt erõs izmok húzódnak. Sokszor csak csöndesen ül, lógatja a fejét, hallgatja a többieket, de ha a sörök közé több gyorsító Unicum is befér a szokottnál, akkor könyörtelenül átveszi a szót. Gyors beszédû, néha összeharapja a szavakat; aki kevéssé ismeri – miként én –, az nem mindent ért belõle. Hogy aszondja:
Dorogra voltunk meghíva disznóvágásra. Valami harminchatmilkós (tizenhét plusz tizenkilenc) hitel volt a háttérben. Rengeteg bort kaptunk vegyszeres üvegekben. A kézfogásnál a pali kezembe nyomott negyvenezer forintot. Snassz lett volna visszaadni, meg akkor nem is törõdtem vele. A bor a banké volt, nem tudom, hogy gondolták, de azt az öt-hat kiló véres és májas hurkát én kaptam. Beletették a marhabõr aktatáskámba.
Bedob egy fél junájkumot, ráhúz egy korsó pilsenit, már nem lehet megállítani:
Biliárdoztunk egy helyen. A Baba mondta, hogy az unokatestvére, a Zsiga meg tudná sütni a hurkát. Aztán nem is volt sütõje. Itt van negyvenezer, mondtam, menjünk el kurvázni. A Nyugatinál volt egy kopasz, nagydarab strici meg a nõi. Én az Anikóra, egy félcigány csajra fizettem be egy plusz egy órát. Három éve viszszajáró törzsvendég voltam nála. Közben meg kiolvadt a hurka odalenn. Burjánzott a szaga, mint a bazsarózsának. A pali kereste, honnan jön az illat… Nahát, beesek a bankba aludni. Hülyeségeket mondtam összevissza a hitelfelvételeknél. Csirkeólra nem adunk kölcsönt, meg ilyenek. De dolgozni csak kell. A tárgyalóban elaludtam. Reggel öt-hat biztonsági zár, rendõrség, biztonságiak… A zsilipet addig húztam fel, hogy ne érezzék a hurka szagát. Többszörös védelmi rendszer, kamerák, minden, de a hurka szagát nem mutatta ki senki és semmi. Egy-két szerzõdést megkötöttem, de délután kettõkor már érezhetõ volt a hurka szaga a pincébõl. Pedig ott volt egy hûtõ. Ettõl függetlenül iszonyú büdös volt. Hazafelé egy csöves ült mellettem a HÉV-en. Én meg pofákat vágtam, fintorogtam, a csövesre vertem a balhét, hogy õ a büdös. Otthon egy-két kutya megkergetett, de csak hazaértem valahogy. Anyám szakácsnõ, azonnal megsütötte, és megették. Fostak, mint a lakodalmas kutya. Én nem. Mondom, hogy nincs poén.
A Folt együttes
Na, ezután meg kellett inni valamit, mert kiszáradt a Macó szája. Utána hármasban átmentünk Pista bácsival a Menta terasz nevû, többszintes étterembe. Hogy miért? Hogy meghallgassuk a Folt együttes elsõ (!) nyilvános fellépését. Mégpedig azért hallgattuk meg õket, mert próbák után õk is a Szigetben söröztek. A föllépés az alagsori bárban volt egy kábé háromszor öt méteres színpadon. A kerettõl olyan volt az egész, mintha egy képben zenéltek volna az egymást óránként váltó zenekarok. A Folt együttes Beatles-, Paul McCartney- és KFT-számokat játszott. Macó fölpattant, és olyan szólótáncot vert le, hogy megtapsolták. Minden tagja érezte a zenét.
Na, aztán jött a zenekar, hogy milyenek voltak. A legjobb a zenekarvezetõ srác volt, az Olivér (szólóének és gitár), a dobos (civilben szobafestõ) nagyon pontos és erõs. Csak a basszusgityós volt kicsit bátortalan és nem ütõs. Nem jött át a hangja, ahogyan régen mondtuk. Nem szóltam neki, családi autótragédia érte a napokban. Csoda, hogy fellépett. Egy ízben meg négyszer kezdtek el egy számot. De különben szöveg+zene rendben volt.
Megértétek az ötszáz ruppó belépõt, mondta Pista bácsi, és ezzel a dolog és az elsõ fellépés le volt zárva. Csak azt sajnáltam, hogy az utolsó – saját! – számukat alig lehetett hallani a begerjedt mikrofontól.
Ólmos vagy ónos az esõ?
„Aldyaatok mynden efew és harmat wrath” – vagyis áldjátok minden esõ és harmat urát, miként a Festetics-kódexben (1493) írva vagyon.
Talán az ólmos esõét nem kéne. Az elmúlt napokban igen sokan törték karjukat-lábukat miatta egész Közép-, sõt Kelet-Európában is. Az ólmos-ónos esõ folyékony halmazállapotú, bár nulla foknál alacsonyabb hõmérsékletû, túlhûlt víz. A földre éréskor válik szilárd halmazállapotúvá.
Már a legelsõ magyar nyelvû meteorológiai tankönyv, Bende Áron 1847-ben Kolozsvárott kiadott „Légtüneménytana” (hát mi ez, ha nem költészet, sõt lyra?) is használja mindkét alakot. A germán és újlatin nyelvekben „fagyott”, „darás” vagy „túlhûtött” esõnek nevezik. A nagy angol–magyar szótár a „sleet” fordításaként „ólmos esõt” jegyez. Franciául: il tombe du verglas.
Íróink mindkét alakot használták:
„Egész nap hullt az ólmos, hideg, december eleji esõ” (Kuncz Aladár).
„Lassanként elkezdett esni az ónos esõ” (Eötvös Károly).
Sajnos az idõjóskák a tévékben és a rádiókban az ónra buknak. Fényesebb, az igaz. Pedig csak a XIX. században vált ketté a jelentésük. Az ólom az úgynevezett fekete ónt kezdte jelenteni, az ón pedig a fehér ónnak nevezett fémet.
Hogy melyik áll közelebb az esõs valósághoz? Hát persze, hogy az ólmos esõ. Ahogy Bálint Sándor Szegedi szótárában is vagyon. Még hogy uráli eredetû! Esedezem: névszóban ki sem mutatható, csak igében. Csak azért is ólmos, és csak azért is török eredetû az esõ. Törjön ki a nyavalya minden hamis szóterjesztõt.
A postán
Egyszerre értünk egy épp befejezõdött sor végére az ablak elõtt, mindketten ajánlott levelet szorongattunk.
Parancsoljon, mondtam udvariasan magam elé tessékelve az öreget.
Csak ön után, felelte õ.
Én ráérek egész nap, mondtam kicsit már ingerülten.
Menjen csak maga, mondta az öreg. Az orvosom szerint nekem még hat hónapom van.
Csaba búcsúzik
Székely barátom visszatér szülõföldjére. Most (a különben igen nagy) házát akarja rendbe hozni elõször. Eszembe jutott, amikor a vállán vitt egy koporsót a virágkészítõ húgához, talán valami filmbe is beírtam ezt a képet. Egy koporsó, aminek lába van.
Csaba a névtáblával jön elõ:
Apám arrébb tette a helységnévtáblát, hogy a házam a faluban legyen. Utána a polgármesteri hivatal magyarul is kiírta Nyárádremete nevét. (Egyszer írok a faluról, ígértem meg Csabának.) Apám újra visszatette, folytatta Csaba. A rendõrök kitépték, és visszavitték a ház alsó sarkához a táblát. Végül a falu hivatalosan is megkapta az engedélyt a magyar név használatára. A tábla ott van, ahová apukám tette.
Az új típus
Egy fiatal srác keres munkát Pesten, egy amolyan „mindent kaphat nálunk” helyen. A fõnök megkérdezi:
Van eladási gyakorlata?
Igen. Siófokon voltam eladó.
Na jó, majd meglátjuk, mondja a fõnök.
Az elsõ nap záráskor meg is kérdezi a fiút:
Hány vevõje volt?
Egy.
Egy?
Igen.
A mi eladóink naponta húsz-harminc vevõt szolgálnak ki, mondta a fõnök fojtott dühvel. És mennyi volt a bevétele?
Ötvenhétmillió-hétszázkétezer.
Mennyi?
Jól hallotta.
Mi a túrót adott el ennek az embernek?
Elõször egy kis horgot. Aztán egy közepeset. Végül egy nagyot.
És aztán?
Aztán új horgászbotokat, teleszkóposat. Villantókat vagy tízet. Aztán megkérdeztem, hova menne a legszívesebben pecázni. Hát a horvát tengerpartra, mondta. Oda motorcsónak kell, uram, mondtam, és levittem a motorcsónakosztályra. Vett is egyet. Utána szinte maga mondta, hogy a kis Hondája nem fogja elhúzni ezt a hajót. Vett egy négykerék-meghajtásos dzsipet.
Szóval maga egy vevõnek, aki horogért jött, eladott egy csónakot és egy kocsit?!
Bocsánat, fõnök úr. A hapsi tamponért jött a feleségének. Mondtam, ha már úgyis oda a következõ négy-öt napja, menjen pecázni.
István és kutyája
Van a házban egy új lakó, Horváth István. Korombéli, szépen õszülõ férfiú. Gyakran találkoztunk a liftben, a kutyáját vitte sétálni. A kutya gyönyörû volt, nagy, bozontos. Bettynek vagy Dettynek hívták.
A nevét sose kérdeztem, csak a kutya orra alá dugtam az útlevelemet, a kezemet. Egyik nap éjfél körül találkoztunk. Vele és kutyájával.
Beteg a kutya, mondta István. Cukorbeteg meg még egy csomó más.
Hány éves, kérdeztem.
Tizenhárom.
Utána hajnalig beszélgettünk Istvánnal. Mint kiderült, színész, ráadásul menedzser szakot is végzett színházigazgató is vala. Minimum ötven közös ismerõsünk volt. Mostani estjeirõl mesélt. Egyszer a helyszínen derült ki, hogy nem a nyugdíjasoknak adnak mûsort, hanem nagycsaládosoknak. Azonnal váltottak Karinthyról Lázár Ervinre.
A liftet vagy egy hónapig újították fel. Láttam nénit, aki lépcsõnként tolta maga elõtt fölfelé a bevásárlókosarat, de nem engedte, hogy segítsek.
István és kutyája kikerült a látókörömbõl.
Kész lett a lift. Azóta háromszor elromlott. Mindig én telefonálok, na mindegy.
Azóta láttam Istvánt a kutya nélkül. Fölösleges volt kérdezni bármit is.
Fûlovacska
A., mint sokan tudják, mackóbolond. A legújabb szerzeményét elõször megszimmantottam. Az elõszobai polcon állt, nem túl nagy, de szép, arányos lovacska. Csupa-csupa fûszálból. Azóta várom a következõt. Állatot, netán embert.
Best of Lea
Tavalyelõtt, valamely neves napon hazaigyekeztem. Otthon vettem észre, hogy a cigim elfogyott. Nem vagyok nagy bagós különben. A szomszédban zene szólt, becsöngettem. Egy helyes lány jött ki. Nekik borhiányuk volt, cseréltünk. (De az is lehet, hogy mindez fordítva volt.) Végül egy fekete srácnak kölcsönadtam egy angol antológiát, amelyben szerepelt egy novellám. Nálam maradt két borospohár. A „Kedvencek” közt néztem a gépemen: Best of Lea. Túl jó fotók voltak, hogy egy amatõr készítse õket. Most nézem: nincs már a kedvencek között. Nem hiszem, hogy a gépcsere miatt tûnt el onnan, de mindegy is. Van két borospoharam.
Elérhetetlen
Mióta A.-hoz és barátaimhoz hasonlóan áttértem egy másik cég telefonszolgáltatására, a következõ jelenik meg a kijelzõn: Unavailable. Nem kapható. Rendelkezésre nem álló. A. volt különben. Meg mindenki, aki a rendszerben van.
Panaszos paksiak, Böde Dániel rákontrázott Bognár Györgyre
