Dánia: északi fény

Dánia Európa-bajnok, Horvátország ezüst-, Franciaország bronzérmes, Svédország és Norvégia részt vehet a május végi olimpiai selejtezőn, előbbi az Eb 5. helyezettjeként kijutott a jövő januári horvátországi vb-re. Címszavakban így fest a tegnap befejeződött norvégiai férfi kézilabda-kontinensviadal eseménykrónikája, amely a magyar válogatott számára már csak egyetlen izgalmat tartogatott: a júniusi vb-selejtező sorsolását.

Eredmények. Az 5–6. helyért: Svédország–Norvégia 36-34 (kétszeri hosszabbítás után). Elődöntők: Horvátország–Franciaország 24-23, Dánia–Németország 26-25. A 3. helyért: Franciaország–Németország 36-26. Döntő: Dánia–Horvátország 24-20.

Csapatunk csütörtökön este lejátszotta utolsó mérkőzését Trondheimben, éjszaka gondolatban is elbúcsúzott az Eb-től és sajnos a pekingi olimpiától is, szombaton hazaérkezett, vasárnap kora délután pedig fürkészhette az interneten a vb-pótselejtező sorsolását. Arra legalább nem lehetett panasza, hiszen júniusban oda-visszavágós rendszerben Bosznia-Hercegovinát kell felülmúlni a jövő januári horvátországi világbajnoki részvételért. Tekintve, hogy a BL múlt őszi csoportkörében a Szeged 39-24-re és 37-24-re intézte el a bosnyák bajnok Boszna Szarajevót, különösebben attól sem illik izgalomba jönni, hogy a párharc itthon kezdődik. Más kérdés persze, hogy a Szegedre aligha lehet felépíteni a jövő magyar válogatottját…
A lillehammeri végjátékban szombaton az 5–6. helyért rendezett skandináv belharc kétszeri hosszabbításban, a két elődöntő pedig egy-egy gólnyi különbséggel dőlt el. Vasárnap, a 3. helyért a németek ellenállás nélkül megadták magukat a franciáknak (36-26), mert nekik a tavalyi vb-arany után egy Eb-bronz már nem is inger, a gallok ellenben a kölni elődöntőért egyszer-kétszer még bizonyára szeretnének bosszút állni. A fináléban a dánok 24-20-ra verték a végelgyengüléssel és a spanyol bírókkal is küzdő, gyenge kapusteljesítményük és hisztis edzőjük, Lino Cervar által is sújtott horvátokat. A skandinávoknál a 41 százalékos hatékonysággal teljesítő Hvidt 14 lövést fogott, Lasse Boesen és Lars Christiansen pedig 7-7 gólt dobott – utóbbi mindössze nyolc kísérletből –, a túloldalon összvissz 6 védés mellett az extraklasszis, de a hajrában már csak sántikáló Balic 12 próbálkozásból négyszer talált be. Dánia férfiválogatottja ezzel első aranyérmét nyerte világversenyen, Ulrik Wilbek szövetségi kapitány viszont a sokadikat, hiszen az 1990-es években a női együttes élén már mindent besöpört. Akkor, 1994-ben is Eb-diadallal kezdődött…
A 2006-os svájci Eb-n Franciaország, Spanyolország, Dánia, Horvátország, a tavalyi németországi vb-n Németország, Lengyelország, Dánia, Franciaország volt az első négy sorrendje, mindezek alapján megkockáztatható, hogy a világ jelenleg legjobb négy csapata szerepelt a lillehammeri elődöntőben. Amelyben Izland legyőzése árán – feltételezve, hogy minden más eredmény változatlan marad – ott lett volna a magyar válogatott is.
De ne ezen az úton – talán tévúton – haladjunk tovább, vonjunk le inkább két tanulságot! Az első: a modern kézilabdában egy gól ide vagy oda nem szerencse és balszerencse kérdése, hozzá kell szoknunk, hogy jobbára ennyin múlnak az éles meccsek. Mint a hét végén Lillehammerben az öt találkozóból hármon (a svédek ugyan kettővel verték a norvégokat, de kétszeri hosszabbítás után, ez volt tehát az igazán egygólos mérkőzés), vagy mint az elmúlt bő évtized – hogy most a kudarcokat feledjük egy pillanatra – magyar sikerei. Hiszen az 1997-es japán vb-n a nyolcaddöntőben a cseheket, a negyeddöntőben Izlandot verte egyaránt egy góllal csapatunk, majd kapott ki ugyanennyivel a bronzrangadón a franciáktól, a 2003-as portugáliai vb-n pedig már kiesőnek hittük magunkat, amikor a madeirai csoport utolsó felvonásán a tökutolsó szaúdiak 31-30-ra kizárólag nekünk győzték le az előttünk álló argentinokat, aztán a középdöntőből hármas körbeverés és szintén egyetlen gól árán mentünk tovább.
Úgyhogy fogadjuk el általános igazságként: nem a szerencse választ magának csapatot, hanem éppen ellenkezőleg, a csapat sorsot, szerencsét vagy balszerencsét.
A másik tanulság a horvát– francia elődöntőhöz fűződik. Amelynek hajrájában Claude Onesta francia szövetségi kapitány magából kikelve kiáltozott a zsűrivel, a bírókkal, míg egyik – amúgy nagyjából mellőzött – játékosa, Christophe Kempe ezt megelégelve hátulról lefogta, és megpróbálta visszaültetni. A tréner azonban őrjöngve tépte ki magát a karjaiból, és durva mozdulatokkal rángatta le Kempét a padra. Ő erre rőtvörös fejjel, nyakán pattanásig dagadó erekkel, körülbelül öt centiről üvöltözött, fröcsögött bele edzője arcába. Ha nem választják szét őket, egyiküket a mentő viszi el, másikukat a rendőrség. A francia sajtó pedig azt írhatta volna: ahol ekkora a széthúzás, ott nem is születhet jobb eredmény. Bár nem, ezt másutt írnák. A mai párizsi lapok, bármibe fogadom, szakmai okokkal magyarázzák a harmadik helyezést. És nem azért, mert a tudósítók vakok. Hanem mert éppenséggel látják a kézilabdát.