Wigand

Rejtélyes építőművész volt egy mára jobbára csak a periférián emlegetett különös férfiú – valahol a szecesszió és modern között, akinek még a neve is vitatott: Torockai Wigand Ede (1869–1945) vagy Thoroczkay Wiegand Ede, esetleg Vigand Ede. Azt sem tudni pontosan, mikor született (az anyakönyv 1869. májust ír, ő 1870-et adott meg), s nem tisztázott, mikor, hol és miként halt meg. (A második világháború végén a Várban mindig széles karimájú fekete kalapban közlekedett, és senkivel nem beszélt. Megsebesült, írja monográfusa, meglopták, s mivel semmije nem volt, az ostrom alatt valószínűleg éhen halt. A halotti anyakönyvekben sehol nem szerepel. Hagyatéka, székely gyűjteménye tragikusan szétszóródott.) De igazából nem ismerjük épített munkáit sem, mert vagy megsemmisültek, vagy átalakították őket, vagy meg sem valósultak a tervek. Esetleg nem beszéltünk róluk.
Bútortervező volt? Belsőépítész? Építész? Könyvművész, író és teoretikus? Mindez együtt? Egy biztos: az ismert és szeretett Kós Károly méltó alkotó- és pályatársa.
Én ugyan rég találkoztam vele, őrzöm is pár pazar könyvét (Régi kert s míesei, Öreg csillagok, A kert), s ha tehettem, idézgettem is belőlük, hivatkozva rá, mert az életnek és egy elveszett archaikus világnak olyan lenyűgöző gazdagságát érzem belőlük áradni, amely rosszkedvünk telén felér egy jókora vérátömlesztéssel. Vagyis ahányszor olvasom és tanulmányozom lenyűgöző rajzait, terveit vagy archaizáló, stilizált szövegeit, mérlegelem tudományos okfejtéseit, vagy élvezem költői kozmogóniáját, nem kérdéses számomra, hogy az organikusélet-rekonstrukció egyik legfontosabb magyar elődjével randevúzom. És persze bosszúsan, de nem naivan csodálkozom, hogy a műtörténeti kutatás, az építészettörténet-írás és főleg a könyvkiadás rá se ránt erre a különös, hallatlanul jelentős és gazdag életműre.
De végre megjelent a legelső monográfia erről a különleges életműről, amelyről azt írja kiváló szerzője, Keserü Katalin, hogy Wigand végül is „a modernitás egyik kezdeményezője volt, akit a későbbi modernek elfelejtettek, de gazdag életműve termékeny alapját képezheti a jövő építészetének és környezetkultúrájának”. Vagyis halála után csekély hatvan évvel összegyűjtve és összegereblyézve napvilágot látott mindaz, ami összegyűjthető és feltérképezhető róla (Keserü Katalin: Torockai Wigand Ede, 2007).
A gyönyörű monográfia elsősorban az építész Wigand Edéről beszél. Bemutatja a bútor- és enteriőrtervezőt, a házépítészt, műteremtervezőt, a szociális építészt, a szőnyeg- és üvegtervezőt, a szakírót. Akinek architektúrai útja társához, barátjához, ikercsillag kollégájához hasonlítható, ahogy Gerle János a könyv előszavában mondja, „doppelgangeréhez” – Kós Károlyhoz. Akivel egymás mellett vettek telket még az első háború előtt a kalotaszegi Sztánán. („Vigi – írja viszont az öreg Kós egyik levelében – amilyen nagyszerűen fejlődött kezdettől fogva mint bútortervező, illetve lakásberendező művész, úgy állott meg mint építész ott, ahonnan elindult: páratlanul artisztikus formaművészetével a székely parasztházból kinemesített, szépségesen magyar színű, ékű, megjelenésű játékos házacskáknál.” Kósnak ez a véleménye némileg szinkronban áll azokkal a korabeli, elsősorban Borbíró Virgil-féle kritikákkal, amelyek a harmincas évekbeli, vagyis az öregebb Wigand munkáiban túlhajtott formai magyarkodást találtak.)
Európa és magyarság – hogy e fogalompár miféle modern és egyáltalán nem kirekesztő kapcsolatban állhat egymással, Wigand minden mozdulatában, előképében vagy irányultságában látszik. Ugyanolyan természetességgel használja mindkettőt, mint Kós. Vagy Bartók és Kodály. Ugyanolyan organikusan fedezi fel és használja a magyar nép építészeti tradícióját, amely lényegében az „élet” számára kíván építeni, mint társa, sőt néhány dologban meg is előzi őt – sokszor együtt gyűjtenek tájképi alakzatot, motívumot és világképet, rajzolnak formákat, beépítve a művekbe, egymással is versenyezve. Minden munkájában átélhető a magyar tradíció mély létélménye – az artisztikus iniciálétól, a bútortervezéstől a síremlékeken át a csillagrajzokig. A kicsitől a nagyig, a mikrokozmosztól a makróig. (Minden európai előzményét Ruskintól az angol arts and craft mozgalmon át a finnekig, svédekig bőségesen igazolja és dokumentálja Keserü Katalin.)
Wigand organikus szemlélete a modernitás egyik alapja a magyar építészettörténetben – írja a szerző. Minden építészeti munkájában következetesen az ember belső világát kereste. Térszervezése egyedülálló a kortársai között – az eleven életből, a belső mozgásból kiindulva fluktuáló, dinamikus tereket szervezett egységbe. Végül is Torockai Wigand Ede a regionalista építészet első kezdeményezői közé sorolható.
Ez a méltó monográfia hatalmas és kollektív munkával készült (Keserü Katalin segítségül munkatársainak fogadta egyetemi hallgatóit): összegyűjtöttek minden fellelhető tervet, dokumentumot, fényképet, reprodukciót, épületet és üvegablakot, Wigand minden megjelent könyvét és kallódó leveleit, a róla szóló irodalmat. Azaz páratlan alapossággal és szépséggel tárták fel egy sokkal jobb sorsra érdemes magyar művész oeuvre-jét. (Wigand építészeti műveinek áttekintő jegyzékét is közlik, amely, összeszámoltam, 33 tervet tartalmaz. Összesen 19 megépült épületet regisztrál, 12 elpusztult, nyolc jelentősen átalakítva, kettő elkészült, de mai állapota ismeretlen, kilencről azt sem tudni, megépült-e egyáltalán.)
Szóba kerül, de minthogy építészkönyvről van szó, nem kaphat domináns szerepet Wigand kertről alkotott felfogása. A kertet „a ház tüdejének” mondja, és ekként is közeledik hozzá. Számos emlékezetes művet írt a magyarság virágairól és kertjeiről a monostorok, kúriák, lovagvárak kertjeitől a parókiakerteken át a saját kiskertjéig. Aki a magyar kertekről tudni akar valamit, éppúgy nem kerülheti meg őt, mint Lippay Jánost, Takáts Sándort vagy Rapaics Raymundot. „Virágos kiskertemben üldögélve elmélázom, tűnődőm. Nézegetem a mindenható szeretet csudás rejtelmeit. Minden talpalatnyi rögön virág. Fű üli meg lábát. Minden cseppnyi fűszál, cserje, virág a maga szállásán. Virágaim a hajnali gyöngyharmat fürösztésétől üdén hajladoznak, játszadoznak, mint bizse gyermekek.”
„A háború pusztításával gyöngyeink vesznek, mint harmat a kasza alól” – írja az 1917-ben kiadott Régi kert s míesei lapjain a faluról és a kerti virágokról. És ezekkel a sorokkal mintha saját műveinek süllyedését is írná. De menten hozzáteszi „pium desideriáját”, jámbor szándékát, amely makulátlanul korszerű üzenetként olvasható. Rólunk magunkról. Időtálló rápillantás egy antik fényképre. „Adja Isten, hogy minél előbb felderüljön napja a lelkem álmodta falunak, s kis templomának százados, vén harangja az örömtől újra éledve hirdesse, hogy nem veszett el a múlt öröksége.”