Bhutáni mosolyok

Létezik egy ország, egy elfeledett apró királyság, amelynek teljesítményét nem a GDP-növekedésével, hanem a GNH-, azaz a bruttó nemzeti boldogsági mutatójával mérik. Ez a királyság a jövő hónapban nyugati értelemben vett demokratikus választásokat tart. Kérdés, miért is lesz jobb az eddigi alattvalóknak ezután, és hogy mi lesz Bhután legnagyobb nemzeti kincsével: az emberek mosolyával.

A januári merényletsorozat után ezen a héten is bomba robbant Bhutánban. A Himalája lábainál megbúvó kis országban mindez összefüggésben áll a március 24-re kiírt választással (a kevésbé lényeges felsőházi választásokat már tavaly december 31-én megtartották), amely gyökeresen átalakítja a királyság társadalmi berendezkedését. A hatóságok szerint Nepálban működő kommunista csoportok próbálják megzavarni imigyen a nyugati típusú demokrácia térnyerését. Tény, Bhutánból a kilencvenes évek elején, etnikai zavargásokat követően, a szomszédos Nepálba százezer nepáli kisebbségi menekült – történetük külön cikket érdemelne.
Ám hogy pontosan kik és miért vetemednek bombamerényletek elkövetésére a világnak ezen – az eddig (többnyire) békés – szegletében, talán nem is a legfontosabb kérdés e hírrel kapcsolatban. Engem jobban érdekel, mi lesz a demokrácia megjelenése után a bhutániak mosolyával.
Társadalomtudósok valószínűleg még sohasem elemezték a népesség boldogságát annak alapján, hogy az átlagember mennyit mosolyog mindennapi környezetében minden különösebb ok nélkül. Én előbbre vagyok ilyen tekintetben. Utazásaim során kidolgoztam egy sajátos módszert az emberek boldogságának mérésére. Fényes nappal a forgalmas utcán rámosolygok húsz szembejövő nőre. Azt figyelem meg, hogy ők viszszamosolyognak-e rám. Az a tény, hogy csak átlagos küllemmel rendelkezem, megerősíti „méréseim” hitelességét. A mosolyfelmérést már 21 országban elvégeztem, és a pálmát Bhután vitte el. A húszból 18 nő mosolygott vissza. (Magyarországon sajnos csak kettő.) Megkértem munkatársamat, Dechent, aki egy csinos, 22 éves bhutáni lány, hogy férfiakon végezze el a mosolytesztet. Rá tizenkilencen mosolyogtak vissza. Nem is csoda, hiszen ő sokkal fiatalabb és csinosabb, mint én. A 21 országban ez volt a legjobb eredmény eddig. Amikor később egy vacsora alkalmával vendéglátóimnak elmeséltem mosolytesztem eredményét, tettetett komolysággal ezt mondták: „Hmm, meg kell találnunk azt a kettőt! Majd adunk nekik!”
Most, hogy negyedszerre jártam Bhutánban, a mosoly okát is kerestem. Keresésem során érdekes dolgokra bukkantam. A bhutániak nem dicsekszenek demográfiai és gazdasági statisztikáikkal, pontosan azt sem tudják, hogy hányan élnek a Himalája óriás hegyei között rejtőzködő kis királyságukban. Nyolcszázhatvankétezer és másfél millió közötti adatokat emlegetnek. De nem a számok a fontosak, hanem az életmód és az élethez való viszonyulás. Az ország tündöklő példája annak, hogy az emberek boldogságát nem lehet GDP-ben mérni. Még csak hangzatos politikai kategóriákban sem.
Noha 61 országot bejártam, még sehol sem találkoztam olyan tisztelettel az uralkodó, a miniszterelnök vagy a köztársasági elnök iránt, mint Bhutánban. Ennek legmeggyőzőbb példája az volt, hogy ahány bhutáni otthonban jártam, mindenütt ott volt a király képe. Jó, jó, mondom én, amíg Sztálin élt, nálunk is ott volt a képe minden hivatalban. A lakásokban viszont csak ritkán. De amikor a timpui piacon megláttam, hogy egy öregember leült a járda szélére, kigöngyölítette pokrócba kötött áruját, amely nem volt más, mint a bhutáni király színes képe úgy 60x40 centis méretben, és tíz perc alatt mind a 25-öt eladta, nem tudtam szóhoz jutni. Én is akartam venni, de nekem már nem jutott. Ez bizony nem sztálinista módszer! Azután később egy írástudatlan bhutáni pék, Csopala otthonában vacsoráztam, akinek két felesége és tíz gyermeke van. A család egy nagyon egyszerű háromszobás lakásban él. Meglátván itt is a király képét a nappali szoba falán, megkérdeztem: „Önöknél minden házban ott van őfelsége képe?” „Csak természetes, mi nagyon szeretjük a királyunkat – válaszolt Csopala szemrebbenés nélkül. – És önöknél nincs ott minden otthonban George Bush képe?” Erre csak nyeltem egyet, s ezt mondtam: „Ha van is, nem ott, ahol ön gondolja.”
Őfelsége Dzsigme Szingje Vangcsuk 17 éves kora óta kormányozza országát, de ebben az évben átadja a jogart legidősebb fiának, Dasó Dzsigme Kheszár Namgjal Vangcsuknak, aki folytatni kívánja azokat a nagyapja által megkezdett hagyományokat, amelyekre bármely nemzet büszke lehetne. Mik ezek a hagyományok? Röviden összefoglalva: az alattvalók boldogságát biztosítani. Amikor megkérdezték tőle a külföldi tudósítók, hogy mi országának a legnagyobb értéke, azt mondta, hogy „népem boldogsága”.
A rabszolgaságot Bhutánban csak 1953-ban törölték el, de ma már minden gyerek kötelező és ingyenes oktatásban részesül, és még az orvosi ellátás is ingyenes. Ez vonatkozik az országban élő külföldiekre, sőt még a turistákra is. Két kórházban is jártam, nem betegként, hanem hivatalos ügyben. Nem voltak olyanok, mint a marylandi John Hopkins kórház, de a karcaginál mindkettő színvonalasabb és emberibb volt.
Az oktatás nyelve az ötödik osztályig dzongkha, attól kezdve angol. Így könnyen boldogultam a legtöbb helyen. Szerintem ezt túlzásba is viszik, mert a timpui kórházban minden útbaigazítás angolul volt.
*
Mégsem kell tartani attól, hogy a bhutániak is Amerika-majmolókká válnak, mert még diplomáciai kapcsolatuk sincs az Egyesült Államokkal. Megőrizték nemzeti büszkeségüket. Büszkék kis országukra, eredményeikre, hagyományaikra. Ezeket a hagyományokat őrzik építészetben, ünnepeikben, öltözékükben és sportjaikban. Mihelyt leszáll az ember Paro repülőterén, azonnal szembeötlenek a hagyományos fafaragásokkal díszített épületek. Ezek végigkísérik a látogatót, bármerre jár Bhutánban. Vannak azért számunkra meglepő szimbólumok is. Például az út mentén a házak falára festett hatalmas, színes hímvessző, ami nem pornográfia, hanem azt jelzi, hogy a család szeretne egy fiúgyermeket. Ha megszületik a fiú, hálából még egy bokrétát is ráfestenek a falon meredező jelképre. És ha lányt akarnak? Akkor meg a falusi ház kapuját vagina alakúra faragják.
Ha már gyermekáldás, beszéljünk egy kicsit a bhutáni családról. Ez is eltér a magyar családoktól. Nem is kicsit. Bhutánban ugyanis többnejűség és többférjűség van. Ezt mindenki a legtermészetesebbnek veszi: mindenkinek annyi felesége vagy annyi férje lehet, ahánynyal jól ki tud jönni. Az egyetlen férfi, akinek csak egy felesége lehet, az a trónörökös. Tavaly hoztak törvényt, hogy a királynak ezentúl csak egy felesége legyen – ne az asszonyokkal foglalkozzon, hanem az ország ügyeivel. Mindezek ellenére nincsenek háremek, és a férfiak többségének csak egy felesége van, a többnejűek is megelégszenek két, három vagy nagy ritkán négy asszonnyal. A bhutáni nők sem tolakodnak, hogy férjeket halmozzanak. Minden huszadiknak van két vagy nagy ritkán három férje. Jártam látogatóban többfeleséges és többférjes családnál is, és elbeszélgettem velük. Mindenütt a szeretet és a megértés volt az összekötő kapocs, ami magatartásukból is sugárzott. A gyermekeket kiskoruktól tiszteletre nevelik. Ők apjuk mindegyik feleségét vagy anyjuk mindegyik férjét anyukának, illetve apukának szólítják. A feleségek egymást „nővérem”-nek, a férjek „fivérem”-nek szólítják, és ez sok esetben tényleges rokonsági kapcsolat is.
A beszélgetések során a politika is szóba jött, de kellett három bhutáni látogatás, amíg a meghívások során erről is kötetlenül beszélgethettünk. Ez a tartózkodás természetes reakciójuk, mert a történelem arra tanította őket, hogy a külföldi nem mindig jó szándékkal közeledik. Kérdésemre, hogy akarják-e a bhutániak a demokráciát, kérdéssel válaszoltak: „Miért zavarja az az amerikaiakat, hogy nekünk királyunk van, akit szeretünk?” Aztán jött a többi is: „Milyen demokráciát gondoltak nekünk? Olyat, mint Amerikában van? Hogy a mi népünk is úgy legyen boldog, mint az amerikaiak? Vagy olyat, amilyet az amerikaiak Irakba exportáltak? Vagy olyat, amilyen Észak-Koreában van? A norvégoknak meg a belgáknak miért nem akarnak demokráciát vinni? Ott is király van.” És így tovább és így tovább.
A vacsora során rendkívül heves vita kerekedett a demokráciáról, a királyságról meg az emberek boldogságáról. Igaz, ez csak 12 ember vitája volt, de ők elég széles spektrumát képviselték a bhutáni társadalomnak, mert volt közöttük tanár, sofőr, feltámadt láma, követségi tisztviselő, pilóta, ápolónővér stb. Így elég átfogó képet alkottam magamnak arról, amire már nagyjából ráéreztem. Kikristályosodott, hogy mi a bhutáni mosolyok titka. Az emberek tudnak örülni az apró dolgoknak is, és ez napfényesebbé teszi a hétköznapjaikat. Nem várják el, hogy minden gondjukat a kormány vagy a hatóságok oldják meg, hanem saját erőből, lakóhelyi közösségeken belül, egymásra támaszkodva próbálnak boldogulni. Ha a kormány újabb rendeleteket hoz, akkor tudják, hogy azok a lakosság többségének érdekeit szolgálják. Tavaly január elsejével például az egész országban betiltották a dohányzást. A kormány azt mondta: mi fizetünk az egészségügyi ellátásotokért, és azt akarjuk, hogy kevesebbet kelljen erre költeni. Ha betiltjuk, kevesebbet kell a gyógyításotokra fordítanunk. Voltak, akik ágáltak ellene? Igen, de kevesen. Az emberek megértették, hogy ezt a törvényt is a többség érdekében hozták.
Hagyományaikat is ápolják, és erre megtanítják gyermekeiket is. A szülők a gyermeknevelésből az iskolával karöltve kiveszik a részüket. Nekem úgy tűnik, mintha ezt a magukat fejlett társadalomnak nevező országok elfelejtették volna.
Annak ellenére, hogy szolgálati vízummal utaztam be az országba, nekem is kellett engedély, hogy a fővároson kívül más helységekbe is ellátogathassak. Egy kicsit hasonlított ez a negyven évvel ezelőtti Szovjetunióra, amikor a vízumba beleírták, hogy melyik városba és milyen útvonalon mehetek. De itt nem a katonai objektumok miatt van ez az óvatoskodás: védik a vallási ereklyéket, és nem akarják a hegyek között élő kisebb népcsoportok hagyományos életformáját felborítani azzal, hogy a hagyományokra esetleg érzéktelen külföldit beengedik. Ez az indoklás vitatható, ám emberi bánásmódot tapasztaltam, amikor Tasigangban egy külföldiek számára tiltott buddhista szent helyet meg akartam látogatni. Az ellenőrző ponton a sorompót kezelő katonának elmondta a velem utazó Dechen, hogy nem kaptam engedélyt, de nagyon szeretném megnézni a szent helyet. A katona végigmért, és mondta, hogy nem engedhetne be, de megszánt, és felajánlotta, hogy ha otthagyom nála az útlevelem, akkor továbbmehetünk. Nem kellett tehát megvesztegetni. Kapva kaptam az alkalmon. Mehettünk tovább, s egy jó óra múltán megláttam életem egyik legérdekesebb és legelkápráztatóbb emlékművét. Visszafelé a katona mosolyogva adta át az útlevelem.
Hazafelé azon gondolkodtam, mennyit fog ez a kis ország változni két vagy három év alatt. Mert nem attól kell félni, ami ott van, hanem attól, amit e felé a kis hegyi királyság felé a nyugati nagyhatalmak sugároznak, azt hivén, hogy a bhutániakat is meg kell változtatni.
A bombák mindenesetre már megérkeztek.