Családtörténet remekművekkel

Ha a firenzei Piazzale Michelangelóról vagy az egy kicsit még magasabban lévő San Miniato előtti lépcsőkről letekintünk, ma is ugyanaz a látvány fogad bennünket, mint száz, kétszáz vagy éppen ötszáz évvel ezelőtt. Az Appenninek lábánál mint egyetlen óriási műalkotás jelenik meg a város, palotáival, templomaival.

Mintha a XVI. századi láncos térképnek nevezett ábrázolást nagyítaná föl, amely a Szépművészeti Múzeum csütörtökön megnyílt A Mediciek fénykora – Élet és művészet a reneszánsz Firenzében című kiállításon látható. Az egyik utcán mintha azokat a firenzeieket is látnánk, akik a Mediciek palotája felé vonulnak, ütemesen skandálva a szót: pal-la – amivel ez esetben nem a labdajátékok iránti lelkesedésüket fejezik ki, hanem a város legtekintélyesebb családja, a Mediciek iránti tiszteletüket. A palla ugyanis ezúttal nem ütni vagy rúgni való labdát jelent, hanem azoknak a gyógyszerlabdacsoknak a stilizált ábrázolása, amelyek a családi címerben hirdették, hogy bár a Mediciek kereskedőkként, bankárokként váltak Európa egyik leggazdagabb családjává, a művészetek bőkezű támogatójává a XV. században, valamikor az orvostudományhoz is volt valami közük. S ha úgy tetszik, maradt is, hiszen a gyógyítás egyszerre ráció és megérzés, a törvények ismerete és egyéni lelemény, éppen úgy, mint az a művészet, amely a reneszánsz, a humanizmus bölcsőjének számító Firenzében megszületett. Márpedig a Mediciek nélkül s a nélkül a városi közösség nélkül, amelynek az élére kerültek, aligha született volna meg az a páratlan összművészeti alkotás, aminek Firenze tűnik a magasból szemlélve.
A bemutató két nagy egységre tagolódik. Az egyik a XV. századot fogja át, amikor I. Cosimo, majd Lorenzo Il Magnifico „informális” módon, hivatalos tisztséget be nem töltve vált a városállam legnagyobb tekintélyévé, a másik a XVI. századot, amelynek első évtizedeit a Mediciek városukból száműzve töltik, hogy azután két pápát is adjanak az egyháznak, s a városba visszatérve uralkodjanak egészen a dinasztia kihalásáig.
A katalógus címlapján két műtárgy részlete látható: az egyik a már említett „labdás” címer, a másik az I. Cosimo hercegről készült Bronzino-portré, amely páncélba öltözve ábrázolja az elszánt tekintetű uralkodót. Nos, kétségtelenül a katonai erények is jellemezték a Medicieket, igazi hatalmukat azonban a munka, a vállalkozó kedv révén szerezték, dicsőségüket pedig a műpártolással. Lényegében ezt fejti ki a két nagy rész három-három alfejezete, a mintegy kétszáz, többségükben itáliai, elsősorban firenzei gyűjteményekből kölcsönzött alkotásból álló, a Szépművészeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár néhány remek darabjával kiegészített kiállítás. A Medici-család eredete, felemelkedése, hatalmának megszilárdítása képezi az egyes fejezetek gerincét, s mindkét évszázad lezárásaként a korszak legjelentősebb művészeinek alkotásait prezentálja egy-egy összeállítás. Családtörténet remekművekkel.
Fra Angelico, Filippino Lippi, Sandro Botticelli, Andrea Mantegna, Leonardo da Vinci, Raffaello, Donatello neve kötődik az első fejezethez, Benvenuto Cellinié, Vasarié a másodikhoz – mindez önmagában is garantáltan ötcsillagossá tenné a tárlatot, az pedig, hogy a remekművek folytonosan párbeszédet folytatnak a korszak mindennapi életét, Firenze különleges hangulatát idéző tárgyakkal, még inkább azzá teszi. Különösen érdekesek azután a Firenze és Magyarország közötti kapcsolatokra konkrétan is utaló tárgyak. Ilyen például Andrea del Castagno falfestménye, amely a nálunk Ozorai Pipó néven híres hadvezérré vált Pippo Spanót ábrázolja, vagy az a Szent Juliánt ábrázoló festmény, amelyet Masolino közvetlenül azelőtt festett, hogy 1425. szeptember 1-jén Magyarországra indult, hogy Ozorai Pipó szolgálatába álljon. A művek e csoportjába sorolható az a kódex is, amelyben Aurelio Lippo Brandolini traktátusa olvasható A köztársaságok és a királyságok összehasonlításáról. Még Budán kezdte írni, Bécsben folytatta a tudós a dolgozatot, Mátyás király halála után pedig Firenze felé vette útját, s Lorenzo Medicinek ajánlotta az értekezést. Mit is tehetett volna mást, mint hogy éppen Mátyáshoz hasonlította Il Magnificót „tekintélyének fénye, tudománya és erényei bősége” miatt? Meglehet, működött benne az udvari ember elemi reflexe, a művek fényében azonban úgy tűnik, még csak egy kicsit sem kellett hízelegnie.
(A Mediciek fénykora – Élet és művészet a reneszánsz Firenzében. Szépművészeti Múzeum, május 18-ig.)