Világbajnokságok különös sorsa

Kezdjük Capablanca és Aljechin mérkőzésével 1927-ből! A 34 játszmás meccs Buenos Airesben a kihívó Aljechin +6–3=25 győzelmével végződött. Capablanca feltétele szerint a kihívónak hat, a címvédőnek csupán öt játszmát kellett nyernie a világbajnoki címhez.
Aljechin igazi bajnoknak bizonyult: kétszer fölényesen megvédte címét Bogoljubov ellen, de Euwével szemben minimális, +8–9-es vereséget szenvedett. Ekkor azonban élt a visszavágás lehetőségével (ezt annak idején Capablanca elmulasztotta), és a sportbabonát meghazudtolva visszaszerezte a koronát, ami addig soha senkinek nem sikerült. „Egy hőstett” – írta Márai Sándor a Pesti Hírlapban 1937-ben. Aljechin haláláig (1946. március 23., Estoril) megtartotta világbajnoki címét, rajta kívül ezt még senki nem mondhatta el magáról.
Azóta a FIDE (Nemzetközi Sakkszövetség) rendezi meg hivatalból a világbajnoki mérkőzéseket. 1948-ban Botvinnik nyerte meg a világbajnokjelöltek versenyét, s ő szerkesztette meg a szovjet szövetséggel egyetértésben a világbajnokság új rendszerét: 24 játszma, az győz, aki több pontot ér el, de a világbajnok 12-vel már megtartja a címét. Az aktív bajnok privilégiuma lett, hogy veresége esetén visszavágóra jogosult. Ez a betoldás aztán egy idő után ellehetetlenítette a praxist: 1951-től 1961-ig Botvinnik minden világbajnoki összecsapásban szerepelt. Ezt végül épp az ő javaslatával oldották fel, 1963-ban, ötvenkét évesen aktív bajnok létére lemondott a visszavágóról.
Ez meggyorsította a fejlődést, amely a szovjetek alapállását meggyengítette, és odáig vezetett, hogy a világbajnok-jelölti versenyeket páros mérkőzésekké fejlesztették. Ez kifejezetten kedvezett az amerikai Fischernek. Páratlanul szenzációs játékkal győzte le ellenfeleit: Tajmanovot és Larsent 6-0-ra, Petroszjant 6,5-2,5-re, mire eljutott az utolsó „bástyáig”, Szpasszkijig. Őt emlékezetes csatában 12,5-8,5-lel, nagy fölénnyel detronizálta, s a FIDE-érában először lett nem orosz-szovjet a sakkvilágbajnok.
Fischer is igyekezett megreformálni a szabályokat. Elképzelése szerint a kihívónak kilenc, míg a címvédőnek nyolc partit kellett volna nyernie a győzelemhez. Ám javaslatait a FIDE egytől egyig visszautasította, mire fel a különc klasszis nem állt ki Karpov ellen. Visszavonulása nagy kárt okozott a sakkozásnak, de a jogászi effektusokat ki kellett zárni a sakk szabályaiból.
Így hát Karpov, éppúgy, mint Botvinnik, nem az aktív világbajnok legyőzésével lett világbajnok, sőt 1975-ben ő tulajdonképpen küzdelem nélkül szerezhette meg a sakkjogart. Tíz éven át tartotta meg a címet, ezalatt háromszor győzte le Korcsnojt, egyszer a jelöltek döntőjében, kétszer mint a kihívóját.
A FIDE legkülönösebb közjátékát hozta a Karpov–Kaszparov mérkőzés. Karpov elhúzott 5-0-ra, majd Kaszparov feljött 5-3-ra, s közben 34 döntetlen is született. Ekkor félbeszakították, majd újrakezdték a csatát. Ez Kaszparov győzelmével végződött, s a továbbiakban is ő maradt a bajnok. Igaz, egy ízben csak hajszálnyival kerülte el a bukást, de szerencsével egyenlített az utolsó fordulóban, s 12-12-vel megmentette koronáját.
Az utóbbi 25 évben a FIDE és a sakkvilág elég sokat foglalkozott a világbajnoksággal. Kaszparov rendre megvédte pozícióját, de a FIDE–Kaszparov meccs végül is törvényen kívülre került (miközben Kaszparov Anandot és Shortot hivatalos-félhivatalos meccseken legyőzte), s meglepetésre Timman is játszhatott Karpovval a „világbajnoki” címért. Karpov másodszor is FIDE-világbajnok lett, anélkül, hogy legyőzte volna az aktuális valódi világbajnokot. Ezt csakis az orosz-szovjet erőszakossággal lehet magyarázni. 2000-ben aztán Kaszparov is elkövette azt a hibát, hogy túlbecsülte esélyeit Kramnyik ellen, aki teljesen inkorrekt módon játszhatott a trónusért, mert őt az előmérkőzésen Sirov 2-0-ra legyőzte. Külön fejezet a FIDE életében, hogy ezt hogyan lehetett megszavaztatni a tisztelt elnökséggel, illetve hogyan lehetett a fair play kijátszásával Sirovot kizárni, s Kramnyikot kedvezményezettként világbajnoki kihívónak elismerni.
A két FIDE-elnök, Campomanes és Iljumzsinov személyesen felelős az elmúlt évek jogi kuszaságáért, de az is igaz, hogy közben a sakk óriási fejlődésen ment keresztül, s felzárkózott a legjobban fizetett sportágak közé. A világ észrevette a sakkban rejlő lehetőségeket, és elképesztő agilitással fedezi a királyi játék legjobbjainak anyagi igényeit. Horribilis összegeket fordítanak a sakk népszerűsítésére, ami nem tetszik mindenkinek, de ha visszatekintünk a koldusszegény zsenik sorsára – Steinitz, Lasker –, talán nem is szabad zümmögnünk, akkor se, ha a sakk esztétikai vonatkozásai némileg kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Larsen egyenesen Kaszparovot és Kramnyikot teszi felelőssé a valóban furcsa összefüggésekért. Milliókért eladták a sakk becsületét! – állítja.
De nézzünk előre: Anand– Kramnyik világbajnoki mérkőzés a jövő évben, valamint a Topalov– Kamsky világszínvonalú meccs. A két győztes a valódi világbajnoki trófeáért játszhat majd, ami még érdekesebb lesz. Jelszavunk akár ez is lehetne: ne háborúzzatok, sakkozzatok inkább!